Nem arról a gyakran a liberális gondolkodók szemére hányt állításról lesz szó, hogy elég-e az “éjjeliőr” szerepet betöltenie az államnak a nemzetgazdaságban. (Megjegyzem: szeretném én már látni azt a magyar államot, amelyik képes legalább az éjjeliőr funkciókat hatékonyan ellátni.)

Most inkább arról gondolkodjunk el, hogy érdemes-e beavatkozni a fejletlenebb térségek, ágazatok felzárkóztatásába állami forrásokkal! Ezt ugyanis a fejlett piacgazdaságok is rendre megteszik. Most éppen hatalmas viták dúlnak az Európai Unióban arról, hogy a következő költségvetési periódusban mekkora összeg jusson kohéziós – a fejletlenebb tagországok kiegyenlítését szolgáló – célokra. Az intő példa a görög gazdaság, ahol az évtizedeken át bezúdított pénz nem hozott létre életképes üzleti kapacitásokat. Pozitív ellentéte pedig Írország, amely igen gyorsan ki tudott lábalni a válság okozta megrázkódtatásból, tehát a korábbi programok során létrejött gazdasági struktúra egészségesnek bizonyult.

De még a szabadpiaci versenygazdaság mintaállamában, az Egyesült Államokban is súlyos dollármilliárdok mennek évente gazdaságfejlesztésre. Ezek elköltésére önálló szakma és tudományág is alakult már gazdaságfejlesztés néven, sőt felfutóban van a gazdasági kertészet is. Míg az előbbi teória arról szól, hogyan kell adott városba, régióba vonzani a vállalkozókat, befektetőket, az utóbbi már annak a módszertana, hogyan kell őket életben és helyben tartani. Az elnevezés nagyon szemléletes: az öntözött, tápozott vállalatokat szépen megtámogatják a karók, amikhez hozzákötik őket és értő kézzel nyesegetik vadhajtásaikat, szelektálgatják a terméskezdeményeket.

Amerika azonban mégis csak a szabad világ legnagyobb országa, így hát akad benne olyan szakember is, aki felismeri az egész gazdaságfejlesztési biznisz közjót pusztító voltát. A vitát a New York Times-ban 2012. december 1-én Louise Story neve alatt megjelent cikk indította el (As Companies Seek Tax Deals, Governments Pay High Price). Az újságíró arról gyűjtött sztorikat, milyen eredménye is van annak az évi 170 milliárd dollárnak, amit a szövetségi kormányzat és 80 milliárdnak, amit a helyhatóságok ösztönzőként – gyakran adókedvezmény formájában – tesznek a vállalatokba, illetve hagynak a cégek zsebében. Az induló példa mindjárt a General Motors, amit jókora közpénzekkel mentettek, de azért számos gyárát bezárta a támogató városokban is. Természetesen helyet kaptak az elterjedt gyakorlat bírálói is.

De a nagy durranás Richard Florida egy héttel később, a The Atlantic oldalán megjelent cikke volt. Már a címe is provokált: A gazdaságfejlesztési ösztönzők hasztalansága (The Uselessness of Economic Development Incentives). Richard Florida tudós, szociológus, és nemzetközi hírnevet 2002-es A kreatív osztály felemelkedése c. könyvével szerzett. Az a mű arról szól, hogy a jövő gazdasági fejlődésének kulcstényezőjét jelentő kreatív, vállalkozó és alkotó szellemű embereket hogy tudják magukhoz vonzani a városok.

Florida, aki bizonyítottan ért az adatokhoz és a regionális fejlesztés tudományához is, a cikkében már nem csak példákat, véleményeket hozott fel, hanem összefüggéseket próbált keresni az USA egyes államaiban regisztrált ösztönzési ráfordítások és a gazdasági eredmények között. Nem talált. A bizonyíték hiánya persze még nem a hiány bizonyítéka, ezért beidézett még néhány hasonló eredményre jutott kutatási jelentést is.

Persze, ha egy ilyen jól kiépült üzlet létjogosultságát megkérdőjelezi valaki, az számíthat az ellentámadásra. Florida is megkapta a magáét. December 13-i válaszcikkében (Regardless How They’re Counted, Incentives Do Nothing for Economic Development) áttekintette az ellenérvként felhozott szemrehányásokat és támogatásfajtánként is elvégezte az elemzést. A következtetése változatlan: bárhogyan számolják is, az ösztönzők nem tesznek semmit a gazdasági fejlődésért.

A kérdés Magyarország számára is létfontosságú. A helyi iparűzési adókkal agyon is lehet csapni egy vállalatot, engedménnyel pedig helyben tartani; a nagy világcégek “egyedi kormánydöntés” eufemisztikus néven jókora pénzeket szakítgattak, (most is szakíthatnának, ha jönnének) és jó sok ember él meg regionális fejlesztési pénzek szétosztásából. Érdemes nekünk is megnézni: kimutatható-e a közpénzek ilyen elköltésének bármi haszna?

Florida nyomán nézzük meg az uniós pénzek hatását! Az első Nemzeti Fejlesztési Terv keretében 151 milliárd forintot fizettek ki regionális operatív programokra, a második Új Magyarország Fejlesztési Terv keretében pedig már 910 milliárdot, az összes kifizetés nagyjából 30%-át. Az Új Széchenyi Terv nem tartalmaz kifejezetten regionális fejlesztési operatív programokat. Összehasonlítottam a hét statisztikai régió néhány fontos mutatójának változását az ott kifizetett regionális támogatásokkal: ezek bizony nagyon hasonlítanak Richard Florida ábráihoz. Annyira nem látszik kapcsolat, hogy statisztikai elemzést már nem is érdemes végezni az adatokon. Összevonva sincs semmilyen összefüggés.

A regionális OP támogatások összege (milliárd forint) és egyes fejlődési mutatók változása (százalék):

(Forrás: NFÜ Jelentéskészítő, KSH STADAT)

Nagyon úgy néz ki, hogy a regionális gazdaságfejlesztési pénzek Magyarországon sem tudtak hozzájárulni a régió gyorsabb fejlődéséhez, lemaradásának mérséklődéséhez. Hasonló eredményre jutott az Ernst&Young Magyarország és a GKI Gazdaságkutató közös vizsgálata a Kutatási, Technológiai és Innovációs Alap működéséről, az Állami Számvevőszék a turisztikai beruházások támogatási eredményeiről, vagy az OFA honlapján közölt tanulmányok a foglalkoztatási támogatásokról. Persze, ezek a nagylélegzetű elemzések mindig találnak valami pozitívumot, távoli gyenge kapcsolatot, vagy legalább azt vélelmezik, hogy a támogatások nélkül még rosszabb lett volna a helyzet, de egyértelmű javító hatást nem sikerült kimutatniuk. Persze, minden programgazdát elismerés illet már azért is, hogy egyáltalán megrendelt ilyen vizsgálatokat – nem igazán elterjedt gyakorlat ez a magyar közigazgatásban.

Az állam gazdaságfejlesztési tevékenységében hívőknek egyébként jópofa válasz-paneljeik vannak a kudarcra:

  1. Kevés volt a programra szánt forrás. (Sosem bír elég lenni.)

  2. Nem az eredeti/ nem a jó célok szerint valósult meg a program, sokan beleszóltak, más érdekek érvényesültek.

  3. A célok jók voltak, de elszúrták a megvalósítást. Különösen kézenfekvő mentség a gyakorlatlan, hozzá nem értő stáb, a sűrűn cserélődő vezetés.

  4. Nehézkes, bonyolult volt a lebonyolítás, különösen a kiválasztási és az ellenőrzési eljárások.

  5. A programot megfertőzte a korrupció.

  6. Rossz volt a monitoring, illetve az értékelési rendszer.

  7. Én sokkal jobban tudnám csinálni, főleg, ha nem szólnának bele, csak rám bíznák a pénzt.

Nyilván lehetne még bőven sorolni az – egyébként önmagukban igaz – mentségeket. Ahol állami pénz kerül a magánszférába, ott mindig jelen van a korrupció is, legfeljebb megfelelő kontroll mechanizmusokkal féken lehet tartani, ezek viszont lassítják, rugalmatlanná teszik a folyamatokat. Más pénzének a szétosztásában részt venni először is elég jó megélhetést, másrészt szakmai presztízst, harmadrészt politikai tőkét jelenthet, tehát sokan tolonganak körülötte és erejükhöz mérten érvényesítik akaratukat.

De erős a gyanúm, hogy az elmaradt eredmények magyarázata más. Az állami támogatások, adókedvezmények és más ösztönzők nem járulnak hozzá ahhoz, hogy gyorsabban, egészségesebben fejlődjön a gazdaság. (A ritka kivételek további elemzést igényelnek, talán akad bennük általánosítható tanulság.) Az állami gazdaságfejlesztésnek nem arra kéne irányulnia, hogy a vállalatokkal végeztessen el bizonyos feladatokat, vagy valami központi terv szerint szükségesnek vélt térségbe, ágazatba terelje őket.

Visszatérve Richard Florida híres könyvére a kreatív osztályról: az államnak olyan színes, pezsgő, lehetőségekben gazdag, korlátokban szegény környezet kialakítására kell törekednie, ami vonzza az újító, kezdeményező embereket. Éppen azokat, akiket nem lehet állami pénzek belengetésével terelni, de akik elképesztő erőfeszítésekre képesek ötleteik megvalósítása érdekében, ha látják értelmét.

Sajnos, a mai Magyarország rohamtempóban távolodik attól, hogy ilyen legyen. Rohamtempóban távolodnak a vállalkozó szellemek is tőlünk.