Nevezzük nyugodtan botrányosnak, hogy az elmúlt hónapokban (de végül is ez folyik két éve) taktikai, illetve stratégiai vitákat folytat az ellenzék: ki kivel, kivel nem, ki jöhet még, kinek milyen ellenzéki együttműködésben marad meg az “önálló arculata”, “pólusképző ereje”. Mintha 2014-el kapcsolatban csupán annyi dolgunk volna, hogy jól megnézzük a választójogi törvényt, megszervezzük az optimális Orbán-buktató stratégiát, oszt elindulunk, jó napot.

Ennek az elveket, eszméket, politikai filozófiákat megkerülő álvitának a része, de az is lehet, hogy kicsúcsosodása volt a hétvégi LMP-kongresszus. A két éve parlamentben ülő ökoszocialista pártnak sikerült egy még nem is működő gyűjtőmozgalomhoz, ill. választási párthoz képest meghatároznia önmagát, miközben rezsimváltó alapértékeinek egy töredékéről értesültünk csupán (Bajnai hitelességét feszegető elvárások formájában), anélkül, hogy megtudtuk volna, pontosan milyen gazdaságpolitikával is húznák ki az országot a mocsárból, mit vetnének el és mit tartanának meg a Fidesz változatos, racionális jegyeket is felmutató, ám többnyire az elmebaj határát súroló megoldásaiból.

Egy dolog tűnik egyelőre biztosnak az ellenzék részéről: bár a demokratikus intézményrendszert valahogy nyilván helyreállítanák, a gazdaságpolitikában visszaállítanák a “progresszív” többkulcsos adórendszert, a valóban arányos, lineáris szja kifutására esélyt sem adva, “katasztrofálisnak” minősített eddigi hatásaira hivatkozva.

Amiben, ha csak a bevezetés elkapkodott (krízis közepén), hiteltelen (melléraknak sárgacsekkadót, bankadót, közműadót, különadókat) és hazug (ez év végéig nem is volt valódi flat tax) voltát nézzük, még lehetne is ráció. A választói bizalom meg nyilván meglenne eziránt, hiszen eddig valóban kevesen profitáltak ebből a khm, félig-meddig egykulcsosból, sokan nagyon nem, sőt. Különben is, a magyar közérzület sziklaszilárd alappillére a “fizessenek a gazdagok, de még arányában is sokkal többet” elve.

Az igazság azonban az, hogy a januárban kedvezmények és más loophole-ok nélkül életbe lépő, egységesen 16 százalékos szja-nak nagyon is lenne értelme. Pláne, ha ez a 16 százalék nem állna meg az szja-nál, hanem eljutnánk odáig, hogy a főként az alacsonyabb keresetűeket sújtó, elviselhetetlenül magas, a fogyasztást kifejezetten büntető 27 százalékos áfát is leszállítanák 16 százalékra. A büntetőadók kivezetésével természetesen a társasági adó is e szintre kerülhet, az egyszerűség és a tényleges söralátét kedvéért.

Paradox módon azonban a flat tax-et nemcsak a gazdaságpolitikai “ősbűnről” beszélő, kivétel nélkül progresszív adóztatást újra bevezetni vágyó ellenzéktől, de a söralátétről is hazudó Fidesztől is meg kell védeni.

Ennek egyik oka csak látszólag az, hogy az IMF (és/vagy az EU) állítólag a hitelmegállapodás egyik feltételéül szabta az egykulcsos visszacsinálását. Nem szabta. Az IMF nemigen szól bele adórendszerekbe, az érdekli, hogy az alacsony adókulcs a) ne generáljon még nagyobb hiányt, b) a lyuk betömése ne szimpla lopással (magánnyugdíjak) vagy más, egyszeri, rövidlátó, brutális megszorító lépésekkel történjen, hanem fogadjanak el végre növekedéspárti intézkedeseket, c) ne betonozzák be az alaptörvénybe (jogos). A fő gond itt az, hogy a Fidesz természetesen nem meggyőződésből, morális alapon, hanem nettó haszonszerzésből, a nekik kedves rétegeknek szóló jövedelem-átcsoportosító okokból vezette azt be, ugyanígy szívbaj nélkül ki is vezetné, ha meggondolná magát.

Mintha csak tegnap történt volna:

Az egykulcsos azonban több adóegyszerűsítésnél: egy testet öltött szabadságpárti filozófiáról van szó, amelynek lényege az, hogy a kiadásokat is drámaian csökkentjük (Heim Péter: “Az egykulcsos adó költségvetési lyukat eredményező hatását a kiadási oldalon kell kompenzálni, ugyanakkor nem ‘fűnyíró-elven’, hanem valódi, strukturális intézkedésekkel”) , kivesszük tehát  az állami feladatok közül, ami nem oda való, nem “közpénzileg” fizetendő. És pláne nem kapcsolható hozzá más adók tetszőleges megemelése, magánvagyonok lenyúlása, bárminő gazdasági és politikai centralizáció, újraállamosítás.

Kitűnő szerzőnkkel némiképp vitázva ezért azt javaslom, hogy a kapitalizmus barátai ne mondjanak le rövid távon sem a flat tax megköveteléséről (akár megemelt, mondjuk egységesen 19 százalék formájában, mint azt több jeles szakértő is javasolta). Abban természetesen nincs vitám Ansinn-nal, hogy a ma már nyíltan adóknak nevezett járulékokat is abszolúte csökkenteni kell.

A valódi, “vállalkozói szempontból barátságos” (Dávid Ferenc) flat tax a legakutabb hazai problémákra lenne válasz. Túl kevesen dolgoznak, túl kevesen fizetnek túl sok személyi jövedelemadót, minden teher az ún. középosztályra hárul, az adórendszerbe annak ára és elképesztő bonyolultsága miatt kevesen érdekeltek belépni, ellenben az adómegkerülők milliós táborát erősítik. Senki nem érdekelt abban, hogy megtermelje a majd alacsonyabb szinten, de szétosztható vagyont.

Ahogy Tokfalvi kolléga pontosan megfogalmazta: “…a kommunizmus elszegényítő és nivelláló évtizedei után sokkal kevesebb a gazdag ember, tehát ahhoz, hogy adóztatni lehessen őket, először lehetővé kell tenni, hogy minél többen meggazdagodhassanak, és érdemes legyen itthon befektetniük a pénzeket. Azaz a nyugati szintnél alacsonyabbra kell szabni az újraelosztást, hogy a felzárkózás megtörténhessen, és nem úgy tenni, mintha máris föl volnánk zárkózva.”

Ugyanakkor könnyen meglehet, hogy az első időszak jelentős problémái nem is annyira az egykulcsosnak köszönhetők: “A költségvetési hiányt (…) nem az adórendszer egykulcsos jellege, hanem az adócsökkentés okozta. Félreértés vagy csúsztatás tehát az a bírálat, amely minden baj okozójának az egykulcsost kiáltja ki” – írta Pete Péter közgazdász. Sőt. A flat tax

– nem bünteti a vállalkozó sikereseket, gazdagokat

– egyszerűsíti, áttekinthetővé teszi az adórendszert és az adóbevallást

– kiiktatja a rendszerből a kivételeket, a lobbik és speciális érdekkörök kedvezményeit, a politikai szívességeket

– érdekeltté tesz a nem adómegkerülő munkavállalásban

– kétszeresen is használ a legszegényebbeknek: bizonyos jövedelem alatt nem is kéne megfizetni (x összegig de facto belépne egy 0%-os kulcs), ellenben növekedésnek indíthatja a gazdaságot

– igazságos, hiszen mindenki ugyanolyan arányban fizet adót, a gazdagabbak így természetesen jóval többet adóznak.

– arra szoríthatja végre az államot, hogy ne költsön többet, mint amennyi pénze van.

Végül már csak egy kérdésünk marad: lehet-e, lesz-e Magyarországon politikai érdekképviselete, pártja az individualizmus, a gazdasági és politikai szabadság egyik alappillérének, a flat tax-nek, vagy 2014-ben is csak bal- és jobboldali szocialista, etatista pártok rivalizálását kell elviselnünk?