Nem vagyok szakértője adókérdéseknek. Ha nem jelent volna meg a Kapitalizmus blogon két, az egykulcsos adót támogató írás, nem is írnék ebben a témában. Ám az eddig megjelent cikkek arra késztetnek, hogy tisztázzam magam előtt is, mit gondolok az egykulcsos adóról.

1) Minden adó torzít, gátolja a szabad piacot, a szabad kereskedelmet. Nincs jó adó. De mivel együtt élünk az állammal, mégis adózunk. Az állam nem önálló jövedelemtermelő, abból él, amit a gazdaság szereplőitől vesz el kivetett adó formájában. Ha netán az állam arra adja a fejét, hogy maga is részt vegyen a jövedelemtermelésben, akkor biztosan csak veszteséget termel, amit csak további adóbeszedésből tud nyereségesre kozmetikázni, vagy legalábbis fenntartani.

2) Modern államok sokféle adót szednek, annak érdekében, hogy táplálni tudják hatalmasra nőtt apparátusukat és fenntartsák a politikai célok mentén kialakított költséges jövedelem-átcsoportosító intézményeiket. A személyi jövedelemadó és annak formája (progresszív vagy egykulcsos) csak egy eleme a jövedelem-elvonás és átcsoportosítás sok elemből álló rendszerének.

3) Az éppen létező adórendszer hosszú történelmi fejlődés eredményeképpen alakult ki.

4) Minél régebb óta érvényben van és minél kiszámíthatóbb egy adórendszer, annál jobban tudnak kalkulálni a gazdasági szereplők, s annál semlegesebbé válik az adórendszer torzító hatása, hiszen akkor a gazdasági szereplők ki tudják alakítani gazdasági stratégiáikat, hogy az adó ellenére is valahogy biztosítsák vállalkozásaik nyereségességét. Minél nagyobb az adórendszer “rángása”, váratlan és új adók megjelenése, adóátcsoportosítás mértéke, annál jobban összezavarja a vállalkozásokat, s tönkreteszi hosszú távú üzleti stratégiáikat. A következmény a kiszámíthatatlan környezet miatt a tőkemegsemmisülés (a megváltozott adókörnyezet miatt csődbe ment vállalkozások veszteségei), a befektetésektől való húzódzkodás, a kivárás.

5) A legjobb adóstratégia az adócsökkentés, amikor tehát az adó összterhe csökken. Vagyis nem egyik vagy másik adónem csökken, amit egy másik adónem emelésével vagy új adó kitalálásával kompenzál az állam, vagy amikor a költségvetés hiányának növelésével ellensúlyozza az adócsökkentést a kormányzat. Az ilyen tényleges adóteher-csökkentés feltétele az állami kiadások arányos csökkentése.

6) A kiépült jóléti állam kiadásainak csökkentése nagyon nehéz feladat. Valószínűleg csak akkor fenntartható egy hosszú távú kiadáscsökkentő program, ha az kis lépésekben, időben elhúzva történik meg, s ezt legalább a legnagyobb politikai pártok konszenzusa, és a lakosság elég nagy részének támogatása is alátámasztja. Optimális esetben ezt kíséri egy hosszú távú stratégia mentén megvalósuló adócsökkentés. Olyan, ami kiszámítható és előrelátható a gazdaság szereplői számára.

7) Ami a személyi jövedelemadó formáját illeti, egyáltalán nem biztos, hogy az egykulcsos adó a piacpárti megoldás. Adam Smith a progresszív adót támogatta azzal érvelve, hogy a tulajdonosoknak, a gazdagoknak nagyobb érdeke fűződik a közrendhez, a tulajdonjog biztosításához, így elvárható, hogy többet fizessenek. Murray Rothbard amellett érvel, hogy a progresszív adó azért jobb, mert alacsonyabb általános adóterhelést jelent az átlagpolgár számára. Személy szerint inkább a progresszív adó híve vagyok, de nem vagyok adószakértő.

A következőekben arra próbálok válaszolni, hogy az egykulcsos adórendszer bevezetése mennyire lenne hasznos segítője a piacosodásnak, a tőkefelhalmozásnak, a válságból való kilábalásnak Magyarországon.

1) A magyar személyi jövedelemadó-rendszer mérsékelten progresszív volt. Az egykulcsos adó bevezetése marginális kérdés volt. Szakértői anyagok leginkább azt kifogásolták, hogy a 2002-es első száznapos program adócsökkentési része (az adójóváírás, ami adómentessé tette a minimálbért, és csökkentette a legalacsonyabb keresetek adóterhét) miatt nagyon csökkent az adófizetők száma, s aránytalanul magas lett a jóléti állam adományaiból részesülők aránya az adófizetőkhöz képest.

2) Az Orbán-kormány célja nem valóságos adócsökkentés volt. A kormány abban reménykedett, hogy az adóátrendezésnek pozitív hatása lesz, s abban, hogy az adócsökkentés adótömeg-növekedéshez vezet a kifehéredésén és a megnövekedő fogyasztás nyomán befolyó fogyasztási adók révén. Talán Keynes tévtanai még mindig megtévesztenek sok politikust, közgazdászt, s emiatt gondolhatta valaki, hogy az adócsökkentés nagyobb fogyasztáshoz vezet, s a nagyobb fogyasztás megteremti a fellendülés lehetőségét (Keynes rádióprogramban biztatta az asszonyokat, hogy azonnal hagyjanak fel mindennel, s menjenek el vásárolni, mert a vásárlással munkahelyeket mentenek meg). Ráadásul az egykulcsos adó bevezetésével a kormánynak kifejezett “politikai”, ha úgy tetszik: társadalompolitikai célja volt: a hazai felső-középosztály helyzetének stabilizálása, javítása.

3) Az egykulcsos adórendszer bevezetése egybeesett a 2002-es jóléti rendszerváltás utolsó “vívmányának” visszavonásával: az alacsony keresetűek adójóváírásának megszüntetésével. Így az egykulcsos adó valójában nagyon sok embernek, tipikusan a legalacsonyabb keresetűek számára, adóemelést jelentett.

4) Az adóemelés a munkaerőpiac legsérülékenyebb rétegét érintette: alacsony keresetű, képzetlen vagy alacsonyan képzett munkavállalókat, akiket olyan iparágakban foglalkoztatnak, ahol a költség-versenyképesség elsőrendű szempont. Ráadásul az adóemeléssel járó jövedelemcsökkenés ellensúlyozására a kormány drasztikusan megemelte a minimálbért és megállapította az elvárt béremelés színvonalát. A minimálbér-emelés (a bérnövekedésre rárakodó terhek miatt még inkább) költségsokkot jelentett a szűkülő piacon küszködő, jórészt magyar tulajdonú kis- és középvállalkozási szektornak, de biztos nem jelentett előnyt a világpiacra termelő, alacsony szaktudás igényű összeszerelő vállalatoknak sem, bármennyire hatékony is legyen a termelésük.

5) Ugyan keveset tudunk az adórendszer működéséről (kevés a szabadon hozzáférhető adat), de azt tudjuk, hogy az adócsökkentéssel jobban járó magas keresetűek az adócsökkenés miatt elmaradt fizetéseit nem kompenzálta az alacsony keresetűek adónövekedése nyomán befolyó adóbevétel. Nyilvánvalóan ez is hozzájárult a szektorális különadók kivetéséhez, miután az EU kikövetelte a költségvetési hiány alacsony szintjét. S a szektorális adók (miközben azok kivetésének voltak egyéb, politikai céljai is) kivetése negatívan hatott az üzleti közérzetre, befektetési hajlandóságára. Lehet, hogy ez hosszú távon több kárt okoz a gazdaságnak, mint amit a jól keresők adójának csökkentéséből adódó plusz befektetési potenciál javít.

6) Az a sajnálatos tény, hogy egykulcsos adó bevezetése nem váltotta be a hozzáfűzött (talán eleve túl optimista) elvárásokat, s egybeesett Magyarország visszaesésével, közvetetten kihathatott a magyar választási rend átalakítására. Az egykulcsos jövedelemadó óhatatlanul érdekeltté tett egy jelentős felső-középosztályi, középosztályi réteget annak a kormánynak az újraválasztásában, amely ezt a jelentős jövedelem-átcsoportosítást foganatosította, és tűzön-vízen át kitart mellette.

Választáskutatásokból tudjuk, hogy ezek a választók viszonylag jómódú, képzett, tanult középosztály tagjai, akik tudatosabb választók, míg az egykulcsos adó által negatívan preferált inkább képzetlen, politikailag nem aktív rétegek inkább nem mennek el szavazni, vagy ha elmennek, akkor az utolsó pillanatokban döntik el, kire szavaznak. Így, talán áttételesen, de az egykulcsos adóra való áttérés összefüggésben állhat a szavazói regisztráció tervezett bevezetésével, amely pont a politikailag nem aktív rétegeket szorítja ki a választók közül azzal, hogy előzetes regisztrációhoz köti a szavazójogot.

7) Ráadásul az egykulcsos adó miatti adókiesés pótlására (is) bevezetett szektorális különadók kérdése minden valószínűség szerint az IMF-tárgyalások sikerességének egyik legnagyobb kerékkötője. Erre utal az IMF legújabb közleménye, amely nyíltan kritizálja a kormányt a bankadó miatt.

8) Végül, de nem utolsósorban: az egykulcsos adó és összefüggése a szektorális adókkal a politikai harc állandó méregfoga lesz. Ha egy következő kormány visszaállítja a progresszív adót, s ezáltal (esetleg) csökkenti, megszünteti a szektorális külön adókat, óhatatlanul nehezen kivédhető politikai támadások céltáblája lesz (magyar középosztály megadóztatása a bankok helyett, bankárkormány, stb).

Konklúzió:

Ha egyszer egy kormány felkérne, hogy adjak tanácsot, milyen adómódosítást javaslok neki egy gazdasági válság kellős közepén, azt válaszolnám, hogy attól függ.

Ha választást akar nyerni, s nem érdekli a gazdaság (enyhébb esetben hisz a keynesi tévtanoknak), akkor vezesse be az egykulcsos adót a középosztály megtámogatására, s vessen ki adót a népszerűtlen gazdasági szereplőkre.

Ha a gazdaságot akarja rendbe tenni, akkor ne nyúljon az adórendszerhez, maximum akkor csökkentsen adót, ha egyben csökkenti az állami kiadásokat is. S ha így tesz, majdnem mindegy miként, milyen formában, az a fontos, hogy csökkenjen az általános adóteher. Csakis úgy csökkentsen bárhol adót, hogy azt máshol ne ellensúlyozza adóemeléssel. Mert ha csak átrendezi az adórendszert, akkor óhatatlanul összezavarja a gazdasági szereplőket, tőkeromboláshoz vezet, s a gazdasági szereplőket passzivitásra készteti.

Inkább olvasson Burke-öt, a konzervatív gondolkodás atyját, aki írásait annak a célnak szentelte, hogy rávezesse kortársait, mennyire kontraproduktívak a “nagy” “forradalmi” átalakítások.