Fel-fellobban a vita, miként is lehet jellemezni, kategóriákba sorolni az Orbán-kormány unortodox gazdaságpolitikáját. Repkednek a jelzők: kádárista, pragmatikus, neoliberális, államkapitalista, stb.

Az Orbán kormány gazdaságpolitikájának főiránya azonban egyértelmű: etatista, az állami szerepvállalást, a gazdaságot a kormány politikai céljainak alárendelő nemzeti térfoglaló gazdaságpolitikát folytat, amelyet merkantilizmussal vegyít. Nem tehetnek meg mindent, amit szeretnének, de azért a kormánynak elég nagy hatalma és befolyása van ahhoz, hogy jelentősen átalakítsa a gazdaságot az általa célszerűnek tartott irányba.

Az etatista, államközpontú gazdaságpolitika célja az állami szerepvállalás növelése a gazdaságban. A kormány az erős állam megteremtésével, az állam erőteljesebb tulajdonosi szerepvállalásának növelésével és a gazdaság irányítása révén a gazdaságot a nemzet megújításának a szolgálatába kívánja állítani. A megújulás eszköze a nemzeti térfoglaló merkantilizmus.

A merkantilizmus volt a XVIII. század felvilágosult abszolutista királyságainak gazdaságpolitikája. Célja az volt, hogy támogassa a hazai termelők exportját és korlátozza az importot annak érdekében, hogy növelje az az ország aranykészletét. Ez a politika feltételezte a hazai termelők támogatását, részben azzal is, hogy monopolpoziciót biztosított kiszemelt vállalkozásoknak királyi támogatással, rendeletekkel, vámokkal.

Adam Smith fő műve a merkantilizmus ellen irányult, s amellett érvelt, hogy a szabad kereskedelem biztosítja leghatékonyabban a nemzetek gazdagságát. Smith könyve hatására a XIX. század a szabadkereskedelem százada volt. A szabad piacot, a vállalakozás szabadságát gátló korlátok leépítése, s ennek nyomán a technológiai fejlődés beindulása (az első ipari forradalom) csodát tett, Európa megindult a soha nem látott jólét megteremtése irányába. Az első nagy modern globalizációs hullám is megkezdődött a vámhatárok folyamatos leépítése és a szállítás költségeinek rohamos csökkenése nyomán.

Gazdasági élettér

A XIX. század utolsó harmadában kezdett a szabadkereskedelem mindenhatóságba vetett hit megfordulni, először Németországban, majd példáját követve egyre több európai országban. Újra erőre kapott az a vélelem, hogy védővámokkal kell védeni a hazai termelőket és ipart, s állami eszközökkel kell segíteni, hogy hatalmas iparvállalatok, s azok szövetségei képesek legyenek elfoglalni az export piacokat.

A merkantilizmus feléledése a demokratikus nemzetállamok korában már mint gazdasági nacionalizmus jelentkezett, amit Ludwig von Mises neomerkantilizmusnak nevezett. Az 1929-es világválság nyomán általánossá vált a belpiacok védelme, az importhelyettesítő iparosítás, az exportorientált vállalatok állami támogatása. A védővámok gátja megfojtással fenyegette a XIX. század végére kialakult, egymással ezer gazdasági kötelékkel összefonódott modern piacgazdaságokat, s nem járt a várt életszínvonal-javulással.

Az iparosodott, de természeti kincsekben szegény európai országokban a gazdasági nacionalizmus legszélsőségesebb képviselői gyarmatosításban, a gazdasági éléttér megszerzésében látták a kiutat abból a zsákutcából, ahova a szabadkereskedelem felszámolása juttatta ezen országok gazdaságait. Nem sokat kellett várni, hogy a katonailag legerősebb európai ország nekivágjon gazdasági életterének megteremtéséhez, annak érdekében, hogy biztosítsa a nép jólétéhez és az ipar növekedéséhez szükséges erőforrásokat, piacokat, a vámokkal védett kizsákmányolható életteret.

A nagy sikerre tekintettel újra itt van: Gyuri, a mozdonyvezető

A II. világháború rettenetes pusztítása nyomán a szabad világ győztes demokratikus piacgazdaságai azt a célt tűzték ki, hogy a vámok leépítésével helyreállítsák a szabad kereskedelmet, s kialakítsák az új világpiacot annak érdekében, hogy a békés kereskedelem és a nemzetek piaci kooperációja felülkerekedhessen a gazdasági nacionalizmuson. Az új globalizációs hullám természetes ideológiája lett a neoliberalizmus, amely az állam gazdasági szerepvállalásának visszaszorítását, valamint ezzel párhuzamosan a jogállamiság és a hatékonyan, verseny-semlegesen “szabályozó” állam megerősítését tűzte ki fő céljául.

A vámhatárok folyamatos leépítése és a regionális szabadkereskedelmi övezetek kialakulása nyomán indult meg a globalizáció új hulláma a hetvenes évek második felében. Ennek az új globalizációs hullámnak volt a része az európai egységes piac kialakítása, az Európai Unió megalakítása. A XX. század új globalizációs hullámának fő szereplői a multinacionális bankok és vállalatok lettek, amelyek terjeszkedésük során sok elmaradott tőkeszegény országban megteremtették az exportképes ipart, kihasználva az országok közötti termelési költség különbségeket, és egyben adtak lehetőségét arra, hogy a helyi gazdasági szereplők a nekik való munkavégzés során leshessék el a leghatékonyabb termelési technikák csínját-binját.

Gazdasági célok – állami erővel

Ebbe a globalizált világrendbe illeszkedett be Magyarország a rendszerváltás után azzal, hogy leépítette védővámjait, megnyitotta piacait, részévé vált az európai egységes piacnak. Annak ellenére, hogy nagyon rossz helyzetben, szegényen, eladósodva, elavult és versenyképtelen ipari háttérrel nyílt ki Magyarország a világnak 1989-ben, óriási minőségi változás következett be az elmúlt húsz évben a magyar iparban és a magyar társadalomban.

Hatalmas alkalmazkodási folyamat zajlott le, amely csak ahhoz a mély, szinte forradalmi átalakuláshoz hasonlítható, amelyen 1867 után ment át Magyarország. Hasonlóan sok elmaradott tőkeszegény országhoz, az exportorientált modern ipari szektor megteremtésének fő szereplői a multinacionális nagyvállalatok és az általuk ide vonzott, őket kiszolgáló beszállító vállalatok voltak, s a hazai tulajdonban álló vállalatok lassan csatlakoztak be a nemzetközi ipari termelési láncokba vagy léptek ki önálló szereplőként a világpiacra. Ezt az alkalmazkodási folyamatot törte meg a 2008-as hitelválság nyomán kibontakozott világválság.

A meghatározott vállalati kört előnybe hozni kívánó politika óhatatlanul együtt jár a haveri kapitalizmus kialakulásával (fotó: MTI)

A nemzeti térfoglaló-merkantilista politika részben a világgazdasági válságra, s részben a magyar vállalatok lassú(nak tartott) alkalmazkodási folyamatára adott válasz. Elődje, a merkantilizmus, jó háromszáz évvel korábban, az export növelését és az import csökkentését tűzte ki a hazai ipar fejlesztésével. A nemzeti térfoglaló merkantilizmus problémája az, hogy az államnak, a hazai vállalatoknak, a “nemzeti” tőkéseknek relatíve alacsony a súlya a külföldi tőkéhez képest a gazdaságban.

A nemzeti térfoglaló merkantilizmus egymást erősítő céljai az állam, a nemzeti tőke, a nemzeti középosztály megerősítése, a külföldi függés csökkentése, s a gazdasági élet egyes területeiről a külföldi tulajdonú szereplők kiszorítása. A nemzeti-merkantilista gazdaságpolitika eszköze az állami jövedelemátcsoportosítás a gazdaságpolitika által kedvezményezett vállalatok, gazdasági és társadalmi csoportok számára. Ennek eszköze lehet az adórendszer (egykulcsos adó), a szociális támogatási rendszer (adókedvezmények formájában), a vállalati szektorális különadók szabályozása, az állami szabályozás, s az állami megrendelések.

Ezek a célkitűzések csak politikai eszközökkel érhetőek el: az állami hatalom felhasználásával, a jog általános szabályozó jellegének feladásával, s helyette szelektív, egyes szereplőket kedvezményező, másokat büntető jogalkotással és jogalkalmazással.

Szelektív jogalkotás

Az állami gazdasági szerepvállalás növelésének kifejezett célja az, hogy meghatározott gazdasági területekről kiszorítsa a külföldi tulajdonú vállalatokat, és helyettük az állam és/vagy a honi vállalkozók pozícióit erősítse. Ezért nem fér össze a nemzeti merkantilizmus céljaival a versenysemleges, mindenkire egyforma jogi szabályozást kialakító liberális jogszemlélet és jogállam koncepciója.

A törvényalkotó célja a szelektív, nem verseny- és szektorsemleges szabályozás, az állam politikai céljainak megfelelő szabályozás. A szelektív jogalkotás és jogalkalmazás nyomán óhatatlanul konfliktusba kerül a kormány mindazokkal a nemzetközi szereplőkkel, amelyek azzal a feladattal jöttek létre, hogy elősegítsék és biztosítsák az egységes európai piac működését, illetve a világpiac működőképességét. A meghatározott vállalati kört előnybe hozni kívánó politika óhatatlanul együtt jár a haveri kapitalizmus kialakulásával, az oligarchikus jellegű megszilárdulása egy nagyvállalkozói körnek, akik fő élvezői az állam szelektív szabályozásának, s cserébe támogatják a kormány politikai céljait.

A XXI. századi magyar nemzeti térfoglaló merkantilizmus lehetőségei az egységes európai piac és Magyarország adottságai miatt nagyon korlátozottak. A kormány a nemzeti térfoglalást csak a versenynek alig kitett szolgáltató szektorokban, vagy az állami megrendelésektől függő szektorokban tudja érvényesíteni. A kormány a gazdasági egyensúly fenntartásában oly fontos exportorientált ipari termelés területén kénytelen elfogadni, sőt támogatni a multinacionális vállalatok jelenlétét. Éppen a multinacionális vállalatok és beszállítói hálózatai által megteremtett export kapacitás teremti meg annak a lehetőségét, hogy elfedje a nemzeti térfoglalás hatását, az állami piactorzítás miatti gazdasági veszteségeket és az állami kiadásnövekedést.