Az alábbi bejegyzésben Tallián Miklós európai föderációról szóló írására szeretnék – kissé megkésve – néhány szempontból reagálni. Reakcióm kapcsolódik Ansinn újbóli felhívásához egy jövőbeli kapitalista program elemeinek megvitatására.

Miklóssal egyetértek abban, hogy az európai integrációt nem a nemzeti, hanem elsősorban az egyéni szuverenitás szempontjából kel vizsgálni. Abban is egyetértek, amit Miklós a demokráciáról ír. Klasszikus liberális szemmel nem csak a nemzetállamiság, de a demokrácia sem önmagában vett érték kell legyen, hanem az egyéni szabadság biztosításának egyik eszköze.

Azt mondhatom tehát, Miklóssal nagyjából hasonló szemszögből vizsgáljuk az Uniót. Jómagam is internacionalista, kozmopolita felfogást képviselek, és mind a nemzet, mind pedig a nép szuverenitásánál fontosabbnak tartom az egyén szuverenitását. Ezen szempontok alapján vizsgálom tehát a szorosabb európai föderáció kívánatosságát.

Először is, a föderalista vs. anti-föderalista álláspontok szembeállítása túlzottan leegyszerűsítő. A jövőben valószínűleg inkább az lesz a kérdés, milyen föderáció lesz Európában, nem pedig az, hogy lesz-e. Hiszen voltaképpen sok szempontból már ma is az van, még ha nem is a szó hagyományos értelmében. A föderáció mostani elmélyítése a fiskális föderáció irányába mozdítaná el az EU-t. Én azt állítom, hogy bár kétségkívül járhat jelentős előnyökkel egy ilyen irány (ezen makrogazdasági előnyök széles körben tárgyaltak, ezért itt most nem térnék ki rájuk), számos veszélye is van.

Az egyik ilyen veszély pl. az, hogy a centralizáció előbb-utóbb kiterjedhet az adóharmonizációra. Hogy ez miért lenne baj, annak belátásához egyet hátra kell lépnünk és megvizsgálnunk, általában a centralizáció milyen előnyökkel és hátrányokkal járhat. Az előnyök között elsősorban a méretgazdaságosság megfelelő kihasználását illetve a sok párhuzamos struktúra lebontását szokás megemlíteni, valamint annak a szükségességét, hogy egy közös piacon kiszámíthatóság érvényesüljön. Ezek az érvek mind jogosak, ámde a centralizációnak vannak olyan, komoly hátrányai, amelyekről annál ritkábban esik szó.

A centralizáció hívei ugyanis elég gyakran hajlamosak figyelmen kívül hagyni az ösztönzőket.

Méretgazdaságosság és adminisztratív költségek csökkentése ide vagy oda, általában nem szokás ezek alapján amellett érvelni, hogy mondjuk Budapesten csak egy szupermarket legyen, mégpedig azért nem, mert ezeket az előnyöket valószínűleg meghaladná a verseny hiányából származó társadalmi veszteség. A közszféra kapcsán ezzel szemben versenyről, egyáltalán ösztönzőkről többnyire szót sem ejtenek (lásd pl. az iskolák államosítását és más centralizációs lépések indoklását a közelmúltból).

Pedig verseny nemhogy az önkormányzatok, de az államok között is működik, az állam által kínált szolgáltatásoknak is van piaca. Ha pedig ezt a versenyt korlátozzák, és mondjuk egy területen a különböző tagállami szabályozások helyett egy központi szabályozás elérhető csak az EU polgárai számára, az a monopolizálás szokásos következményeivel járhat. A verseny ellenben korlátozhatja mind a tagállamok, mind pedig a föderális szint túlhatalmát, emellett teret adhat a különböző közpolitikák közötti kísérletezésnek, ami nagyobb diverzitáshoz vezethet, egyben spontán módon eredményezhet egyfajta harmonizációt is.

A föderáció persze ugyanezen okok miatt hasznos is lehet. A föderáció kikényszerítheti a szabad belső piac mellett a szabályozási versenyben való részvételt is, ezenkívül önmaga is alternatívákat kínálhat az állampolgároknak és bizonyos területeken ezt meg is teszi (pl. jogválasztás szabályozása).

Az ilyen föderációra a legjobb példa az Egyesült Államok, amely a legtöbb területen széles teret enged a tagállami szintű szabályozásnak, felismerve, hogy – Louis Brandeis szavaival élve – a tagállamok a demokrácia laboratóriumai. Ami pedig a harmonizációt illeti, ahhoz a fent említett piaci folyamat is elvezethet. Példaként lehet itt említeni Delaware társasági jogi rendszerét, amelyet sok más tagállam követett példaként a társaságok bejegyzéséért folytatott kompetitív csata folyományaként.

Rövid távon tehát lehet, hogy az számunkra a kérdés: Orbán jobb-e nekünk vagy Brüsszel? Ebben egyértelműen Brüsszel van elől. Az EU-nak fontos szerepe van az emberi jogok érvényesülésének kikényszerítésében és a nyílt protekcionizmus megakadályozásában, emiatt nagy szerencsénk, hogy ma Magyarország az Európai Unió tagja. Csakhogy hosszú távon az intézményi ösztönzőket is figyelembe kell venni és ez óvatosságra int a további centralizációs törekvéseket illetően. Nem azért, mert az sérti a “nemzeti szuverenitást”, és még csak nem is elsősorban a demokrácia-deficit miatt, hanem mert korlátozhatja az egyének választásai lehetőségeit.