Várjunk még az ellenzéki együttműködés támogatásával – idézi Ansinn a maga lábán megállni próbáló, ámde kizsigerelt, megalázott közép-szegmens jellegzetes mondatát. Most megjelent az Együtt 2014 Választói Összefogás elvi, erkölcsi alapvetése, és az óvatosság még inkább jogos.

A szerzők minimumnak, keretnek szánják a terjedelmes programvázlatot, és láthatóan az a céljuk, hogy a meglévő politikai erők (pártok, filozófiák) híveit nyerjék meg az összefogásnak. Minden ilyen csoport kap valamit, ami a szívének kedves. (Számomra ilyen a dossziényilvánosság, de ez csak szükséges és nem elégséges feltétele a kibontakozásnak.) A Fidesz-szavazók megnyerhetőnek vélt része a „nemzeti” agenda olyan elemeit, mint a kettős állampolgárság helyeslése vagy a népesedéspolitikai aggodalom. A zöldek a zöld szempontokat a Magyarországon mérsékelten rendelkezésre álló megújuló energiaforrásokkal bezárólag. (De persze  a deklaráció nem sérti meg a vízierőmű-tabut.) A liberális értelmiség a kultúrharc elítélését, a kulturális irányzatok egyenjogúságát. A közép- és nagyvállalkozások (uralkodó bölcsesség szerint szocialista vonzalmú) alkalmazottai például a sztrájkjog teljes visszaállítását, a Munka törvénykönyvének újraírását. A kis- és középvállalkozók „a hitelezés beindítását”, „a piacra jutás lehetőségeinek bővítését”. (Ki bővíti és hogyan?) A szalon-bogárlacisták ezt a mondatot: „Nem elüldözni kell Magyarországról a külföldi szolgáltató vállalatokat, hitelt nyújtó bankokat, hanem tisztességes versenyre szorítani őket!” (Hogyan lehet valakit versenyre „szorítani” a verseny lehetővé tételén kívül? Pláne a szolgáltatásokban, ahol gyakori a monopolhelyzet, és most nincs verseny? És hogyan „kell” tisztességes versenyre„szorítani” őket azonkívül, hogy betartatjuk az e célból hozott törvényeket?)

Sajnálom, ez az elvi, erkölcsi alapvetés kiválóan megfelelhet egy baloldali összefogás keretének, de attól még hervasztóan baloldali marad. És ez a baloldali filozófia az, ami már a Fidesz újabb hatalomátvétele előtt permanens válságba döntötte a magyar gazdaságot.  A szerzők – pedig Bajnai vagy Oszkó nagyon is tisztában kell hogy legyen a valósággal – mint a tűztől, úgy félnek minden arra tett utalástól, hogy Magyarországot közelíteni kellene a feltörekvő gazdaságok szabványához. Az állami újraelosztás egyetlen összefüggésben szerepel: javítani kell az adómorált, mert az újraelosztás „a közösség hosszú távú érdekeit és az egyéni boldogulás célját egyaránt szolgáló eszköz”. (Az adómorál, pontosabban az adóhivatal-morál kérdéséhez lásd bell posztját.) Arról, hogy Magyarországon az állami újraelosztás szintje kirívóan és bénítóan magas, a deklarációban egy szó sincs.

A progresszív személyi jövedelemadó visszaállításának indoka az, hogy úgy igazságos, ha a társadalom tehetősebb felső harmada nagyobb arányban járul hozzá az alsó kétharmad leszakadásának meggátlásához, mint maga az alsó kétharmad. (Hogy mi legyen a világrekord magasságú és az alsó kétharmadot aránylagosan jobban sújtó forgalmi adóval, arról megint nem hallunk egy szót se.) Mint az Ansinn helyzetleírásából is kiderül, a felső egyharmad nagy része, az adóztatható népesség fő blokkja, különös tekintettel az államhatalomtól függetlenül megélni kívánókra, már ugyanígy nincs biztonságban, mondhatni, haját tépve tántorog a csőd szélén. Erről az új jelenségről, a menekülők sokaságának említésén kívül, szintén nem hallunk sokat.

És ahogy szokás, a középből leszakadók vagy a veszélyeztetettek tömege egybemosódik a ténylegesen rászorulókkal, a mélyszegénységben élőkkel. Így mindkettejük gondja relativizálódik. (Hasonló retorikai mutatványt alkalmazott a Fidesz – először a Bokros-csomag idején, amikor a középosztály elnyomorodásával riogatott, ide sorolva mindenkit a középvállalkozótól a gyári munkásig.) Az alsó kétharmad 6,6 millió lenne, a mélyszegénységben élők száma a kormányváltáskor 800 000 körül volt, most már talán 1 millió – de nem esik szó a köztes kategóriáról, az immár 4 millió tényleges szegényről. Akkora tömeg mára az övék, hogy  a sorsukon semmiféle jövedelem-átcsoportosítással, állami felzárkóztatási programmal nem lehet javítani. Csakis a gazdasági növekedés eredményeként lehetne, azt pedig a piaci szabadság ugrásszerű növelése és a nagy ellátórendszerek magánosítása – az egyéni felelősség és kockázat elvének általánossá tétele – nélkül nem lehet beindítani.

A „neoliberalizmus” kifejezés Magyarországon általános szitokszóvá vált, és a számtantudás bűnén túl a következő gondolatmenet elvetését jelöli: Magyarországon sok a szegény, és az óriási többség szegényebb annál, mint amilyen jólétet magához méltónak tart. Ezt a problémát a „tehetősek” – akár magánszemélyek, akár cégek – fokozott megadóztatásával és az innen befolyt pénz szegények közötti szétosztásával lehet megoldani. A példa az a számos nyugat-európai ország, ahol sokkal nagyobb jövedelmeket adóztatnak. „Így csinálják a művelt nyugaton, nekünk mért ne lenne jó?”

Csak az a különbség, hogy a műveletlen posztkommunista keleten a kommunizmus elszegényítő és nivelláló évtizedei után sokkal kevesebb a gazdag ember, tehát ahhoz, hogy adóztatni lehessen őket, először lehetővé kell tenni, hogy minél többen meggazdagodhassanak, és érdemes legyen itthon befektetniük a pénzeket. Azaz a nyugati szintnél alacsonyabbra kell szabni az újraelosztást, hogy a felzárkózás megtörténhessen, és nem úgy tenni, mintha máris föl volnánk zárkózva. Mert így nincs növekedés, a gazdagodás fő útja pedig változatlan GDP mellett nem más, mint a jövedelmek átszivattyúzása lentről fölfelé, tehát nem egyre több gazdag, hanem egyre több szegény ember lesz – és mindez az igazságosság zászlaja alatt történik.

Bajnaiék láthatóan félnek attól, hogy a „neoliberalizmus” tagadásának közmegegyezését megbolygassák. Az alapvetésben meghirdetett politikával – főleg tisztességes választásokon, bár ezekre nincs kilátás – alkalmasak lennének az Orbán-kormány leváltására. De az ország fölemelésére nemigen. Hacsak nem fordítanak hátat az esetleg megnyert választás után a „szövetségi” politikának, és akkor kezdődik 2006 elölről, súlyosbított változatban.