A télirózsás diákforradalom legmeglepőbb sajátossága, hogy mennyire őszinte és működőképes. A diákok – és részben, de nem mind, a hozzájuk csatlakozó értelmiségiek – derűsek, kreatívak, hisztériamentesek, taktikusak, meggondoltak, jó szervezők, és az egészből hiányzik a „na most melyik celebet vegyük elő, hogy nagyot szóljon, de a másik celeb ne sértődjön meg” és a „háborodjunk fel nemzeti ünnep alkalmából” időzített falssága,  a számháború neurotikus kényszere („ha nem leszünk százezren, Orbán nem fog megijedni”). Vannak, ahányan vannak, egyre többen vannak, mondják a magukét minden erőszakosság és véleményfegyelem nélkül – és úgy látszik, végül is ez a mozgalom lesz (az első), amelyik megroppantja az Orbán-rezsimet.

Ráadásul először fordult elő, hogy belső tiltakozás hatására a kormány valamiben visszakozott. Igaz, csak abban, amit az egészből megértett (hogy ami ezelőtt ingyen volt, ezentúl is legyen ingyen). Annyira megörült saját vélt felfogóképességének, hogy a keretszámok tekintetében még túl is teljesítette a követelést. Hogy miként lehet előre kiszámolni szakok ezrein a ponthatárokat úgy, hogy a végén kijöjjön belőle az a nagylelkű 55 000? Hát úgy, ahogy a magyar állam költségvetését számolják már évek óta.

Az érdekes a dologban nem az, hogy vannak okos, nyitott, bátor diákok is (meg oktatók), akik a Fidesz-KDNP erőszakosságán kívül a végletes butaságát és aljasságát is átlátják. Hanem hogy ők diktálják a tempót. A Hallgatói Hálózathoz és az Oktatói Hálózathoz csatlakozott a HÖOK, a Rektori Konferencia. A nemzeti helyzet januártól nagy valószínűséggel még fokozódik, amikor működésbe lép a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ, és miután a felsőoktatást az év végén sitty-sutty kiéheztették, most a közoktatás dolgozóinak a keservesen kialkudott, satnya fizetését nem fogják izé, zökkenőmentesen kifizetni.

Mármost ezek a csoportok és az egyetemek a harmadik köztársaság idején – jellemzően, hogyne, mindig volt kivétel –  minden olyan erőnek támaszai voltak, amelyek  a politikában és a gazdaságban a szabadság, nevezetesen a liberális képviseleti demokrácia és a kapitalizmus ellen dolgoztak.

A Professzorok Batthyány Köre például máig a Fidesz hasznos idiótáinak konglomerátuma. A plágiumbotrányok – és hogy az egyetemek illetékesei mennyire nehezen mondták ki azt, ami nyilvánvaló – jól mutatják, mi az erkölcsi színvonal. A hallgatói önkormányzatokat a nagyarcú karrieristáknak kijáró viszolygás övezte (egészen a csatlakozásig), arról nem beszélve, hogy rendszerint ortodox fideszista volt az álláspontjuk. És ne feledkezzünk meg arról, hogy a Jobbik az egyetemeken született. A Rektori Konferencia a múlt hétig mennydörgő hallgatással nyugtázta a kormány tébolygását. Az se mondható, hogy a közoktatás dolgozóinak zöme örömmel fogadott volna bármilyen reformot.

Akkor most mi ez a fordulat?

A helyzet az, hogy az ok ugyanaz.

Az oktatás az a terület, amelyik a legjobban ki van szolgáltatva az államnak. Az államigazgatás az állam húsa és vére, az orvosok kezében élet-halál van, a hadsereg lőni tud, a bűnüldözés, igazságszolgáltatás képes embereket kikészíteni – de milyen adu van az oktatók és a diákok kezében? Sztrájkból nem mennek be az egyetemre? Annyi baj legyen.

Az egyes emberek fizetik a tébét, és cserébe, ha gyereket szülnek vagy súlyosan megbetegszenek, drága szolgáltatást kapnak. Hogy milyet, abba semmi beleszólásuk, de kapnak. Az egyes embereknek legalább az illúziójuk megvan, hogy befizetéseikért egy idő múlva nyugdíjat – készpénzt – kapnak az államtól. Az oktatásba viszont az állam szemszögéből csak belemegy a pénz, de alig-alig jön vissza valami. Az egyes ember szemszögéből pedig nem megy bele semmi pénz, hanem csak úgy van – hiszen az adójából finanszírozzák, és sem a gazdasági, sem a pedagógiai szakértelme nincs meg hozzá, hogy tisztázza, az adója milyen mértékben és milyen hatásfokkal alakul át szolgáltatássá. Ennek folytán nem is érzékeli szolgáltatásnak, mint arra Balog miniszter volt szíves emlékeztetni a szakmát és annak ügyfeleit. Ingyen kapod, örülj neki, ne ugass – mondja az állam a diáknak. Tőlem kapod, ennyit ér a munkád, ne ugrálj – mondja az állam az oktatónak.

Ezt a diák és az oktató hajlamos is a világ rendjének tekinteni, érzelmet csak az csihol belőle, ha egy kormány – mint a 2006 és 2010 közöttiek – elköveti azt a két bűnt, amit állam az oktatással szemben ilyen nézőpontból elkövethet: nem akarja ingyen adni, vagy kevesebb pénzt szán rá.

De az, hogy az oktatás van a legjobban kiszolgáltatva az államnak, azt is jelenti, hogy ha az állam erőszakos és dilettáns, akkor az erőszakosságának és a dilettantizmusának is az oktatás van a legjobban kiszolgáltatva. A leggyengébb láncszem pattant el.

Nem véletlenül az oktatás lett az Orbán-kormányzat központosító és ellenőrző dühének fő áldozata. A személyzeti-munkaügyi (KIK) és ideológiai egységesítés (új Nemzeti alaptanterv) hazájában teljesen logikus, hogy a politikai kihallgatást és feljelentést annak a gimnáziumnak a tiltakozások ellenére kinevezett igazgatója tartja természetesnek, mely gimnáziumban a KIK elnöke megkezdte oktatásügyi karrierjét.

De nemcsak az agresszivitás, hanem a dilettantizmus is itt szúrja át a legkönnyebben az elviselhetőség védőfóliáját. A röghöz kötésről, a hallgatói szerződésekről van például szó. Észrevették, hogy a legutolsó facebookos kommentelőtől a kormányszóvivőig mindenki csak egyetlen példát mond: az orvosokat? A kormányban az indította el a vezérhangyát, hogy az orvosok, sőt a szakdolgozók is, ha tehetik, oda költöznek, ahol tízszer akkora a fizetésük (a hálapénz vagy a magánpraxis itthon csak kis részüknek kompenzálja az állami juttatás nyomorúságos voltát). Ebből általánosítottak. Annyit látnak, hogy az orvos elvégzi az egyetemet az adófizetők pénzén, aztán átsétál az adófizetők által finanszírozott kórházba, de aztán nem hajlandó puszta becsületből és hazafiságból gyógyítani az adófizetőket, akik pedig oly bőkezűen fedezték a taníttatását.

De könyörgöm, az emberek nem azért mennek egyetemre, hogy aztán munka formájában meghálálják a köznek, hogy ingyen tanulhattak. Az emberek azért tanulnak, mert megtetszik nekik egy szakma, egy hivatás, és abból akarnak megélni, minél jobban. Többnyire olyan munkahelyen, amely bevételéhez a piacról jut, és nem az államon keresztül az adófizetőktől. Nagyon jellemző, hogy a Fidesz még a tandíj szótól is irtózik, mert az megtörné ezt a kollektivista mítoszt. Ha én finanszírozom a tanulásomat, akkor egyrészt elvárhatok némi jó szolgáltatást, másrészt nem a köznek, hanem magamnak tartozom. Mármint anyagilag.

Akik engedelmesen felmondják a romkocsmatöltelékekről és hálátlan orvosokról szóló mantrákat, elgondolkoztak-e valaha is azon, hogy túl az amúgy uniós joggal ütköző és betarthatatlan röghöz kötésen, milyen munkára akarják kötelezni a végzősöket? Láttak már jelessel diplomázott fiatal földrajztudóst, aki a hivatásának élne-halna, de tanítás vagy kutatás – vagy egyáltalán bármilyen tűrhetően fizetett munka – helyett a közmunkán nyolcelemisek dirigálására kubikol?

És ez csak rosszabb lesz, mert a határtalan dilettantizmusukkal képtelenek olyanra formálni a gazdaságot, hogy képzett embernek értelme legyen itthon maradni.

„Én itthon vagyok, menjenek el ők”, ahogy a költő mondja.