Szántó T. Gábor a Szombat című zsidó folyóirat online változatában A nácikkal szemben címmel ír a vasárnapi tüntetésről, amelyet a Mindannyian Együtt Jeruzsálemért Alapítvány szervezett (utóbbinak egyik alapítója Feldmájer Péter, a Mazsihisz elnöke is). A tüntetést heves viták előzték meg, bár az idő rövidsége miatt az írott sajtóban kevés a nyomuk.

A nézeteltérések fő oka az, hogy miután a kormány és az országgyűlési elnök is határozottan elítélte a nyílt antiszemitizmus (korántsem első) parlamenti megjelenését, Gyöngyösi jobbikos képviselő zsidószámlálást sürgető azonnali kérdését, a szervezők Rogán Antal fideszes politikust is meghívták szónoknak.  Olyan szervezetek (MSZP, Együtt 2014) vezetői mellé, amelyekkel a Fidesz a civilizált – mondhatni, demokratikus – politika játékszabályait felrúgva úgy bánik, mint kiiktatandó, alacsonyabb rendű ellenségeivel.

Az egyik álláspont szerint örülni kell annak, hogy a közös norma (a náciellenesség) és a közös cél végre egyesíti a megosztott demokrata politikai szférát. A másik szerint Rogán pártja a normák folyamatos rongálásával (Horthy-újrabefogadás, Prohászka, Nyírő, Wass, Tormay reneszánsza, turulizmus, felhőtlen együttműködés az önkormányzatokban a Jobbikkal) maga is sokat tett azért, hogy a dolgok idáig fajultak. Rogán felkérése tévedés volt, és ezt vagy távolmaradással kell demonstrálni, vagy a tüntetésen a szembenállás valamilyen kinyilvánításával. Ennek az álláspontnak egyik leágazása az, hogy az egész Gyöngyösi-ügy nem más, mint cinikus, figyelemelterelő csali, hogy az ellenzéki közvélemény ne foglalkozzon az igazi botránnyal: a választási eljárásról szóló törvénnyel.

Szántó az első álláspontot vallja:

Az abnormalitás … abban is tetten érhető, hogy vannak baloldaliak, és vannak zsidók is, akik száműznék a fideszes Rogánt a szónokok közül. (Szerencsére azért vannak normális hangok is.)

A politikai erők az instabil magyar demokráciát erősítik meg azzal, hogy pártos szempontjaikat félretéve, világosan és egyértelműen kimondják azt, ami a nyugati demokráciák szilárd alapelve: a nácikkal szemben képesek eltekinteni attól, ami elválasztja őket egymástól, és azt nézik, mi az, ami közös értékük és közös érdekük.

Például az, hogy a náci beszéd, az antiszemitizmus, a szélsőjobboldal ne nyerjen további teret, sőt, szoruljon vissza a társadalmi nyilvánosság peremére, illetve előbb-utóbb kerüljön oda, ahová való: a történelem szemétdombjára.

Teljesen érthető, hogy zsidó szervezetek vagy egy zsidó közíró számára a nyílt parlamenti antiszemitizmus a legfőbb botránykő, és valóban nem lehet válasz nélkül hagyni. Erre a tüntetésre nyugodtan meg lehet hívni Rogán Antalt.

De mivel szerintem a náciellenes összefogásnál a nyugati demokráciáknak fontosabb alapelve, sőt létfeltétele – például – a szabad és tisztességes választás, javaslom, hogy a szabadság és a nyugati jellegű demokrácia barátai szervezzenek egy másik tüntetést is. Olyat, amelyiken a tömeg, beleértve az antiszemitizmus ellenfeleit, az ellen tiltakozik, hogy a Fidesz – nem a Jobbik, a Fidesz – megfosztja őt és leszármazottait a politikai szabadságától. Itt nem a választási eljárásról szóló törvény lehetne az egyetlen téma, de a politikai feltételek közül ez a legfontosabb, és pontosan annyira aktuális, mint Gyöngyösi képviselő zsidózása. Ezen a demonstráción Rogán Antal vagy bármely más fideszes csak egyetlen céllal vehetne részt: azzal, hogy megtagadja pártját, elismeri, megbánja bűneit, és megígéri jóvátételüket.

Itt utalnék a kétféle antiszemitizmusra, melyek közül az egyikkel, a Wannsee utáni tudatos, lista alapján népirtó változattal a Fidesz minden adandó alkalommal szembefordul, mi sem könnyebb neki. A másikkal soha.

A magyarországi nácizmusnak nem vagy csak sokadrangúan az ágyaz meg, hogy a Fidesz, mondjuk, Wass Albert-szobrokat avat. Hanem az, hogy a Fidesz mostani politikájának alapelemei nagyrészt közösek a klasszikus nácizmussal, úgymint:

antiliberalizmus, annak sugallása, hogy a liberalizmus nemzetellenes dolog,
a képviseleti elv semmibe vétele, pótlása a nép (fideszül a magyar emberek) és a karizmatikus vezető közötti titokzatos kapcsolattal,
a kormány azonosítása a nemzettel („volt a tavalyi év végén Magyarországgal szemben egy olyan támadás, amelytől bizonyos erők azt remélhették…, hogy politikai változást kényszerít ki Magyarországon, beleértve ennek személyi konzekvenciáit is”),
a hatalmi elit belső viszonyainak láthatatlansága,
a paranoiás idegenellenesség, az ország elleni külföldi összeesküvés feltételezése, a nyugati demokráciáktól való felszabadítás mitológiája,
Dolchstoß-elmélet, a belső árulók és a külső ellenségek összejátszásának feltételezése és sulykolása,
népi kollektivizmus, etnikai esszencializmus (amiből az következik, hogy vannak igazi és nem igazi magyarok), történelmi és földmisztika,
az ösztönös tudás, a népi egyszerűség dicsérete a „városi”, „dekadens” civilizációval és tanulható tudással szemben,
a politikának ellenségek harcaként való felfogása, erőkultusz, agresszivitás és megbélyegzés mint a politikai nyelv alaphangja,
az érdekek közötti kompromisszumok megvetése,
a gazdaságban a népesség kettéosztása olyanokra, akik méltóak az állam kegyeire, és akik nem (de attól még kötelező dolgozniuk),
a kormányzattal való szoros együttműködés mint a magántőke sikerességének feltétele,
a “spekuláns” tőke és a hitelezők feltüntetése minden gazdasági baj okozójaként, a munka állami kultusza hivatásos politikusok részéről
– és persze a parlament végső leértékelése, a szabad és tisztességes választások lehetetlenné tétele.

Hozzá kell tenni, hogy mindezek az elvek többnyire nem a német nácizmus hatására jelentek meg a magyar politikai hagyományban. És hogy eredőjük akkor is az A típusú, alapjáratban nem véres, csak rendkívül kártékony antiszemitizmus, ha az őket hirdető politikus hetenként avat újabb holokauszt-emlékművet. De nem ez a legnagyobb baj velük, ez csak elkerülhetetlen kísérőjelenség.

Oszt ezek ellen mikor tüntetünk?