Biztató volt olvasni, hogy a Hallgatói Hálózat hat pontja a következővel zárul: “az átfogó reformnak biztosítania kell, hogy a hátrányos helyzetű családokból is legyen esély bejutni a felsőoktatásba”.

Egyrészt remek a belátás, hogy reformra van szükség – még akkor is, ha mint jól láttam, az üzenetet lájkoló baloldal egy része 2008-ban még nagyon más állásponton volt, közvetve építve ezzel a Fidesz nyelvi és diszkurzív győzelmét –, másrészt kezelem olyan posztmodernül a szöveget, hogy az “gyenge” olvasatában azt üzeni nekem, hogy aki teheti, az fizessen az egyébként nem kötelező felsőoktatásért. Hogy ebből a hatodik pontból mi marad a tiltakozások közepette az ma még nem világos, ahogy az sem, hogy a tüntetések meddig is élnek túl.

Az akadémikus, civil és kutatói (mély)baloldal egy része 2008-ban még a térdét csapkodta az örömtől, hogy elbukott a tandíj. Az előbbi fundi, “minden kérdés szociális kérdés” baloldal már eljutott Pierre Bourdieu állításainak mantrázásához, vagyis hogy az iskolarendszer és a társadalmi egyenlőtlenség újratermelődése egymástól elválaszthatatlanok. A francia “baloldal baloldala” elhunyt szociológusának kifejezésével az “örökösök” (azaz akik bent vannak a felsőoktatásban, és akiknek gyermekei is nagy eséllyel bent lesznek) akkor még támogatták a kádári reflexek és a piacutálat “három igenes” reneszánszát. Utóbbinak szükséges előfeltétele a piac működésének nem ismerete, így kizárólag mélybaloldali, “rendszerkritikus” közgazdászok és szociológusok olvasása, továbbá egy ország költségvetési komplexitásának összekeverése egy kommuna vagy ökofalu háztartásával.

Holott a tandíj nemcsak az egyensúlyteremtésről és minőségjavításról szól, hanem a szolidaritásról is. Aki a társadalmi szolidaritást nem keveri össze az állami újraelosztással, aki ma baloldali (!), az tandíjpárti.

Nem kéne lemenni kutyába (Fotó: Stiller Ákos, hvg.hu)

Idézzünk most egy olyan szerzőt, akinek neve hallatán rögtön elveszítjük a maradék mélybaloldali olvasót is, Bokros Lajost: “Ha a felsőfokú oktatás az áldásában részesülők számára ingyenes, akkor ezt a nagyon komoly megtérülési esélyekkel bíró beruházást a költségvetésbe befizetett adóik révén azok is megfizetik, akik maguk egyébként soha nem fognak diplomát szerezni. Ezek a rétegek többszörös hátrányba kerülnek a diplomásokkal szemben. Hamarabb kezdenek dolgozni, ezáltal még több adót fizetnek, és képzés címén alig jutnak hozzá támogatáshoz, miközben életútjuk során fizetésük messze jobban elmarad majd diplomás kortársaiktól. (…) Ezzel szemben kétségtelen, hogy a felsőoktatás akár részleges piacosítása, vagyis a tandíj bevezetése lényegesen javíthat a hátrányos helyzetűek esélyein. Ha a tehetősek érdemben hozzájárulnak saját beruházásukhoz saját emberi tőkéjükhöz, akkor kevesebb adót fog felemészteni ez a társadalmi szolidaritás szempontjából nem hatékony kiadás, amit aztán a tehetséges szegények ösztöndíjazásának lényeges növelésére lehet fordítani” (a társadalmi igazságosság szempontú érvelés kritikája itt.)

Nyilván nem Bokros lett szocialista, hanem a szolidaritás mint alapvető érték nem kizárólagos baloldali monopólium, még ha ennek félreértésére baloldaliak külön pályázati projekteket is hirdetnek.

Aki tehát nem akar Bourdieu lapjaira kerülni, annak, ha megteheti, tandíjat kell fizetnie, és üdvözölnie kell azokat a kezdeményezéseket, amelyek a szegény, de tehetséges diákok tandíjmentességét vagy kiemelt ösztöndíját szorgalmazzák. Kár lenne ódákat zengeni arról, miszerint csak Orbánék blokkolják a tehetséges, de szegény sorsú fiatalok államilag finanszírozott képzését. Orbánék ugyanis csak tetézik a dolgokat keretszámaikkal, koncepciótlan, kizárólag fiskális szempontokat tükröző, megfizethetetlen tandíjjal, majd nem-tandíjjal, már-már követhetetlen tervezeteikkel és az eladósodás egyéni stratégiájának megágyazó diákhiteleikkel.

A felelősség ott kezdődik, ha a “mindenkinek minden ingyen van” szándékában generációs konszenzus jön létre.

Most viszont azt reméljük, hogy a kormányzati ötletarzenállal szemben tüntetők körében a “reformok kritikus tömegét” látjuk, nem pedig az évek során hitelességét totálisan lenullázó, érthetetlen módon mégis sajtóérdeklődésre számot tartó HÖOK populista hullámvasútjainak utasait. A mindenkinek ingyenessé tett közjavak ugyanis a hátrányos helyzetűekkel szembeni szolidaritás megcsúfolását jelenti.