Kezdetben volt az egyszeri, radikális adó- és járulékcsökkentés ígérete. A 2006-os választás előtt és utána még egy-két évig Matolcsy ezzel vélte megoldani a magyar gazdaság keserveit. Szokása szerint félreolvasott egy(néhány) közgazdasági tanulmányt. Azt szűrte le, hogy ezzel egyrészt nőnek majd az állam bevételei (annyiban mégiscsak realista volt, hogy 2006-ra, mármint a Fidesz választási győzelmének esetére 12 százalékos államháztartási hiányt tervezett – ez az őrület a nagy Gyurcsány-fikázásban elkerülte a média figyelmét). Másrészt abban is biztos volt Matolcsy, hogy növekszik majd a vészesen alacsony szintű foglalkoztatás, éspedig úgy, hogy a kis- és középvállalkozások szívesebben, tömegével vesznek föl képzetlen vagy alig képzett munkaerőt.

Mindebben még az Élelmes Magyar Vállalkozónak az a kultusza tükröződött, amely a Kádár-korszak utolsó évtizedének stagflációs korszakában felváltotta a Munka Után Békésen Pecázó, Kemény Kezű Gyári Melós kultuszát. Az államszocializmus befuccsolt, kapitalizmust egyelőre nem lehetett csinálni (csak előkészíteni). Hátha a kisember kreativitása megmenti a helyzetet – remélték a politikai satuba szorult szakértők. De nem mentette meg, mert ha elméletileg Magyarországon megvolt is a lehetősége, hogy az államszocializmus romba dőlése közben többé-kevésbé szervesen  jöjjön létre a kapitalizmus, a politikai vezetők különféle csoportjai tűrhetetlenül hosszúnak találták az ehhez szükséges időt. Egészen pontosan az történt, hogy a középosztály államfüggő és államtól kegyelt elemei mielőbb ki akarták használni a helyzeti előnyüket, ám nem tűrték volna el a lerövidítés sztenderd útját, a sokkterápiát.

Így került sor a spontán privatizációra (a vállalati vagyon elértéktelenítésének technikáját állítólag a Pénzügykutató M. Gy. monogramú jelessége dolgozta ki), s így nem lett modell abból, hogy mikrovállalkozókból pusztán piaci képességeiknek köszönhetően kis-, majd közép-, végül nagyvállalkozók legyenek, pedig az 1982-es jogszabályoktól a Suchman-féle masszív privatizációig eltelt másfél évtizedben erre lett volna idő. Nem ebből lett modell, hanem az olyan vagyonosodásból, amely egyenes arányban volt a politikai osztályhoz fűződő kapcsolat intenzitásával. A spontán privatizáció nem a viszonylag korlátozott gazdasági súlya miatt tett jóvátehetetlen kárt, hanem mert ezt az aranyszabályt belevéste a köz elméjébe.

Dinnyevásár a budai Skálánál 1982 körül. A Fortepan.hu gyűjteményéből

Ekkorra azonban már meggyökeresedett a közvélekedés, hogy a „kisvállalkozás” kiút a szegénységből az egyszerű, ámde talpraesett magyarnak, és az egymást követő kormányok nem ingatták meg ezt a hitet. A munkanélküliség elkerülésének és enyhítésének ez ugyanis sokkal vonzóbb útja volt a sokat emlegetett rokkantnyugdíjnál: jobb az egyén önérzetének és jobb az államnak, hiszen nem került pénzébe, ellenkezőleg, némi adóbevételt is hozott. (Sohasem eleget, és az állam mindig gyanakodott, hogy a nyomorgatásra amúgy, védtelenségüknél fogva, kiválóan alkalmas kisvállalkozók nem akarnak rendesen adózni – joggal gyanakodott, lásd alább.)

Így hát aki értett valamihez, és meg akarta úszni az álláskeresés megaláztatásait, az vállalkozni kezdett. Ezzel csak az a gond, hogy a szakértelem nem esik egybe a vállalkozói képességekkel. A magyar kis- és középvállalkozásoknak becslések szerint 5 százaléka képes egyáltalán üzleti terv készítésére, ez még akkor is rettentően korlátozza a hitelvfelvételt, amikor amúgy volna hitel. Az alacsony plafont lehetetlen áttörni. A 10 fő alatti mikrovállalkozások nagy részéből nem hogy kisvállalkozás válna, hanem vegetál, aztán meghal. Az újonnan induló magyar vállalkozásoknak csak töredéke éri meg a harmadik évét.

Az egyéni és a családi mikrovállalkozás az esetek nagy részében a munkanélküliség szelídített formája, ahol a jövedelemszerzés alapvető módszere a költségleírás és az adóelkerülés. A kirívóan rossz foglalkoztatási arány a valóságban nemcsak azért nem javult – tehát romlott -, mert a közmunkára kényszerítés csak kozmetikázza, hanem mert a tömegével alakuló új vállalkozások csak a munkanélküliséget leplezik. A struktúra eleve torz volt, de 2010 óta abszurddá vált.

A KSH szerint Magyarországon most 1 665 000 vállalkozás van regisztrálva, és ez a szám folyamatosan nő. Ennek nagy többsége természetesen nem él, de csak a cégjegyzékben lévők száma 700 000 felé tart. A jogi személyiséggel nem bíró vállalkozásokkal együtt az egymilliót is meghaladja, azaz 1000 főre legalább 100 vállalkozás jut. Az európai országokban ez a szám tipikusan 40 körül van.

Szaporodnak, mint a mikroorganizmusok a dunsztkötés alatt, és egymást teszik tönkre a piaci esélyek rontásával, a bizalmatlansággal, a szerződések kényszerű be nem tartásával, miközben eleve rosszak az esélyeik, hiszen hitelhez alig és egyre kevésbé juthatnak, szerveződéseik gyengék, érdekvédelmük gyakorlatilag nincs.

Noha a kormányzat még mindig a kis- és középvállalkozások távlatairól delirál, a tulajdonképpeni kkv-szektor (10 és 249 közötti létszám) igen gyér.  Van az amatőr mikrovállalkozók tengere, vannak a multik és a mono- vagy oligopol piacok politikailag többé vagy kevésbé favorizált magyar (részvételű) szereplői (prosztón: az oligarchák), és köztük egy viszonylag szerény közbülső réteg. Amit a kormányzat üveggyöngyökkel és multiellenes agitproppal – azaz rossz beszéddel – támogat, ellenben a szemérmetlen politikai kegyencrendszer és a bankok szívatása (hitelfagyasztás) kombinációjával módszeresen tönkretesz.

Ezt a folyamatot segíti a tényleges érdekképviselet hiánya. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara a kötelező regisztrációval együtt Parragh érdekeit képviseli. A Vállalkozók Országos Szövetségéről annyit, hogy taglétszáma 400 000-ről 40 000 alá zsugorodott, és oszlopai Csányi meg Demján, szorosabban véve egyik sem vállalkozó, hanem így vagy úgy a Kádár-korban  élvezett állami monopólium előnyeit kamatoztatják.

A nagy cégeknek persze vannak magyar beszállítóik, de főleg a kisvállalkozók egyszerűen nincsenek alkupozícióban, X hipermarketlánc úgy bánik (el) velük, ahogy akar. A leromlást gyorsítja, hogy a kkv számára az Európai Unió szinte nem létezik. A Nyugattal szembeni kisebbrendűségi érzés, a szomszédok indokolatlan lenézése és a nyelvtudás hiánya oda vezet, hogy a magyar kkv-szektor internacionalizáció tekintetében messze el van maradva az uniós átlagtól: az export minimális, külföldi leánycégek, közös vállalkozások nincsenek. Aki valamennyire járatos az üzleti életben, összehasonlíthatja ezt az amúgy is nagyobb és egészségesebb belső piacú lengyelek bátor terjeszkedésével.

Durván szólva, a magyar kisvállalkozók túlnyomó többsége egymással üzletel és – összezárva – egymást fosztja meg esélyeitől egy belterjes, többszörösen megnyomorított, zsugorodó piacon. Nem cselekvő, hanem szenvedő alanyok. Ez lett a nyolcvanas évek lépéselőnyéből. Ez lenne most a saját lábán álló, tulajdonos középosztály, a Fidesz gyorsan elfelejtett szlogenjével: a polgárság. A demokrácia bázisa.

Érdekeit nem tudja érvényesíteni, képviseltetni. Nincs párt, amelyik jelszavakon túl kiállna mellette.

Itt akarunk demokráciát vagy egyáltalán szabadságot?

Ja, boldog új évet!