Államilag szervezett tompulás

A tervezett Orbán-piramisok között van egy, amelyik nemcsak pofátlan állami pénzkidobás lenne, hanem világra szólóan röhejes emlékműve is a magyar bénaságnak. (Őszintén remélem, hogy sohasem épül meg, de a remény, az nem sok.) A futballstadion lehet, hogy sokba kerül, de olyan, mint egy futballstadion a Föld bármely táján, nincs benne semmi szánalmas és nevetséges. A ferde állású, kissé elforgatott, gigászi Rubik-kocka viszont, ami piros-fehér-zölden világítana a magyar éjszakában, több szempontból is szégyen.

Az egyik kocka (látványterv, reprodukció; forrás: MTI)

Az építészetet hagyjuk. Mindig akad szemét karrierista, aki jó pénzért formába önti a nemzeti elit aktuális hasfájásait (nem képzavar), és kimutatja, mondjuk, Frank Gehryről, hogy egy hülye dilettáns („nemzetközi tervpályázat”, az). De az épületben olyan múzeumot helyeznének el, ahol „az elmúlt 1100 év nagy magyar szellemi teljesítményeit” mutatják meg „a mai fiataloknak”, akik olyan kis buksik, hogy nem is tudják, mire lehetnek ebből büszkék.

Nem más ez, mint egyfajta nemzeti kisebbrendűségi érzés túlkompenzálása. Sose mi diktáltuk a tempót Európában, egyszerűen azért, mert mindig le voltunk maradva egy vagy jó esetben fél fázissal azoktól, akik már régebben ott voltak a Kárpát-medencétől nyugatra. Az a propaganda, hogy „de igen, mi is vagyunk olyan jók, mint azok, tessék, mindent magyarok találtak fel, mennyi mindent adtunk a világnak”, azt óhajtja kifejezni, hogy különlegesen tehetséges nemzet vagyunk (csak a Rosszak mindig megakadályozzák, hogy a rendkívüli tehetségünktől jobb legyen nekünk).

Nincsenek se különlegesen tehetséges nemzetek, se különlegesen tehetségtelenek. Olyan körülmények vannak, amik között a tehetség jobban vagy rosszabbul érvényesül. Lehet büszkének lenni például a feltalálókra, de ennyi erővel szégyellni is lehetne azokat a körülményeket, amik megakadályozták, hogy több legyen belőlük, jobban elismerje őket a világ, vagy itthon tudjanak értelmesen dolgozni. És a nemzet állapotának a nem igazán nagy – vagy nem magyarországi – teljesítmények óvodás makacsságú dicsőítésénél többet használna, ha ezeket a körülményeket próbálnánk kiküszöbölni. Vagy legalább tisztában lenne velük a politikai osztály.

Orbánék megszállott Rubik-kocka-kultusza nem más, mint a Kádár-kori bénaság tudatlanságból eredő fölmagasztosítása. (Ebben is szervesen folytatják a Kádár-rendszert a nagy szidalmazás közepette.) A helyzet az, hogy Bay Zoltán 1946-ban sikerrel járt Hold-radar-kísérlete után a „magyar szellem” Magyarországon hosszú évtizedekig semmivel nem járult hozzá, hogy a világ jobban működjön. (Szerintem Kornai Jánosnak a létező szocializmus gazdaságáról adott elemzéséig – A hiány, 1980.) Azaz semmi érdemlegeset nem találtak fel. Az ország nem úgy volt berendezve. (Egyébként a Bay-kísérlet helyszíne, az Egyesült Izzó volt a magyar hi-tech cég, békeidőben egymaga több exportbevételt szerzett, mint a magyar mezőgazdaság összesen. 1945 utáni sorsáról itt lehet bővebben olvasni.)

Amikor Rubik Ernő feltalálta a bűvös kockát, és a híre eljutott külföldre, vagyis a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején, Magyarország már nem volt annyira elzárva a Nyugattól, hogy ha valakinek idehaza támad egy jó ötlete, nem lehetett volna belőle világsiker. Csak vegyük észre, hogy játék, nagyon jó játék, de a világ jobb működéséhez megint csak nem járul hozzá, ellentétben, mondjuk, a vízimalommal, a telefonnal vagy a Skype-pal. És azt is tudni kell, hogy véletlenül sem lett belőle üzlet: az a magyar szövetkezet, amely célul tűzte ki, hogy a világot ellátja a korszak legsikeresebb játékával, nem hogy befutott volna a piacon, hanem rövid úton tönkrement. Az ország így volt berendezve.

És azzal, hogy a mostani rezsim kultuszhellyel emlékezik meg Rubik Ernő 1975-ös szabadalmáról, csak annyit hoz a világ tudomására, hogy a „magyar szellem” azóta sem talált fel semmi érdemlegeset. Semmit, amitől a világ jobbá vált volna.

Semmi olyat, amire azt mondhatnák, hogy kicsi ország, kicsit félreeső ország, de szokatlanul okos és találékony emberek laknak benne.

 

Szabad, állammentes észosztás

Szóval a Skype. Nem akarom untatni a kevésbé gépfüggő olvasót (én se vagyok egy rendszergazda) technikai részletekkel. Valamikor az ezredvégen a Magyarországnál sokkal kisebb és akkor még szegényebb – de eltökélten neoliberális kormányzású és a szocializmust zsigerből utáló – Észtországban huszonéves programozók kidolgozták a Fast Track peer-to-peer hálózati protokollt. (A peer-to-peer vagy P2P olyan hálózatot jelöl, amelynek végpontjai központi csomópont nélkül, közvetlenül kommunikálnak egymással).

Ennek alapján Jaan Tallinn, Ahti Heinla és Priit Kasesalu megalkották a Kazaa-t és más, Napster utáni fájlmegosztó alkalmazásokat. Majd ugyanezek az észtek, ugyanazokkal a Janus Friis és Niklas Zennström nevű dán vállalkozókkal társulva, ugyancsak P2P elven kidolgozták a Skype-ot.  2003-ban léptek ki vele a piacra, és üzletet akartak csinálni. Sikerült. A  Skype Technologiest 2005-ben vette meg az eBay 2,6 milliárd dollárért, részvényekért és további, jövedelmezőségtől függő ígéretekért. A Microsoft már 8,5 milliárdért vette meg 2011-ben.

A bámulatos észt  felzárkózás részletesebb elemzésére talán majd máskor kerítek sort, itt csak pár dolog: nem megriadtak a kapitalizmustól, s nem menekültek holmi Kert-Észtország bukolikus álmába, hanem igyekeztek kihasználni az esélyeit és előnyeit úgy, ahogy azt a technológiai fejlődés lehetővé tette. Nem ellenségnek fogták fel a globalizációt, hanem szerelmesek lettek belé – az erős nemzeti érzés megtartásával. És a kissé – de Magyarországnál nem jobban – félreeső helyzet is motiváló erő volt. A szegénység gazdagodásra ösztönzött.

A másik kocka: Ahti Heinla, nagy természetvédő, 2000-ben, Nepálban (forrás: www.bluemoon.ee)

Ami a fájlcserélést illeti, képzeljük el, hogy a Szovjetuniónak, ahol a feltalálók kamaszkorukat töltötték, még a Nyugatra legnyitottabb pontján is milyen körülményes lehetett jó minőségben jó zenékhez jutni (a zeneiparra tett hatásról szintén máskor). És gondoljuk meg, hogy a Szovjetunióból való kiváláskor az akkor még csak vonalas telefonhálózat valamivel sűrűbb volt ugyan, mint a magyar (nagyobb a városlakók aránya), de mondjuk az ausztriainak kevesebb, mint a fele (Ausztriában 1,7, Észtországban 3,9, nálunk 5,3 főre jutott egy készülék).  Ugyanúgy fejest ugrottak a mobilozásba, mint mi, de nem fogadták el szükségszerű  áldozatnak a magas díjakat.

A Skype kiváló példa az olyan találmányra, amely óriási tömegű ember életminőségét javítja ugrásszerűen. A befektetők nem anarchisták, akik a „legyen minden ingyen” jelszavával tönkretennék a piacot, hanem üzletemberek, akik keresni akarnak rajta. Ezt a töredékére csökkenő, de mégiscsak megmaradó árnak köszönhetően meg is teszik, friss versenyre, tehát alkalmazkodásra késztetve a szektor régi gondolkodású, nagy cégeit. Abszolúte nem zérus összegű játszma.

Az észtek ugyanezzel a filozófiával nem harcolnak a bankszektor ellen. Nem büntetni és bénítani akarják agyonadóztatással és végtörlesztéssel, hanem maguk végzik el helyette, amit amaz nem tud. Nem rombolják, hanem kívülről átformálják, mert a technológia már módot ad rá. Edward Lucas, az Economist külpolitikai szerkesztője, lengyel- és baltiszakértő két ilyen újításra hívja fel a figyelmet:

Az egyik: nyugatabbi és történetesen orosz kezdeményezések után az észteknél működik legjobban a közösségi, P2P pénzkölcsönzésnek az a módja, hogy az alkalmazás online felhasználóneves vadidegeneket hoz össze: azokat, akik a banki kamatnál jobban és rugalmasabban akarják fialtatni a pénzüket (akár minimális összeget is) azokkal, akik olcsóbban és kényelmesebben akarnak adott célra pénzhez jutni, mint a bankoknál tehetnék. (Bárki rávághatja, hogy ez Magyarországon nem működne, még úgy se, hogy a kölcsönkérők előre igyekeznek bizonyítani megbízhatóságukat, és akinek nem sikerül, egyszerűen nem kap pénzt – de tény, hogy az északi, Hanza-városi mentalitás sokat segít).

A másik: a nemzetközi pénzátutalások olcsóbbá, „majdnem ingyenessé” tétele, szintén P2P elven. Ha valaki, mondjuk, Londonban dolgozik, de Észtországban euróban törleszti a lakáshitelét, akkor – középárfolyamon – megállapodik azzal, aki Észtországból euróban kapja a fizetését, de Londonban akarja elkölteni. Nincs különbözet, és nincs komissió. Ez bizonyos egyensúlyt feltételez az országok között – Lucas megjegyzi, hogy Indiából sokkal többen mennének Angliába, mint fordítva. Én megjegyzem, hogy egyelőre. India dinamikusan fejlődik.

Van jobb példám a féloldalasságra.