Én nem az elesettek, a rászorulók nevében szólok. Én azt a bizonyos közepet képviselem, korban, státuszban. Nekünk még van állásunk, nem is minimálbéres. Még működik a vállalkozásunk, nem is a szürke zónában. Van lakásunk, autónk, nem is hitellel agyonterhelten. Tőlünk még van mit elvenni. Éppen ezért sokan közülünk azt mondják: várjunk még az ellenzéki együttműködés támogatásával, lássuk, mi lesz belőle, legyünk türelemmel.

Ó, de sokszor hallottuk már ezt: Várj a sorodra, légy türelemmel, eljön majd a te időd is! Mi – a középgeneráció – még a hiánygazdaságban nőttünk fel és indultunk el az életbe. Vártunk az egyetemi felvételire, vártunk a lakás- és a gépkocsi kiutalásra (arra, hogy fizethessünk értük), külföldi utazásra, de még a vállalati üdülésre is. Mindig volt más, aki és ami fontosabb volt, megelőzött minket a sorban. Valahogy mégis elismerést szereztünk a szakmánkban, családot alapítottunk, otthont, egzisztenciát teremtettünk. Bennünket úgy ért a rendszerváltás, hogy már volt mit veszítenünk.

És veszítettünk is: kiderült, hogy szaktudásunk elavult, a vállalatunk kiválónak gondolt termékeiért a kutya sem fizet, ha megvehet mást is, hivatalunk szolgáltatásai teljesen feleslegesek. Megismertük a munkanélküliséget és a harminc százalék feletti inflációt. És mégis csodálatos időszak volt a számunkra. Eljött a mi időnk. A védőhálóval eltűntek a gúzsba kötő pányvák is. Tanultunk: nyelvet, informatikát, korszerű ismereteket, sokszor új szakmát, de legfőképp azt: a vevő a király, az ügyfélnek van igaza, a sikerhez kuncsaftot kell kiszolgálni, nem a hatalmat.

Munkahelyeket váltottunk, pályát módosítottunk, vállalkozásba kezdtünk, néha nem üzleti lehetőséget felismerve, hanem kényszerből. Alkalmazkodtunk a piaci verseny világához, és megtaláltuk benne a helyünket. Erőfeszítéseink a kudarcok mellett eredményeket hoztak, boldogultunk.

Azután egyszer csak azt vettük észre, hogy minden egyre nehezebbé válik, ismét szűkül körülöttünk a tér, fogy a levegő. Kezdeményezéseink sorra elbuknak, a több munkával nem jutunk több jövedelemhez. Mások jóval kevesebb erőfeszítéssel rakétasebesen húznak el mellettünk, nem a jobb ajánlat nyeri a megrendelést, nem a jobb munkaerő kapja a fizetésemelést. A versenyben egyes hajókat ismeretlen erő hajtanak előre, másokat visszafognak. Korábban kezdődött, a világgazdasági válság hullámverése csak láthatóvá tette a mindent befonó polip csápjait, amelyek a hajókat előrelökték, vagy lehúzták.

Amikor az országban megszűnt a növekedés, az azt jelentette, hogy mindenki csak úgy juthat többhöz, ha mástól veszi el, vagy mástól veszik el neki. Mi vagyunk azok a mások. A sikeres vállalkozó ma Magyarországon megbélyegzett személy: állam és állampolgár egyaránt csalónak feltételezi, a művészetben maffiózóként, de legalábbis ostoba bunkóként jelenik meg. Az innovátor, az technokrata szakbarbár, jó esetben ismét „nehéz ember”. Az önmagát folyamatosan képző alkalmazott törtetőnek számít, aki ki akarja szorítani régi tekintélyeket.

"A társadalom jóléte sokak egyéni sikeréből áll össze" (Fotó: MTI)

Az elismerés hiánya még hagyján. (Hagyján a csudát! Fáj.) De persze, minden teher a mi nyakunkban landol. Megtermeljük a nyugdíjjárulékot, de nekünk kell támogatni idős szüleinket, ha nem akarjuk nyomorogni hagyni őket. Fizetjük az egészségbiztosítást, de bármely betegség egyre jobban megterheli a családi kasszánkat. Adózunk, de gyermekeink megfelelő oktatása egyre többe kerül. És ha végeznek, az nem könnyebbséget, hanem nagyobb terhet jelent: eltarthatjuk őket munkanélküliként, finanszírozhatjuk a pályakezdésüket és a családalapításukat.

A rossz közbiztonság miatt a mi lakásunkat, üzletünket rabolják ki, a mi javainkat hordják el. Mi teljes árat fizetünk az egyre lepusztultabb tömegközlekedésért, de ha autóba merünk ülni, egyből közellenséggé válunk, sem haladni, sem megállni nem szabad vele. Persze azért idős rokont, mozgáskorlátozottat, babakocsit fuvarozzunk azzal az autóval, munkaidőben, mert a közszolgálatok nem tudják kezelni őket! És fizessük az egyre emelkedő adókat, díjakat is a jármű után. Lehetőleg úthasználat nélkül, hiszen az út egyre kevésbé járható, ha nem csillagászati díjú autópálya. Néha még az is. Bármilyen kormányzati pénzbegyűjtés minket terhel, közvetve, vagy közvetlenül.

És körbe állnak minket még sokan, akik a markukat nyújtogatják felénk, pénzünket, időnket, figyelmünket, törődésünket követelve. Mi finanszírozzuk a szociális ellátásokat és civil szférát. Mi támogatjuk a művészeteket és a sportot, meg sem kérdezik tőlünk, melyiket szeretnénk. Szívtelennek, önzőnek neveznek, mert élvezni akarjuk munkák eredményét, de nekünk nem ajánlanak semmit. Azt, hogy hogyan vagyunk, meg sem kérdezik, amíg le nem ver az infarktus, agyvérzés, vagy ki nem bomlik testünkben a rák. Mert magunkra már nem jut idő, energia, pénz.

Az én türelmem már elfogyott.

Az ezredforduló utáni évtizedben visszakerültünk oda, ahonnan indultunk: a korlátozott lehetőségek, a kijelölt helyek világába. Egyre több munkával egyre kevesebbet tudunk keresni, a szavunk egyre kevesebbet számít. A fiatalok nem azért mennek el az országból, mert nehézségekkel találkoznak. Hanem azért, mert nem látják érdemesnek megküzdeni velük, ha megnézik, mire jutottunk mi az erőfeszítéseinkkel.

Nekünk ne ígérjék a munkaalapú társadalmat, nem akarunk cél nélkül robotolni! Nekünk ne ígérjenek igazságosabb jövedelemelosztást, támogatásokat. Tőlünk és gyerekeinktől veszik el azt, amit elosztanak. És mindig az elosztó jár igazán jól, nem a támogatott. Amikor azt láttuk, hogy jól kitalált szegényeket segítő programhoz állami Audi és sofőr jár, akkor az is rájöhetett erre, aki addig nem tudta.

Mi olyan Magyarországot akarunk, ahol a teljesítmény elismerést arat. Anyagit és erkölcsit is. Ahol jogosan mondhatjuk az irigykedőknek: Csináld utánam, segítek, hogyan! Lehetőségeket követelünk maguknak és a leszakadóknak is.

Pontosan tudjuk, hogy a társadalom jóléte sokak egyéni sikeréből áll össze. Pontosan tudjuk, hogy terheinken akkor lehet csökkenteni, ha más is kibontakoztathatja képességeit. Azt akarjuk, hogy a most támogatásra szorulók is boldogulni tudjanak. Egyenlő esélyeket minden magyarnak! Ezt értjük szolidaritáson. De ne a közösből részesedjen a vezetők döntésére ki-ki érdemei szerint, hanem mérje meg és honorálja eredményeit a piac!

Tiszta versenyt követelünk. A nyerteseket ne a politika és ne az állam jelölje ki! De biztosítsa a személyek és a tulajdon védelmét, a szerződések betartását, a kiszámítható üzleti feltételeket. Ha a közszolgaként dolgozunk, akkor ne kényszerítsen felesleges tevékenységre bennünket csak azért, hogy pozíciót teremtsen valami csókosnak. De ha értékes munkát végzünk a köz érdekében, annak teremtse meg a feltételeit és fizesse is meg. Ne fagyassza be a béreinket és fenyegessen folyamatosan leépítéssel!

Hiába intenek türelemre, nem várhatunk tovább. Ha így maradnak a dolgok, akkor belátható időn belül időskori nyomor és magány áll előttünk. Addig kell változnunk, amíg nem csak a laborleletre és nyugdíjra várás marad nekünk az életből. Tudjuk, hogy új járulékfizetők hiányában az a nyugdíj nagyon kevés lesz, de már nincs miből öngondoskodnunk magunkról. Nekünk változás kell, most! Amíg még van erőnk, időnk ismét újrakezdeni és megint felépíteni az életünket. Amíg még vannak fiatalok, akiket a javuló kilátások itthon tarthatnak.

Értékért értéket akarunk cserébe, és senki ne írja elő nekünk, mit tartsunk értéknek! Nagykorúak vagyunk, tudunk informálódni, tárgyalni, döntéseket hozni, sőt a következményeit is hajlandóak vagyunk viselni. De csak a sajátunkét. Olyan politikai erőt fogunk szavazatainkkal támogatni, amelyik ezt kínálja nekünk a politikai piacon és el tudjuk hinni neki, hogy be is tartja.

Kereslet van. Kínálat hiányában nem lesz szavazat.