Amerikomán vagyok, ezért mindenesetre megjegyzem, hogy a világ tíz legjobb egyeteméből nyolc amerikai, és abból a nyolcból hét magánegyetem. Viszont minden liberális vonzalmam mellett labanc konzervatív is vagyok, ezért leszögezem, hogy Európában az egyetem intézményét a római katolikus egyház vezette be abban az időben, amikor az állam és az egyház szorosan összefonódott, és az, hogy az egyetemek állami pénzből (is) működnek, az óceánon innen adottság. Mondhatnám, így van jól.

A közhiedelemmel ellentétben a tandíjmentesség még az államszocializmusban is viszonylag késői fejlemény, nem volt kötelező egyetemre járni, tehát sokáig pénzben fejeződött ki, amit az ember vállalt és és amit kapott: tanulmányi eredménye és szociális helyzete szerint fizetett tandíjat, illetve kapott ösztöndíjat.

Piaci viszonyok közé vetett, mérsékelten gazdag és felzárkózni kívánó országokban evidens, hogy az egyetemeknek jobbaknak kellene lenniük, mint amire az adott állam költségvetéséből telik, ezért az állami finanszírozást ki kell egészíteni magánpénzekkel. Ennek többféle módja lehet: tandíj, alapítvány, magáncégekkel kötött szerződés.  Olyan helyen, ahol az alapítványi kultúra nem túl fejlett, és az újgazdagok – a 19. századi amerikai rablóbárókkal ellentétben – nem egyetemekbe, hanem reménytelen focicsapatokba öntik a pénzüket, és ahol az értelmiség kézzel-lábbal tiltakozik a multik bármilyen behatolása ellen, a tandíj a szokottnál is fontosabb volna. Nem lehet kikerülni. Ha egyik forrás sincs, akkor az egyetemek zömükben szegények maradnak és színvonaltalanok. A hallgatók nem fizetnek, de többnyire csak olyan szolgáltatást kapnak érte, amilyet állami intézmények a volt Vasfüggönytől keletre ingyen szoktak adni.

Most nagy a felhördülés amiatt, hogy az államilag teljesen finanszírozott (tandíjmentes) egyetemi helyek számát harmadára akarja csökkenteni a kormányzat. A nyilvános tér hemzseg a „nem ezt ígérték”-típusú panaszoktól. Hogy Orbán mindennek az ellenkezőjét mondta a 2008-as népszavazás kampányában.

De akkor kellett volna panaszkodni. Először is, a népszavazással szentesített tandíjtilalom eleve egy tragikus hülyeség volt, de Orbánék világosan megmondták, hogy a „szociális” népszavazás célja a kormánybuktatás. Ha valaki ez ellen nem tiltakozik – mármint nem a népszavazás meghirdetett tárgya, hanem az ellen, hogy parlamenti demokráciában népszavazással kormányt lehessen buktatni -, az fenntartás nélkül elfogadja a kampány logikáját is. Miszerint a kormány alkalmatlanságának mércéje az, hogy fizetni köll azért, amiért eddig nem köllött, és mi el tudjuk érni azt, hogy ne kölljön, tehát mi vagyunk az alkalmasak a kormányzásra. A politikailag aktív népesség 82-84 százalékának adták be a kampányban, hogy a kormányzás erről szól, és a tömegek szemében az eredmény fényesen vissza is igazolta ezt a maszlagot.

Az sem zavarta az akkori ellenzéki értelmiséget és ellenzéki érzelmű középosztályt, beleértve a teljes tandíjmentességhez foggal-körömmel ragaszkodó HÖOK-ot, hogy a harciasan antikommunista (dumákat nyomó) Fidesz kádáribb még Kádárnál is. Az érvelés ugyanis nem az volt, nem is lehetett, hogy a létező középosztálynak nem telik majd önmaga kaszt alapú reprodukálására, hanem hogy „ha akkor tandíj lett volna, megmaradtam volna traktorosnak”, azaz a szocializmus korabeli (elképzelt) mobilitás volt az eszmény. Miközben egyrészt a rosszul tanulóknak igenis kellett tandíjat fizetniük, másrészt ilyen aranykor sosem létezett, a mobilitás ugyan lényegesen nagyobb volt, mint ma, de pont akkoriban lassult le, amikor megszűnt az osztály szerinti megkülönböztetés. És ami a legfontosabb: a nagyobb belső mobilitásért Magyarország a rossz gazdasági rendszerből fakadó permanens válsággal és a legtágabb értelemben vett kulturális elszigetelődéssel fizetett meg.

Nem emlékszem, hogy eleven magyar politikus mindezt a kampányoló Fidesz szemére hányta volna. (Ha igen, attól bocsánatot kérek, legközelebb őrá szavazok.) A cél a kormány megbuktatása volt, a kormány ez ellen védekezett (belement a játékba, így hitelesítve a szemétséget), az ellenzékben pedig fel sem ködlött, hogy a kormánnyal együtt az ország prosperálásának a lehetőségét is kivágja a sutyiba.

A képviseleti demokráciát nem azért találták fel, hogy ami az adott pillanatban a nagy többségnek kellemes, az rögtön megvalósuljon, hanem hogy a szakpolitikai hülyeségeket korrigálni lehessen. Ha valaki a képviseleti demokráciát felrúgja, és el akarja hitetni, hogy a népszavazás pótolja a kormányzást, azzal a gazdaságban is, a kultúrában is mindent tönkretesz. Minden szakpolitikai hülyeség büntetlenül elkövethető, és az ellenkezője is. Az ősbűn a szociálisnak csúfolt népszavazás volt, akkor kellett volna tiltakozni, de a mai tiltakozók tapsoltak neki.

Olyasféle a helyzet, mint (például) az egykulcsos adóval: tandíjra szükség van, de mivel a Fidesz-kormányzat egy irracionális gazdasági és szabadságmentes politikai rendszerbe ágyazza be – látványos hazudozás kíséretében -, nemzedékekre kompromittálja.  Megint csak oda lyukadunk ki, hogy az egyszerű kormányváltás itt nem megváltás.