Még szeptemberben jelent meg ilyen címmel egy írásom, amiben arra hívtam fel a blog olvasóit, hogy a meglehetősen zavarosan szereplő, de erősen balos gondolatokkal fellépő ellenzék helyett/mellett fogalmazzuk meg, mit gondolunk mi, a libertárius elvek hívei arról, mi lenne egy Fideszt váltó kormány feladata, hogyan lehetne új növekedési pályára állítani bő évtizede kisiklott országunkat. A második részben a kapott válaszokban megfogalmazott legfontosabb követelésnek, az adócsökkentésnek a lehetőségéről írtam. Aki az ott megfogalmazott javaslatokat soványnak minősíti, az baráti elfogultsággal viseltetik az írás iránt.

Az a helyzet, hogy az államháztartási kiadások csökkentése nélkül tényleg nem lehet érdemi adócsökkentést végrehajtani. A mi célunk egyébként is egy olyan állam, ami a lehető legkevesebbet avatkozik be a jövedelemtermelő és elosztó folyamatokba, viszont keményen felügyeli azt, hogy ezek a folyamatok versenypiaci körülmények között menjenek végbe, a jog uralma alatt. Nézzük hát – ismét a 2011-es államháztartási zárszámadás adataiból kiindulva -, hol lehet lefaragni a túltengő magyar állami kiadásokból!

Az államháztartás két nagy részből áll, a központi költségvetésből és a különféle pénzalapokból. Elvileg az előbbit az adóbevételek, az utóbbit a járulékok finanszírozzák, de vannak egyéb bevételeik és keresztfinanszírozás is. A teljes 2011-es államháztartás kiadásainak 30%-át a társadalombiztosítási alapok vitték el. Ezeket a munkavállalók által fizetett egészségbiztosítási- és nyugdíjjárulékok, valamint a munkáltatók által fizetett szociális adók töltik fel. (A járulék az, amiért cserébe jár valami – v.ö. járadék -, az adó az, amit csak úgy, címkézés nélkül beszednek.) A tb-kiadások kétharmada nyugdíjakra megy, a maradék egészségügyre.

Az Orbán-kormányban valaki nem figyelt oda, és hoztak értelmes rendelkezést is: a nyugdíjalapokat megtisztították a szociális jellegű kifizetésektől és csak a munkával, járulékfizetéssel szerzett joggal megalapozott járadékok maradtak benne. A megvalósításnál persze már hozták a formájukat, sok rokkantnyugdíjas maradt ellátás nélkül, többen állítólag öngyilkosok is lettek. Mégis ekkora terhet jelent a nyugdíjkassza a társadalomnak.

Eszembe jutott egy magyar szólás: Járni jár, de nem jut. A nyugdíjrendszer fenntarthatatlanságáról már sokan, sokat írtak, nyilvánvaló, hogy ez – a jelenlegi államháztartás 20%-át elérő – teher nem növelhető tovább, sőt csökkentendő, ha a munkára rakódó terheket (növekedés, munkanélküliség csökkentése, stb. céljából) mérsékelni akarjuk. Ötletek is vannak bőven a rendszer átalakítására.

Anélkül, hogy belebonyolódnék a svéd modell, német pontrendszer és egyéb konstrukciók taglalásába, arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a társadalombiztosítási nyugdíjat annak idején (még Bismarck kancellár korában) arra hozták létre, hogy a munkából kiöregedő dolgozók időskori jövedelemhez jussanak. Az orvoslás fejlődése, a dolgozókat tehermentesítő gépesítés, stb. – röviden: a tudományos haladás – pedig nem csupán az életkort növeli meg, de a munkaképes kort is. Ennek legfőbb bizonyítéka az, hogy sokan teljes munkaidőben dolgoznak nyugdíj mellett. Ami – ugye – a rendszer alapvetésével áll ellentétben.

Ezen persze részben az öregségi nyugdíjkorhatár emelésével, illetve nagyon magas kereset esetén a nyugdíj szüneteltetésével próbál ma is az állam védekezni, de az előbbit többféle – már csökkenő számú – kivétel puhítja, az utóbbi pedig csak olyan magas régióban mozgó személyeknél lép érvénybe, akiket lex Akárkikkel szoktak az általános szabályok alól mentesíteni. Ugyanakkor van egy olyan lehetőség is, hogy aki az öregségi korhatárt elérve is munkában marad, annak a nyugdíjmegállapítási kulcsa évente növekszik. Csak elvétve élnek vele az országban.

Ez részben amiatt van, hogy a közszolgálatból automatikusan kirúgják a korhatárt elérőket, járulékfizetőből járadékot kapóvá téve őket. Másrészt persze jobban jár az, aki nyugdíjat és fizetést kap, mint aki csak fizetést. Szóval, a megoldás elég kézenfekvő: aki dolgozik és fizetést kap, az ne vehessen fel a nyugdíjat, a későbbiekben viszont – amikor már tényleg visszavonul – legyen magasabb a járadéka. Ezt ki lehet terjeszteni a szolgálati nyugdíjakra is. Bár ekkor egyes üzletágak rosszul járnának, például az őrző-védőknél a nyugdíjas rendvédelmisek nagyon leszorítják a béreket. (A munkáltatóknak most általában előnyös nyugdíjast alkalmazni nyomott béren, a nyugdíjas is elfogadja, hiszen még adózva is marad neki a bérből.)

Azt, hogy a korhatárt elérő dolgozó menjen vagy maradjon, nyugodtan rá lehet bízni a közös megegyezésre. Senki nem tudja központilag eldönteni, hogy adott munkavállaló elfáradt, elkopott-e már, vagy még bírja – sőt, én már olyanról is hallottam, hogy tényleg szereti! – a munkáját. Azt sem, hogy adott munkáltató tudja-e, és milyen áron pótolni a korhatárt elérő dolgozót, vagy jobban megéri neki (elvesző kapcsolati háló, újak betanulási költsége elkerülése érdekében) tovább foglalkoztatni. Persze kellenek átmeneti megoldások is, a heti 40 órát már nem bíró szakemberek tudását még sokféle módon lehet hasznosítani (nyári helyettesítés, csúcsidőszaki részmunka, oktatás, tanácsadás, stb.)

A folyamatban levő nyugdíjas munkaviszonyok sorsát is el kell rendezni valahogy. A nyugdíj vagy munka szabály bevezetése ezzel együtt valószínűleg már rövidtávon megtakarítást hozna a nyugdíjkassza kiadási oldalán, sőt el lehet gondolkodni a bevételi oldalon is, hiszen a régi béren munkában maradó dolgozó továbbra is fizet minden járulékot, munkáltatója pedig szociális adót. Itt talán még járulék/adó csökkentési lehetőség is nyílik, bár ezt csak az első tapasztalatok után lehet majd biztosan tudni.

A következő két nagy tétel a központi költségvetési szervek, illetve a szakmai fejezeti kezelésű előirányzatok kiadásai. Az előbbiek a kormány, minisztériumok, az utóbbiak az olyan szervezetek, mint az országgyűlés, bíróságok, stb. Itt ugye rögtön adódnak a lelkes leépítési ötletek.

Csakhogy azt tapasztaljuk, hogy minden kormány nekilát a karcsúsításnak, azután előbb-utóbb visszanő a létszám, a kirúgott intézmények szerepét pedig külső megbízások veszik át, néha drágábban, mint amibe a korábbi megoldás került. Nos, itt nehéz egy csapásra megoldást találni. Bár vannak igen magas állami vezetői fizetések, jövedelmi konstrukciók, a közszolgák talpasai meglehetősen méltatlan helyzetben dolgoznak. (A Biblia szerint: Méltó a munkás az ő bérére.Luk. 10:7) Köztisztviselői béremelés például négy éve nem volt, aki elért bizonyos munkaviszony időtartamot, az kapott, amíg el nem jutott a plafonig.

A mozgóbérek igencsak hullámzanak, gyakran áldozatul esnek a zárolásoknak, a cafeteriákat leépítik. A közalkalmazottak – pedagógusok, egészségügyiek, rendvédelmisek – problémái ismertebbek, mert erősebbek a szakszervezeteik. Ma már egyik területen sem érvényes a foglalkoztatás biztonsága, ami régebben a közszolgálat alacsonyabb béreinek indoka volt, az ismétlődő leépítéseknek bárki áldozatul eshet. A következményeket pedig mindannyian tapasztaljuk, ha bármilyen közszolgáltatást veszünk igénybe.

Itt bizony aprómunkára van szükség. A vállalatvezetésben már régóta ismert a zéró bázisú költségtervezés (ZBB, zero-based budgeting), amikor nem a szervezet egységeit rendezik át, hanem a funkciókat veszik sorra: kell, nem kell, (mire kell), hogyan célszerű ellátni, mennyiből lehet működtetni. Amire nincs szükség, azt nyilván ki kell dobni a rendszerből, ami szükséges, ahhoz viszont forrást, kapacitást kell rendelni. Ez után már azon is el lehet tűnődni – ha ugyan nem adódik magától –, hol célszerű elhelyezni a szervezetben az adott funkciót ellátó egységet.

Ez persze itt csak egy nagyon leegyszerűsített bemutatás, de talán elég ahhoz, hogy lássuk: nem a minisztériumok összevonásával, háttérintézmények bezárásával kell kezdeni, hanem szépen összeszedni: milyen feladatokat is lát el az állam, melyekre van ezek közül szükség és hogyan is célszerű ezt ellátni. Persze ez, a gondolat felmerült már korábban a magyar költségvetés felelőseinél is, de valahogy nem lett belőle semmi. Az új nekirugaszkodásnál kiindulásként esetleg fel lehetne használni a korábban készített deregulációs tervezeteket: ahol halott jogszabályok vannak, ott a felesleges kapacitás is van.