– avagy: még egyszer az Orbán-kormány gazdasági nacionalizmusáról

1929 és 2008 válságának egy nagy tanulsága van: a mesterségesen felfújt hitellufik egyszer kipukkannak. Nem tudjuk mikor, hogyan, s miként, de egyszer valaki rosszat lép, pánik robban ki, s a hangulat megfordulása elindítja a lavinát.

Magyarországon a legnagyobb lufi az állam lufija. Az adósságban uszó, még több adósságot generáló felelőtlen igéreteket tevő, immár gazdasági szereplőként is egyre nagyobb hatalmú, s a gazdaságot kénye-kedve szerint szabályozó állam.

A válság hatására a magyar állam, a piac állítólagos működésképtelenségére hivatkozva, még nagyobbra fújta fel önmagát. A kormány – az egyre nyilvánvalóbb tények ellenére – abban bizik, hogy az állami térfoglalás és az állami eszközökkel generált jövedelem-növekedés (személyi jövedelemadó csökkentés-nyugdíjemelés-minimálbéremelés-közüzemi díjcsökkentés-lakáshitel támogatás hullám) nyomán beinduló fogyasztás beindítja a gazdasági növekedést, amit majd valahogy támogat az MNB várható gazdaságpolitikai fordulata márciustól.

A nemzeti térfoglaló merkantilizmus hibás koncepció, amit látszólag, de csak látszólag hitelesít a globalizált világgazdaság válsága, és a nyugati vegyesgazdaságok egyes nemzeti-merkantilista vonásai (amelyek óhatatlanul léteznek az állam jelentős gazdasági szerepvállalása nyomán más országokban is).

A nemzeti térfoglaló merkantilizmus, s tágabb értelemben a gazdasági nacionalizmus feléledése azért rossz válasz, mert fokozza a válságot. Ugyanis növeli az állam szerepét, amely pedig maga is eladósodott, és csak további eladósodás útján tud keresletet teremteni. Ráadásul, a magyar állam lehetőségei korlátozottak eladósodottságának növelésében. Ezért csak két úton ellensúlyozhatja a piactorzító gazdaságpolitikájából fakadó állami kiadásnövekedést:

1) adóteher növeléssel, amely hosszú távon megfojtja a valóságos gazdaságot teremtő reálgazdasági szereplőket és elriasztja a befektetőket, akik oly fontosak lennének az exportorientált merkantilista politika fenntartásához,

2) az elmúlt évtizedben felhalmozott nyugdíjvagyon rövidtávú politikai célok érdekében való elköltésével, amely a jövő nemzedékektől csoportosítja át mára a felhalmozódott tőkéjüket, holott annak célja az lett volna, hogy biztosítsa nyugdíjuk egy részét a jövőben.

Az állam lehetőségei látszólag korlátlanok. A közjogi hatalom birtokosaként a kormány szinte bármit megtehet. Nem véletlen, hogy a magyar gazdaság egyetlen sikeres hazai szereplője az állam: szerepe nő, bevételei növekednek, az állampapírokat (igaz magas felára miatt, de) elkapkodják, (s emiatt) az állam által szankcionált fizetőeszköz, a forint árfolyama kordában tartható.

Az állam szinte úszik a pénzben: tetszése szerint támogathat bárkit, bármilyen célt, emelheti a minimálbért, csökkentheti a gáz árát, s támogathatja a nyugdíjasokat. De az állam virágzásnak az ára a magángazdaság szenvedése, a beruházások visszaesése, a tőke menekülése. A szelektív jogalkotás és jogalkalmazás miatti bizonytalanság, a magas adóterhek miatti versenyképtelenség, a tudás leépülése kór, lassan ölő mérgező kór, amely aláássa az állam virágzásának alapját, a gazdaságot.

Ha történelmi hasonlatot kellene választani, akkor a brezsnyevi pangás korszakához lehet hasonlítani ennek a politikának a sorsát. Akkor is látszólag minden jól ment. Újabb és újabb tankhadosztályok, szputnyikok, atomrakéták, a földből kinövő pártszékházak és lakótelepek hitették el a politikai hatalom felhőjében trónoló nagyhatalmúakkal, hogy minden rendben, a szocializmus versenyképes, a nép elégedett, az ország erős és hatalmas. Évtizedek kellettek ahhoz, hogy kiderüljön: üres volt a kas. A szovjethatalom önmagától összeomlott, s nyomában egy elszegényedett, leromlott, működésképtelen társadalom és gazdaság maradt, amit addig csak a mindent elnyomó államhatalom tartott össze.

Lesz-e 20-30 éve a nemzeti térfoglaló – merkantilista erős államnak? Éppen merkantilizmusa, a piaci logikának tett kompromisszumai miatt a térfoglaló állam nem fojtja meg teljesen a gazdaságot, mint ahogy tette azt a teljesen piactalanítani igyekvő szocialista állam. S emiatt akár sokkal tovább is elhúzódhat a belső csendes leépülése a gazdaságnak. Nem véletlen, hogy a Szovjetunió egy emelkedő, bővülő világgazdaság ellenére omlott össze, egy olyan korban, amikor neki is virágoznia kellett volna.

De egy világgazdasági válság kellős középén gyorsabban ketyeg az óra azok számára, akik rossz, piactorzító, nem hatékony, s az állami térfoglalás költségeit a reálszférával megfizettető gazdaságpolitikát folytanak. Bármikor bekövetkezhet egy váratlan világgazdasági fordulat, amely összeroppanthatja az eladósodott, belső válságtól és az állam nyomasztó hatalmától fuldokló meggyengült gazdaságot.