A Szonda Ipsos legújabb felmérése szerint minden eddiginél kevesebben lennének hajlandók szavazni egy országgyűlési választáson: mindössze 37 százalék teljes bizonyossággal, további 11 százalék több-kevesebb valószínűséggel. Összesen 48. Ez még mindig a kisebbség. A metodológiához nem tudok hozzászólni, de a trend ordít. Az első adat négy éve 44, nyolc éve 51 százalék volt. A második négy éve 57,   („szavazok én bárkire, csak Gyurcsány húzzon el – na várjunk, a bárki a Fidesz?”), nyolc éve 70 százalék.

Igaz, hogy a Medián novemberben elmozdulást észlelt a mélyponthoz képest (44 százalék biztos szavazó), ezt Bajnai színre lépésre okozta – de úgy látszik, mérésektől függetlenül is, hogy az Együtt 2014 kezdeti lendülete mostanra kifulladt, többek között valószínűleg azért, mert nem mer párt lenni. Nem tudni róla, micsoda, és az emberek képtelenek lelkesedni a politikai pepecselésért, bármennyire szimpatikus is nekik valaki, aki nem „ezek”, nem Orbán, nem Gyurcsány, és tudja, hogy mi az a miniszterelnök.

A biztos szavazókon belül 53 százalék akar kormányváltást (ennyivel jutott a Fidesz 2010-ben kétharmadhoz) és 21 százalék tartaná meg a Fidesz-kormányt (kb. ennyivel bukott meg történelmileg és csúfosan az MSZP). Ez utóbbi sokaság mellesleg sokkal kisebb, mint ahányan a Fideszre szavaznának. Egyszerűen arról van szó, hogy a potenciális választók elsöprő többségének nincs pártja.

Ez már így megy. Ha egy politikai elit egy évtizeden át a képviseleti demokrácia kinyírásán fáradozik – az érdekellentéteket, véleménykülönbségeket értelmetlenné tévő nemzeti egység hirdetésével, a parlamentet lesilányító választási rendszer magasztalásával, a parlament folyamatos leértékelésével és infantilizálásával, idióta népszavazásokkal stb. stb. stb. –, ott a képviseleti demokrácia kinyíródik. A választók nagy többsége nem látja értelmét, vagy legalábbis hasznát.

Tartalmilag pedig arról van szó, hogy a lepusztított, lebutított demokráciában a pártok mindegyike bizonyosan tudja, hogy a tipikus választó buta, tehetségtelen és főleg sértett. Amit „ígérgetésnek” neveznek, az csak a felszínen hazugság, valójában az egyetlen lehetséges kommunikáció az ilyennek feltételezett választókkal: megadjuk nekik azt (ingyen mindenfélét, transzfert, jogot, tiszteletet, fővárosinak ingyen közlekedést, vidékinek a főváros szidalmazását, zsidóknak védelmet, antiszemitáknak Nyírőt, fiatalnak biankó karrierlehetőséget, öregnek egy kis odavetett pénzt), amitől  megfosztja a Másik. Legalábbis megígérjük, és ezt talán el is hisszük magunknak, mert úgyse tudunk számolni. A létező pártok ily módon választás előtt mind lázadó baloldaliak, hiszen csak abban tudnak versengeni, hogy minél nagyobbnak tüntessék föl a sérelmeket, és minél fontosabbnak a kompenzációt. Pedagógiai munkájuk eredményeképpen a politikailag aktívak száma zsugorodik, és e populációban csakugyan növekszik a buták, képességtelenek és sértettek aránya.

Közben a pártok nem veszik észre, hogy a morózusan hallgató többségnek már elege van az egészből, már minden látott, és tudja, hogy sérelmei csak halmozódnak, de kompenzáció nyista. A többségbe beletartozik a politikailag aktív népességnek az az alsó pereme, amely már az út szélén van hagyva. De a zöm nem ilyen. Éppen ellenkezőleg, ott van egy óriási tömeg, amelyiknek nagyon  nem elég, ha a sérelmeit helyreteszik, pláne az erre vonatkozó ígéret.

Van egy érdekes cikk a Magyar Narancsban, a békemenetesek abszurd viselkedését a szorongással magyarázza. Akár igaza van, akár nincs – szerintem bonyolultabbak és rendszerszerűek az okok –  figyelmet érdemel a szorongás eredetének leírása:

Ám hamarosan világossá vált, hogy az új rendszer a javak elosztásakor felfoghatatlanul nagy különbségeket enged meg. A másikhoz képesti lemaradás és az ezzel járó önértékelési zavar, a megszégyenülés, az egyénnek szóló tisztelet elvesztése kézzelfogható veszéllyé vált. A globalizáció új ismeretek és képességek tömegének elsajátítását követelte. Szembesültünk a nyelvtudás hiányával, és avval a hideg racionalitással, amivel a külvilág – egyénenként és országként – beáraz minket: képességeinket, tudásunkat, eszközeinket és vagyonunkat összeméri másokéval, mit sem törődve azzal, hogy miért vagyunk ilyenek. A mindennapokban új és félelmetes tényezőként jelent meg a kockázat. A Kádár-éra kiszámíthatóságának helyét átvette a bizonytalanság, és a magasabb életszínvonal meg a szabad élet örömeibe egyre több üröm vegyült.

A cikk állításával ellentétben az életszínvonal nem lett magasabb, hanem az első időkben éppenséggel zuhant, az egyén szabadságfoka viszont nem nőtt ugrásszerűen a régi rendszer bomló éveihez képest, legalábbis nem annyira, hogy kárpótolt volna az anyagi lehűlésért – de a lényeg, hogy bal- és jobboldalon  egyaránt ilyennek látják máig a választót. Az első Orbán-kormány rövid és tartalmatlan, Wermer-féle „polgári” felbuzdulásán kívül soha egyetlen nagy párt sem kockáztatta, hogy ne nézze sértett lúzernek a magyarokat. (Kis párt meg nézhette akárminek, úgyse számított.)

Rég nincs egyetlen párt sem, amelyik ne a veszélyt, hanem a példátlan esélyt látná a globalizációban, amelyik olyan emberekre apellálna, akik tehetségesnek tartják magukat, értenek valamihez, tudnak nyelvet, mernének kockáztatni, ha volna értelme (a kormányzat nem nyomorítaná meg a piaci versenyt), és nem szégyellnék, ha sokkal gazdagabbak lennének az átlagnál, mert átlagosnak lenni nem nagy szám.

A sértett vesztesek legkülönbözőbb kategóriáira már sikerrel hajtottak rá a régi és új pártok. Mi annak a pártnak drukkolunk, amelyik a szavazóinak a nyerés lehetőségét helyi kilátásba egy nem zérus összegű játszmában. Néhány százalékot biztos meg tud csípni az 52– 63-ból, az kezdetnek jó lesz. Szükség is lenne rá, mert ez a mostani út az összeomlásba vezet.