A globalizáció kultúrára gyakorolt hatásairól szóló általános vélekedés valahogy a következőképpen hangzik:

– a globalizáció a kultúrákat “a legkisebb közös nevezőre” hozza, vagyis a piac méretének bővülése miatt jobban megéri igénytelen tömegkultúrát termelni;

– a globalizáció erodálja, sőt akár el is tüntetheti a nemzeti/helyi kultúrákat, megfosztva ezzel a világot kulturális sokszínűségétől;

– az előbbi folyamat következtében a világ uniformizálódik. Coca-Cola, McDonald’s, és még sorolhatnánk. Ezek a globalizáció kultúrájának szimbólumai.

Mint a legtöbb közkeletű hiedelemben, a fentiekben is van némi igazság. Vegyük például az első állítást. Azt már Tocqueville megjegyezte, hogy a piac terjedelmének növekedése kedvezhet az egyedi, “niche” termékekhez képest a tömegtermelésnek, a növekvő mérethozadék jobb kihasználása miatt. Számtalan példát fel szoktak hozni ennek igazolására. Nézzük csak meg, szokás mondani, a tévében csupa szemét, a mozikban csupa szemét, a rádióban csupa szemét, a könyvpiacon csupa szemét.

Igen ám, de a szemét mellett ott vannak a nagyon jó minőségű kultúrtermékek is a piacon, mégpedig soha nem látott mennyiségben és minőségben, globális méretekben. Egy-két évszázada a legtöbb embernek esélye sem volt arra, hogy a klasszikus zene, a klasszikus irodalom remekműveit élvezhesse, filmművészet pedig nem is létezett. A kevésbé igényes kulturális termékek mellett tehát az igényes kulturális termékek  élvezetét is a korábbinál jóval szélesebb körben teszi lehetővé a  piacgazdaság terjedése és a globalizáció.

Ami a második állítást illeti, az ilyen értelemben vett diverzitás valóban csökkenni látszik. Csakhogy, ahogy arra Tyler Cowen hívja fel a figyelmünket egyik remek könyvében és más írásaiban, a globalizáció kritikusai azt nem veszik észre, hogy ma a legtöbb ember egyénileg valójában sokkal nagyobb kulturális sokszínűséggel szembesül, mint mondjuk a nagyszülei. Hogyan lehetséges ez?

A globalizáció lebontotta a helyi kultúrák korábbi monopol-pozícióját, kibővítve a kulturális minták, termékek és szokások választékát, amiből az egyén választhat. Ezzel együtt a kultúrákat versenyre is késztette, amely versenyben természetesen bizonyos kulturális termékek és szokások nem tudnak helytállni. Azonban ez nem azt jelenti, hogy egész kultúrák tűnnek el, sokkal inkább azt, hogy az egyének diverzifikálják kulturális fogyasztói kosarukat. A végeredmény: kisebb sokszínűség, ami a világ egyes részei közötti különbségeket illeti – de sokkal nagyobb sokszínűség a világ egyénjeinek választási lehetőségeiben.

Cowen szavaival: “A typical American yuppie drinks French wine, listens to Beethoven on a Japanese audio system, uses the Internet to buy Persian textiles from a dealer in London, watches Hollywood movies funded by foreign capital and filmed by a European director, and vacations in Bali; an upper-middle-class Japanese may do much the same. A teenager in Bangkok may see Hollywood movies starring Arnold Schwarzenegger (an Austrian), study Japanese, and listen to new pop music from Hong Kong and China, in addition to the Latino singer Ricky Martin. Iraq’s Saddam Hussein selected Frank Sinatra’s “My Way” as the theme song for his fifty-fourth birthday.”

Ez nem uniformizálódás, és az, hogy annak tűnik, talán annak tudható be, hogy a sikeres termékek és kulturális szokások az egész világon el tudnak terjedni, nagyon sokak kulturális fogyasztói kosarába be tudnak kerülni. Ezek a termékek viszont, ahogyan a fenti idézetből is kitűnik, nem csak “Amerikából jönnek”, ezért ostobaság “kolonizációról” beszélni.

Nézzünk például néhány kulturális terméket, amelyek a globalizációval világszerte ismertté váltak, de ritkán emlegetik őket ilyen kontextusban: Shakespeare, Tolsztoj, spagetti,  buddhizmus, kereszténység, ateizmus, Bach, Mozart, emberi jogok, és még mennyi minden. Ezek ugyanúgy lehetnének a globalizáció szimbólumai, mint a Coca Cola vagy az iPhone, nem mintha egyébként bármi baj volna a Coca Colával vagy az iPhone-nal, sőt (de ez a poszt most nem az ő érdemeikről szól).

A kultúrák ötvöződése, versenye, diverzifikálódása már a korábbi globalizációs időszakokban is lezajlott, nem véletlen, hogy a kulturális fejlődés azokban a korszakokban volt jellemzően a legjelentősebb, amikor kiterjedt volt a világkereskedelem, a bezárkózás pedig a kultúrát visszavetette. A globalizáció kritikusai valójában (akaratlanul) ezt a folyamatot szüntetnék meg, visszaállítva a helyi kultúrák monopóliumát, megakadályozva a kultúrák közötti kölcsönösen megtermékenyítő cserefolyamatokat.

A fent leírt kulturális átalakulás természetesen feszültségekkel is jár. A korábban monopolhelyzetben lévő “kulturális szolgáltatók” némelyike erőszakkal reagál a versenyhelyzetre, lásd például az iszlám fundamentalizmus utóbbi évtizedekben bekövetkezett erősödését. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha ezt a folyamatot részben a globalizációra adott válaszként értelmezzük.

A megoldás ezekre a feszültségekre azonban aligha a globalizáció feladása. Nemcsak azért, mert a globalizáció megállíthatatlan, hanem mert – a fent leírtak miatt is – a globalizáció összességében csodálatos.