A jelen pillanatban még nem eldöntött oktatási finanszírozást így lehetne a legegyszerűbben jellemezni: aki ingyen akar tanulni, annak vállalnia kell a röghöz kötést, aki pedig a szabadságot vállalja, annak fizetnie kell a tandíjat, vagyis a szabadság díját.

Bár tudjuk, hogy a szabadságnak ára van, de akik erről filozofáltak eddig, nem pont erre gondoltak.

A 22 éve görgetett oktatási reformhiány gyalázatos állapotokat szült minden szinten, de különösen a felsőoktatásban, tehát kétség kívül valamit kell tenni. Sokféle finanszírozási modell létezik a két szélső érték, a skandináv és az amerikai modell között.

A skandináv modellben, nagy adóelvonás mellett, “ingyenes” a felsőoktatás és persze mellette sok más közszolgáltatás is. Amerikában viszont alacsony adólevonás mellett fizetősek az egyetemek, kiegészítve egyéb ösztöndíj-lehetőségekkel, a rendszer nagyjából önfinanszírozó. Ami viszont nem járható út, az a bődületes adóztatás melletti fizetős felsőoktatás. Ez lépte át a diákoknál is az ingerküszöböt.

Azt tűrhetően viselték, hogy “ingyen” kapjanak gagyit, dehogy ezért fizetni is kelljen – azt már nem!

Betelt a pohár (Fotó: Fülöp Máté, hvg.hu)

Lássuk be, a megoldás is errefelé van. Egy tandíjat fizető diák nem fogja eltűrni, hogy elmaradjanak órák, hogy színvonaltalan legyen az előadás, hogy ne legyen elég vizsgaidőpont stb., tehát igényelni fogja a színvonalat.

Joggal kérdezheti az olvasó, hogy akkor miért nem értek egyet a kormány majdnem piaci alapú tandíj javaslatával (ami jelen pillanatban visszavonás és új brainstormingolás alatt van)? Ha valahol, hát itt, a piacbarát blogon örülni kellene minden piaci megoldásnak. Jelentem, a piaci megoldásoknak örülök is, de itt nagyon másról van szó, és nagy bajok vannak ezzel a “reformmal”.

A fő baj az, hogy szó sincs reformról, aminek az lenne a célja, hogy valóban ütős felsőoktatást hozzunk létre. Ennek első számú bizonyítéka az, hogy pénzkivonás történik a rendszerből, mikor tudjuk, hogy minden ország, amelyiknek sikerült kimászni a béka alsó széle alól, azok prioritásként kezelték az oktatást, és inkább erőn felül költöttek rá, semmint pénz vontak ki belőle.

De legyünk jóhiszeműek és tegyük fel, hogy a ménkű sok, gagyi intézményünk szelekcióját a piac mélyvízére akarták bízni, abban bízva, hogy a túlélők fogják biztosítani magas szintű és hatékony felsőoktatást, a többiek pedig kuka. Ha így lenne, akkor ezt kellene mondani. Azt kellene mondani a rektoroknak, hogy a fejkvóta rendszerrel egy felhígult, silány oktatást hoztatok létre, nem bízunk a szakmai tudásotokban és tisztességetekben, hanem rátok uszítjuk a kapitalizmust. De ezt sem mondták.

Másrészt nem a legjobb úszásoktatási módszer a mélyvízbe dobás, van, akinél biztos kudarc. Ilyen az iskolarendszer is. Az oktatás egy kifejezetten nagy időállandójú társadalmi folyamat. A műszakiak tudják, hogy egy ilyen rendszerbe ugrásszerű változást bevinni semmiképpen nem fog gyors és pozitív változást produkálni. Sőt, jellemzően túlterhelést, törést, (meg)szakadást okoz a rendszerben. Konkrétan az oktatásban ez botrányos kudarcot jelentene egy generációt tönkre tevő időre.

A társadalmi mérnökeink valahogy ezt nem tudják.

Harmadrészt, a piacosítást nem itt kellene kezdeni. Ha már mindenképpen piaci rúgásokat szeretnének bevinni a magyar gazdaságba, akkor lenne egy sokkal praktikusabb javaslatom. Tessék belerúgni a hazai vállalkozói szektorba egy drasztikus adócsökkentéssel és -egyszerűsítéssel, közben pedig amennyire csak lehet elzárni az állami pénzcsapokat és a korrupciós csatornákat.

Ennek garantáltan pozitív hatása lenne, és csak ott okozna töréseket és szakadásokat, ahol egyébként is már régen törni, zúzni kellene.