Nagyon leegyszerűsítve, kétféle “meggazdagodás” lehetséges: az egyik az előállított termékek szabad cseréje, a másik az erőszak, a rablás, mások hatalmi erőszakkal munkára kényszerítése és munkájuk gyümölcsének erőszakos elvétele.

Az “meggazdagodás” első módja teszi lehetővé a munkamegosztás kialakulását, a munkamegosztás révén a termelési technikák specializálódását, tökéletesedését. Ez teremti meg az önkéntes, mindkét fél által előnyösnek tartott csere szükségességét is a specializálódott termelők között (ez volt Adam Smith üzenete a XVIII. században). A termelés és csere folyamata a piacgazdaság. Alapja a magántulajdon és a termelő személyes szabadsága, függetlensége és szabad döntési joga vagyona, erőforrásai felett. Vagyis a szabadság és önkéntesség.

Minél többen lehetnek szabadok (vagyis szabadon dönthetnek magukról és vagyontárgyaik felhasználásáról), annál nagyobb a piac, annál többen köthetnek önkéntesen, számukra előnyösnek tartott üzletet. Minél nagyobb a piac, annál nagyobb lehet a specializáció mértéke, s annál nagyobb az igény a cserére. Ahogy terjed a piac, úgy nő a szabad emberek száma, s az igény a szabadságra. Önfenntartó és önerősítő folyamat.

A magántulajdon és a magántulajdonnal való szabad rendelkezés teremtette meg az emberiség felhalmozódó gazdagságát, vagyis az, hogy a személyes vagyon akár tőkeként is felhasználható, a termelésbe visszaforgatható, s ezáltal a termelés hatékonysága növelhető . Ez tette lehetővé a modern társadalmat, annak minden bajával és problémájával együtt. Nem kétséges, nagyon kevesen fordulnának vissza az őserdőbe a természetes népek életét élni, vagy bármelyik korábbi nem piaci társadalmi formába.

Amióta piacgazdaság van, s különösen mióta megszületett a liberalizmus, az emberi társadalom úgy fejlődik, hogy egyre többen élnek egyre jobban, s egyre többen szabadok. Ez egyetlen intézménynek köszönhető: a magántulajdonnak, s a magántulajdonnal való szabad rendelkezés szabadságának. Minden további erénye modern társadalmunknak ennek az egyetlen tényezőnek a következménye, legyen szó elidegeníthetetlen emberi jogokról, személyes szabadságról, jogállamról, demokráciáról, alacsony gyermekhalandóságról, nők jogairól, a technikai forradalmakról, a középosztályosodásról, s még folytathatnám a sort napestig.

A szabad piacról, a “bizniszbarát” kapitalizmusról és a kormányzati “szívességekről” röviden:

Az erőszak, a rablás, mások hatalmi erővel munkára kényszerítése, mások munkája gyümölcsének erőszakkal való elvétele a másik módja a “meggazdagodásnak”. Az erőszak, a mások erővel való kényszerítésének végső eszköze az állam. Formája lehet a háborús hódítás, idegen népek, országok elfoglalása, kirablása, adófizetésre kényszerítése, illetve, a belföldi termelőktől termelésük egy részének erőszakkal való elvétele. Valójában ez a kizsákmányolás egyetlen valós esete.

Szemben a piac önkéntes együttműködésével, az állam hatalma erőszakon alapul. Szemben a piaccal, amely minden résztvevőnek előnyt kínál, az állami erőszak nyertesei a hatalom birtokosai (az “uralkodó” és azok, akik az uralkodó kíséretébe tartoznak, és valamilyen módon részesednek a zsákmányból). Ők jövedelemforrásaik növelése érdekében monopóliumok létrehozásában érdekeltek, s ennek révén – a piaci folyamatok eltorzításával – folyamatos és biztos jövedelemhez jussanak. Vagyis abban érdekeltek, hogy a piacot korlátozzák, a szabad verseny és a szabad szerződéskötés helyett arra kényszerítsék a fogyasztót, hogy előnytelen szerződést kössön a monopol-szolgáltatóval.

A világtörténelem folyamatát úgy is le lehet írni, mint a meggazdagodás e két formájának küzdelmét. Az önkéntes együttműködésre alapozott, igazi gazdagodást eredményező piac és a kizsákmányoló állami hatalom közti küzdelmet.

Minden civilizáció a piac és az állami hatalom vegyes gazdasága. Az emberiség történelmében a meggazdagodás e két formája közötti balansz (az hogy a “vegyes” gazdaságban melyik a meghatározóbb, melyik formának van nagyobb súlya) határozza meg a szabadság fokát. Nagyon leegyszerűsítve a képlet a következő: minél több állam, annál kevesebb szabadság, minél több piac, annál több szabadság.

A nagy rabszolgatartó, s állandóan háborúzó ókori államok alapvetően rablásra, zsákmányolásra és kizsákmányolásra specializálódott államok voltak. Spárta a helóták munkájából élt. Róma tönkretette saját szabadparaszti rétegét, s rabszolgatartó latifundiumokra alapozta gazdaságát. A latifundiumokat a folyamatos háború, a rablás és az emberi szabadság elvétele éltette – amíg volt mit kirabolni. E folyamat nagy haszonélvezője a szenátori rend volt, a nagy földtulajdonosok, az államhatalom “tulajdonosai”. S csak ennek az alapvetően nem szabad cserére épülő kizsákmányoló rendszernek a szélein működött a “piac”.

Mivel az állam kényszerre, rablásra, és piacrombolásra épül, minél nagyobb az állam hatalma, annál jobban tönkreteszi saját létezésének alapját, tönkreteszi a gazdaság értékteremtő folyamatát. A megvalósult szocializmus ennek a legtökéletesebb példája.

A klasszikus liberalizmus ideológiája kapcsolta össze a piacot a szabadsággal, az alapvető emberi és szabadságjogok tiszteletével. Azóta tudjuk, hogy a magántulajdon, a magántulajdonnal való szabad rendelkezés, a szabad piac és az emberi szabadság egymással szorosan összefüggő jelenségek, s egyedül ezek összekapcsolódása és megvalósulása révén kerülhető el az olyan gyilkos és terrorista államhatalom kialakulása, mint amilyen a fasizmus (nemzeti szocializmus) és a kommunizmus volt. Vagyis, egyedül a kapitalizmus képes arra, hogy biztosítsa a jólétet, békét és szabadságot a lehető legtöbb embernek, nemcsak egy kis privilegizált elitnek.

Történelmünk tele van etatista kísérletekkel – mindegyik rettenetes tragédiák sorozatával járt együtt. Ellenben a modern Magyarország talán legsikeresebb korszaka az 1867 és 1914 közötti korszak, amikor talán a legkötetlenebbül valósulhatott meg a szabad piagazdaság uralma – legalábbis a városokban. Ez alatt a rövid ötven év alatt születtek meg a modern magyar városok, a magyar ipar, a talán azóta se meghaladott virágzása a magyar kultúrának (Bartók, Kodály, Ady, a Nyugat-nemzedéke, a magyar Nobel-díjasok). A hallatlan gyors fejlődés és gazdagodás azonban jórészt a városokra korlátozódott, mert a vidéki Magyarország feudális öröksége nyomán itt maradt nagybirtokrendszer lassította, gátolta a paraszt-polgárosodást.

Még így is, ha nem jött volna közbe 1914 szerencsétlen politikai fordulata (aminek semmi köze nem volt a kapitalizmushoz, annál inkább a Monarchia nagypolitikai ábrándozásaihoz és a megoldatlan nemzetiségi kérdéshez, ami viszont a török háborúk következményeként alakult ki), akkor valószínűleg Magyarország sorsa is másképpen, jobban alakult volna, s valószínűleg boldogabb és elégedettebb nemzet lennénk.