A trágyaszájú publicista olyan szöveget írt, ami a civilizációjára büszke Európai Unió egyetlen országos terjesztésű napilapjában sem jelenhetne meg (büntetlenül). Az egyik magyarországi etnikum „jelentős részét” állatnak nevezte. Az állati jellemzőket alaposan részletezte (emberalatti státusukból az következik, hogy nem illetik meg őket a nemzetközi szerződésekben lefektetett emberi jogok), majd a végén kifejezte kívánságát, hogy: „Az állatok meg ne legyenek. Sehogyan se. Ezt kell megoldani – de azonnal és bárhogyan!”

Ez egyrészt közönséges rasszizmus,  ellentétes például az ENSZ Alapokmányával, másrészt tökéletes összhangban van a népirtásról szóló, Magyarországon is ratifikált nemzetközi egyezmény definíciójával, amely az etnikai csoport egy [jelentős] részének megsemmisítését is népirtásnak nevezi, és nemcsak az egyes tagok elpusztítását érti rajta, hanem még a számos módját felsorolja, amitől az adott területen nincsenek (nincsenek jelen mint elemi jogokkal bíró emberek).

Az illető lapot civilizált, 21 századi európai országban minimum bojkottálnák a magukat demokratának tartó közszereplők és – egyszerűen üzleti érdekből – a hirdetők. Magyarországon azonban az uralkodó politikai elit – vélt érdeke szerint – hol betartja a civilizációs normákat, hol nem. Ha Orbán Viktor úgy dönt, hogy nem hagyja bántani aranypajtását, akkor nem. Az üzleti szféra egy nem nagy töredéke pedig – hozzászámítva az állami vagy félállami cégeket, nem utolsósorban a tulajdonost – úgy értékeli, hogy feltétlenül szüksége van a lap olvasóira mint fogyasztókra vagy a tájékoztatás alanyaira. Többeknek az volt a reflexük, hogy ha a civil és állami normalitás úgysem érvényesül, akkor marad a jog, éspedig a büntetőjog. A publicistát föl kell jelenteni.

Így is történt, az ügyészség pedig, mint várható volt, bűncselekmény hiányára hivatkozva visszadobta a följelentést. Indokolásuk szerint a bírósági gyakorlatban az uszítás kritériuma az, hogy „a veszély nem csupán feltételezett, hanem a veszélyeztetett jogok konkrétak, és az erőszakos cselekedet közvetlenül fenyeget”. Ez az elv az Alkotmánybíróság 30/1992. határozatára vezethető vissza, az pedig a magyar alkotmányos gondolkodás egyik büszkesége. Azokat a kísérleteket, amiket az évtizedek folyamán a gyűlöletbeszéd büntethetőségéért tettek a pártok, különös tekintettel a szocialistákra, emiatt pattintották le. (A határozat megsemmisítette a Btk.-nak ezt a passzusát: „Aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzetet, valamely nemzetiséget,  népet,   felekezetet  vagy  fajt  sértő  vagy lealacsonyító kifejezést használ, vagy más ilyen cselekményt követ el, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel, javító-nevelő munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.” A gyűlöletre uszítás tényállását pedig a jogok konkrét veszélyeztetéséhez és az erőszakra való közvetlen felszólításhoz kötötte.)

Bizonyos értelemben szerencsésen döntöttek az alkotmánybírák, mert a magyar politikai elitnek a véleményszabadsághoz való viszonyát ismerve minden korlátozást, tilalmat tökig kihasználtak volna. (Figyeljünk: attól, hogy valaki a reverjén egy kétcentis vöröscsillagot hord, nem hogy közvetlenül nem fenyeget erőszakos cselekedet, de közvetve sem, senki nem feltételezte, hogy pl. Fratanolo János újralakítja a Lenin-fiúkat.  A véleménynyilvánításnak ez a tilalma azonban olyan fontos volt a kormányzó elitnek, hogy még a strasbourgi bíróságot is megsértette miatta.)

A 30/1992-es ABH a kevés következetesen liberális határozat egyike, és azért is ritkaság, mert a magyarnál és a kontinentálisnál határozottan liberálisabb amerikai alkotmányjogra hivatkozik. Amolyan sziget a kontinentális szemléletű döntések tengerében. De ha jobban megnézzük, kiderül, hogy az indokolásban a legjobb szándék ellenére félreértések és tévedések vannak, ezért talán nem ártana újra elővenni a témát (nem hiszem, hogy a mostani vagy a tovább sterilizált 2014-es AB megteszi).

Az amerikai hivatkozás tárgya a clear and present danger fogalma. Ezt Oliver W. Holmes bíró vezette be a Schenk kontra Egyesült Államok ügyben (1919), ahol a Legfelsőbb Bíróság ugyan alkotmányosnak ítélte a katonai behívók ellen röplapokat író és terjesztő szocialista aktivista börtönbüntetését, de Holmes kifejtette, hogy önmagában az eszme, politikai vélemény veszélyessége (bad tendency, rossz hajlam, rossz szándék) nem elég a büntetéshez, hanem a cselekedetnek kézzelfogható veszélyt kell jelentenie. A clear: ’egyértelmű’, a present szót ’közvetlen’-nek szokták fordítani, de talán jobb volna ’konkrét’-nak, mert nem azt jelenti, hogy a véleménynyilvánításnak közvetlen következménye van, hanem azt, hogy egyáltalán és nagy valószínűséggel van gyakorlati következménye.

Pontosabban a magyar alkotmánybírósági határozat betűkben az 1919-es elvet idézi, tartalmilag viszont az őt meghaladó, még liberálisabb, 1969-es Brandenburg-tesztet. Eszerint csak akkor alkotmányos a szólás büntetése, ha annak következménye imminent lawless action, azonnali törvénysértő cselekmény. Mondjuk, valaki egy újságcikkben felszólít X. Y. megverésére, másvalaki elolvassa a cikket, elmegy és megveri X. Y-t.  A clear and present danger próbáján valószínűleg fennakadt volna az a cikk, amely állatoknak nevezett emberek nemlétbe való azonnali áthelyezését követeli – a Brandenburg-tesztet azonban megússza, hacsak valaki nem cselekszi meg, amit az újságíró követel, és nem hivatkozik arra, hogy a cikk hatására cselekedett. Egyáltalán, mivel ilyen cikket csak pszichopaták írnak, abból is az ostobábbja, gyakorlatilag minden, az állampolgárokat addigi gyűlöletekben és esetleges agresszív cselekedeteik helyességében megerősítő gyűlöletroham nyilvánossághoz juthat, semmiféle szankció nincs.

Az elmúlt két évtizedben nagyon komoly tanulmányok, elszánt publicisztikák igyekeztek bizonyítani, hogy ez így jó, és mondom, szerencsés is volt annyiban, hogy kivett egy bunkót a politikai elit kezéből. De azért megfontolandó, hogy melyek voltak az igazi indítékai, és nem volna-e szükség most már valami másra.

Ami az indítékot illeti, nagyon úgy fest, hogy az Alkotmánybíróság jogászai – képzett, alapvetően liberális, a politikai szabadság védelmét az alapjogok (a mégoly demokratikus „hatalommal” szemben az egyén) védelmével azonosító, a politikusokat enyhén (néha nem is enyhén) megvető szakértelmiségiek – egyszerű és vitát kizáró mércét akartak állítani a politikusok elé. Senkit nem lehet lecsukatni csak azért, mert csúnyákat mond embertársairól. Akármilyen csúnyát, akárkiről.

A szándék tehát megvolt, azután gyártottak hozzá indokolást, az pedig elképesztően spekulatív kezd lenni abban a pillanatban, amint átlépi a jog zárt körét, és történelemről, társadalomról, a politika működéséről szól.

Történelmi tapasztalat, hogy mindannyiszor, amikor a véleménynyilvánítás szabadságát korlátozták, sérelmet szenvedett a társadalmi igazságosság, az emberi kreativitás, csökkent az emberben rejlő képességek kibontakozásának lehetősége. A káros következmények nem csupán az individuum, hanem a társadalom életében is megmutatkoztak és az emberiség fejlődésének sok szenvedéssel járó zsákutcájához vezettek. Az eszmék, nézetek szabad kifejtése, a mégoly népszerűtlen vagy  sajátos  elképzelések szabad megnyilvánulása a fejlődni- képes és valóban eleven társadalom létezésének alapfeltétele.

Itt érünk a blog témájához. Az alkotmánybírák virágnyelven a kommunista diktatúrákról beszélnek, esetleg másfajta diktatúrák is beleértendők, de amit mondanak, egyszerűen nem fedi a valóságot. Először is a véleményszabadság viszonylag új és földrajzilag is korlátozott dolog az emberiség történetében, és a társadalom akkor is fejlődött – fejlődés, ha van -, amikor ez a fogalom ismeretlen volt. Másodszor, a véleményszabadság csak a liberális képviseleti demokrácia egyik alkatrésze, és például az emberben rejlő képességek – emberen nemcsak a világi vagy egyházi mecénások által eltartott zsenit értem – ott bontakoztak ki a legjobban, ahol úgy általában szabadság volt: liberális képviseleti demokráciában és amitől ez elválaszthatatlan: a piac szabadságán alapuló kapitalizmusban. Harmadszor, az AB szobatudósi világképéből pontosan ez az ikerrendszer hiányzik, különös tekintettel a demokrácia közvetett, képviseleti jellegére, a csoportvéleményeket és részérdekeket képviselő pártok „tisztátalan” versengésére.

Ebben a világképben az egyik szinten van az „individuum”, rövidzárlattal a „társadalom”-hoz. Az egyénnek minél szabadabbnak kell lennie, a társadalomnak mint olyannak pedig saját érdeke van, s ez úgy valósul meg a legjobban, ha az egyén minél szabadabb. Kitől? Ez nincs meghatározva, de a jogtudósok az államra, a kormányzatra, a „hatalom”-ra gondolnak, amely mindig kész korlátozni az egyén szabadságát, hacsak felkent testületek (legelsősorban az AB) nem figyelmeztetik, hogy nem teszi helyesen.

Igazából sem az egyértelmű és konkrét veszély elve, sem a Brandenburg-próba nem az egyénről mint a társadalom szabadságra ítélt atomjáról szól elsősorban. A clear and present danger (1919) egyszerre a törvényes állami represszió igazolása és kordában tartásának elegáns, úrias módja. A fiatal amerikai demokrácia már a kezdetekben szembesült azzal, hogy a szólás- és sajtószabadság minden törvény általi korlátozását tiltó I. alkotmánykiegészítés háborúban nem válik be. Az orosz forradalom és a közép-európai viharok hatására az 1910-es évek végén a hazaárulástól, diverziótól való félelemre rárakódott a red scare, a vörösöktől való pánikolás: nem elég a nemzetbiztonsági fenyegetés, az európai bevándorlók között sokan lehetnek, akik magát a szabadság alapját, a liberális képviseleti demokráciát és a kapitalizmust veszélyeztetik. A bölcs Holmes bíró erre gyakorlatilag azt mondta, hogy a felforgató eszmék hirdetésének tiltása veszélyesebb az amerikai szabadságra, mint maguk az eszmék, csak akkor van ok a félelemre, ha a beszélő/újságíró valamilyen konkrét és Amerikát úgy egészben (nem egy másik egyént vagy csoportot) veszélyeztető cselekményre szólít fel. Például hogy ne engedelmeskedjenek a háborús behívónak.

A szólásszabadság megítélése egy másik háború, a vietnami alatt lépett a következő fázisba. 1968-ban az O’Brien-teszttel megint a repressziót igazolták és szabályozták, de egy fokkal még barátságosabban. A Legfelsőbb Bíróság ítélete kimondta, hogy nem alkotmányellenes büntetőeljárást indítani a behívókat elégetőkkel szemben, de  megkülönböztette a véleménynyilvánításban a „szólási” és a „nemszólási” elemet (a hivatalos papír elégetését), és az adott esetben csak az utóbbit ítélte szabályozhatónak. A háború ellen tiltakozni lehet, törvényes, a kormányzat céljait szolgáló iratot megsemmisíteni nem.

Újabb lépést jelentett a szólás felszabadítása felé a Brandenburg kontra Ohio ügy. Clarence Brandenburg egy helyi Ku Klux Klan-főnök volt, aki 1964-ben egy tévériportban a „niggerek és zsidók”, valamint támogatóik elleni bosszúhadjárattal (magyarán terrorakciókkal) fenyegetőzött. Le is ültették az állam törvénye alapján, amelyet éppen az 1919-es vöröspánik idején hoztak. Az eset eljutott a Legfelsőbb Bíróságig, az ítélet 1969. júniusában született, Brandenburg börtönbüntetését, illetve az azt lehetővé tévő törvényt alkotmányellenesnek ítélték. Nem nehéz felfedezni, hogy noha egy náci került szabadlábra, az Ohiónak és rajta keresztül az összes államnak címzett üzenet megint csak másról szól. Figyelmeztetés a hatóságoknak, hogy csak azért, amit valaki mond, nem alkalmazhatnak bűnüldözési eszközöket és büntetőjogi szankciókat, azaz puha, „jogi” vagy kemény, fizikai erőszakot. Állami erőszakot csak nagy valószínűséggel bekövetkező magánerőszak indokol. (Ahogy Holmes doktrínáját, ezt sem szívlelték meg eleinte, a következő évben éppen Ohióban lőtt le a Nemzeti Gárda négy fegyvertelen diákot, és okozott egynek maradandó rokkantságot. Vö. szemkilövés.)

Hogy miért döntött a Legfelsőbb Bíróság az engedmények nélkül liberális változat mellett? Egyrészt mert 1969 a tüntetések és egyetemfoglalások éve volt, és a vérontás, a bebörtönzések tűrhetetlenül fokozták volna a feszültséget. Másrészt 1969-ben, fél évszázaddal az első vöröspánik után egyértelmű volt, hogy a szélsőbal későmarxista mozgalmak, még az erőszakosak sem jelentek veszélyt. A lényeg az, hogy mire nem. Az indokolás ki is tér rá: a veszély az lenne, hogy olyan „politikai és gazdasági változást” idéznek elő, amely veszélyezteti az egyes szövetségi államok biztonságát. Ez nem egyszerűen nemzetbiztonsági kockázat volna, hanem a politikai és gazdasági rendszert kell védeni – a liberális képviseleti demokráciát és a kapitalizmust. És mivel a megszólalás önmagában a rendszert nem ingathatja meg, ellene nem kell védeni.

Az 1992-es magyar alkotmánybírósági határozat indokolása gyönyörű szellemi építmény, de egyetlen szó sincs benne a politikai és gazdasági rendszer védelméről vagy annak fölöslegességéről. Az alkotmánybírák félreértik, mert az európai jogbölcselet fogalmi keretében próbálják bebizonyítani, hogy a Brandenburg-teszt miért helyes. Ami a véleményszabadságot korlátozhatná, az ebben szisztémában egy másik alapjog, amivel ütközik (leginkább az emberi méltósághoz való jog); a szabadságjogok korlátozásának európai kulcsfogalma, a közrend (főleg a 2006-os események idején derült ki, mennyire másodlagos szempont ez Magyarországon); valamint egy „társadalmi béke” nevű ködös viszonyfogalom. Az AB a szabad politikai és gazdasági rendszert nem védi. Az egyén szabadságát védi önmagában, az állam ellen, nem pedig azt a rendszert, amelyik garantálja az egyéni szabadságot.

A trágyaszájú karrierje ennek a szemléletnek a következménye. Nem lehet minimum bánatos mosoly nélkül olvasni Sólyom László és Szabó András jövendölését:

A létrejött sajtószabadságban senki nem hivatkozhat külső kényszerre, aki a nyilvánosság elé lép, minden sorral, amit leír, magát adja és teljes erkölcsi hitelét kockáztatja. Politikai kultúra és egészségesen reflektáló közvélemény csakis öntisztulással alakulhat ki. Aki tehát gyalázkodik, magát bélyegzi meg, s lesz a közvélemény szemében „gyalázkodó”. A gyalázkodásra bírálat kell hogy feleljen.

Az ellenkezője történt. Semmiféle öntisztulás nem volt, a politikai kultúra a béka feneke alatt van, Európa szégyenére, a közvélemény elsöprő többsége mentes minden reflektáltságtól. A trágyaszájú nem hogy megbélyegezné magát, hanem a párt és a kormány védelmét élvezi, azaz álláspontja, ha indulatos is, a támogatott körön belül van. Hogy azt ne mondjam, hivatalos. Aki – az alkotmánybírák tanácsát követve – bírálja, az ugyanezen párt szerint gyilkosokat pártol.

Arra a kérdésre, hogy a trágyaszájú cikke veszélyeztet-e a rendszert, először is meg kell határozni, melyiket. A liberális képviseleti demokráciának és a stabil törvényekkel szabályozott kapitalizmusnak azt a rendszerét, amiről 1989 körül a harmadik köztársaság tényleges megalapítóinak szűk köre álmodott, nem veszélyezteti, ez ugyanis már nem létezik. Kinyírta egy kétoldali konszenzus. A mai rendszert viszont – amit én az államfüggő középosztály nemzeti szocializmusának neveznék – nem veszélyezteti, hanem éppen hogy igazolja és támogatja.

Ennek az államfüggő középosztálynak a jövedelmét elválasztották a piacon mérhető teljesítménytől. Emiatt és mert a szóban forgó réteg életszínvonalának fenntartását részben a még működő nagyvállalkozások megadóztatásából finanszírozzák – különös tekintettel a tőkét szolgáltató bankokra és a versenyhez nélkülözhetetlen modern kommunikációs infrastuktúrára -, gazdasági növekedés nem várható, és ha nincs növekedés, akkor az esetek többségében nem stagnálás, hanem hanyatlás van.  Ezekután a finanszírozás csak a big business további adóztatásával lehetséges, ez azonban már a jelek szerint elérte az elviselhetőség határait. Marad a másik forrás: a  középosztály alatti réteg nem öregségi nyugdíjas részének fokozódó kiszipolyozása. Elvenni az ellenállásra képtelen és politikai befolyás nélküli szegényektől

Ma már négymillióan élnek a szegénységi küszöb alatt, és ez a szám így csak nőhet. Ugyanígy növekedhet a legalsó réteg, a mélyszegénységben élőké, akik között nagyon nagy a cigányok aránya. Igen, ezek az emberek szörnyűek, mert szörnyű anyagi és kulturális nyomorban élnek. A cigányok közül sokan agresszívak is. (Érdekes, hogy a nyomorgó nemcigányok között nemcsak az agresszivitás kisebb – mert legalább a bőrszínük miatt nem sztereotípiák célpontjai -, hanem a végleges kihullást megakadályozó családi szolidaritás is gyengébb.) A trágyaszájú a valóságot írja meg, a ki nem mondott hivatalos álláspontot, őszintén: az államfüggő középosztály, pártja és kormánya semmi megoldást nem tud a szegénykérdésre, és politikája miatt a helyzet csak súlyosbodni fog. Pontosabban egyetlen megoldás van: hogy ezek az emberek eltűnjenek, „ne legyenek”, bárhogyan.

Ez a fickó csak megírta, ami ebből a politikai és gazdasági rendszerből logikusan következik. Ebben az országban több okból is értelmetlen a megbüntetését követelni, fölösleges a feljelentés. A rendszer biztonságát nem ő veszélyezteti, hanem a rendszer saját maga és egyre jobban.