Óriási felháborodás fogadta az Index cikke nyomán az EMMI egyik tervezett takarékossági intézkedését. Eszerint a  vastagbélrákban szenvedők  csak akkor kaphatnák meg a célzott gyógyszeres kezelést, ha van esély a gyógyulásukra vagy egyáltalán az  operábilis állapotba kerülésükre. Különben a hagyományos kemoterápiát kapják, és átlagosan kb. egy évvel rövidebb ideig élnek. A specialista főorvos szerint ez nyolc-tíz évvel (azaz a 2002-2004-es szintre) vetné vissza a gyógyítás színvonalát.

Az ilyen kezelésben részesülő betegek között tehát vannak gyógyíthatóak (akiknek legalább 5 év a túlélési esélyük) és – egyáltalán nem kis arányban – vannak áttétesek, vagyis gyógyíthatatlanok.  A célzott gyógyszeres kezelés bizonyos fehérjék működésének gátlásával csökkent(heti)i a daganat méretét, így műthetővé teszi (teheti). A műtét nagy valószínűséggel sztómát jelent.

Miután egy közeli hozzátartozóm áttétes vastagbélrákban halt meg (műtét után), hosszas, megalázó szenvedések között, nagyon fájt; egy másik hozzátartozóm pedig a mondott évek táján olyan betegségből gyógyult ki, ami tizenöt évvel korábban biztos halált jelentett volna (de a vele együtt kezelt betegek többsége meghalt, nem egy közülük szintén súlyos szenvedések közepette), talán szabad megjegyeznem:

Az orvostudomány fejlődése csodálatos dolog. De nagyon-nagyon ritka az olyan felfedezés, amely addig gyógyíthatatlannak tudott betegségeket viszonylag kevés szenvedés árán gyógyíthatóvá tesz. A nagy többség olyan, hogy több-kevesebb időt ad még a betegnek, és mérsékeli a kínjait. A vastagbélrák esetében ez az idő többnyire nagyon rövid, az életminőség javulása viszonylagos. Az emberek többsége olyan, hogy ezért a kevésért is minden pénzt megadna, mielőtt átélné, akár saját magáról, akár szeretteiről van szó. A betegek nagy része közben már másként gondolja.

De akárhogy gondolja, ezek a kezelések mindig nagyon költségesek. Bármilyen szadistán hangzik: itt is a csökkenő hozadék elve érvényesül, a többlet-ráfordítások árán egyre kevesebb időhöz és életminőség-javuláshoz jutunk, vagy fordítva: időegységnyi túlélés egyre többe kerül. Erről azonban senki nem mond le, azaz, ceteris paribus, egy nemzetgazdaságban egyre több pénzt kellene fordítani az egészségügyre.

Nálunk egyre kevesebbet fordítanának, ha lehetne. Csakugyan  felháborító.

De: 2007 táján az egészségbiztosítás privatizálása ellen tiltakozó orvoslobbinak még csak nem is a fő érve, hanem a megingathatatlan axiómája az volt, hogy egy jól működő állami egészségügyben mindenki alanyi jogon, ingyen és egyenlően részesülhet az orvostudomány legmodernebb állása szerinti kezelésben. Ez ugyan távol állt a magyar valóságtól, de a közvélemény túlnyomó része készpénznek vette. Ahogy azt is, hogy ezzel szemben az „embertelen”, „neoliberális”, „amerikai” modell áll: ha az embernek nincs biztosítása valami haszonleső magáncégnél, akkor nem kaphat, mondjuk, csípőprotézist.

A helyzet azonban az, hogy Magyarországon a pénz is, az emberi erőforrás is, a logisztika is hiányzik ahhoz, hogy mindenki egyenlően és ingyen részesüljön az orvostudomány legmodernebb eredményeiből (összefoglalva, bármilyen durván hangzik: a pénz), és ahogy az orvostudomány fejlődik, a magyar gazdaság meg zuhan, egyre jobban hiányzik. Tiltakozás helyett a megoldás az lenne, hogy felvilágosítják a közvéleményt a tévedéséről: sok esetben ugyanis szinte biztos, hogy a beteg nem a legmodernebb kezelést kapja, illetve elméletileg kaphatná, de az nagyon sokba kerülne.

A következő lépés az lenne, hogy az egészségügy teljes állami finanszírozásából adódó két rossz véglet: a kötelező protokoll vagy a miniszteri rendeletbe foglalt kötelező megvonás helyett  helyett kinek-kinek a saját döntésére bíznák, hogy akarja-e azt a néhány hónap vagy egy-két év pluszt ezen az anyagi és fizikai áron. Magánbiztosítás kell, és akkor jön a harmadik lépés: a nagyobb rizikó ismeretében ki-ki eldöntheti, hogy inkább többet fizet, vagy életmódján változtatva, gyakoribb szűréssel próbálja csökkenteni a vastagbélrák gyógyíthatatlanságának a valószínűségét. Ha ez csökkenne, önmagában is jó lenne.

Lehet népirtást emlegetni, mint némelyek tették 2007 körül, de a „nemzeti kockázatközösség”: embertelen, a valósággal nem számoló, demagóg fikció. A magánbiztosítás a humánusabb.