Az LMP a 4K! nevű új párttal és parlamenten kívüli mozgalmakkal együtt harmadik pólust kíván alkotni. Ez biztosan nem fog sikerülni, ugyanis míg háromfázisú áram létezik, három pólus nincs se a Földön, se a politikában. Kettő szokott lenni. (Mint arról felvilágosítottak, például a meromorf függvényeknek több is, de ezzel nem rontjuk el a retorikát.) A képviseleti demokráciákban és kapitalista viszonyok között ezt a két pólust kormánynak és ellenzéknek, tartalmilag pedig jobb- és baloldalnak hívják. Minden ideológiától és szakpolitikai részlettől eltekintve főleg abban különböznek, hogy a baloldal a több adó és több állami juttatás, a jobboldal a kevesebb adó és (következésképpen) kevesebb állami juttatás híve. (Az magyar specialitás, hogy az állami újraelosztás rekordmagas szintje mellett csökkentenek társasági és személyi jövedelemadót.)

A két pólus vonzóereje hosszú távon nagyjából megegyezik. Amerikát kivéve baloldali programmal elvileg könnyebb választást nyerni. A jobboldal akkor győz, ha a baloldali politikák mindenki számára felfogható kudarcokhoz és válsághoz vezetnek. Ez utóbbi viszont – hogy cinikus legyek: szerencsére – elég gyakran megtörténik.

Nagy ritkán előfordul, hogy a hosszú távú egyensúly felborul, mint 2005-ben Lengyelországban, ahol meggyengült az egyik pólus, nevezetesen a baloldali, mert a korrupt utódpárt összeomlott, vagy Magyarországon, ahol 1945 óta folyamatosan igen gyenge a jobboldal. Ilyenkor az egyik jobb- vagy baloldali párt sakkozódik az ellenkező pólus szerepébe, és a polarizálódás még kegyetlenebb lesz, mert nem a nemzet számára legfontosabb kérdésekről szól  – a jólét elérésének módjáról és a politikai szabadság tartalmáról -, hanem ideológiai rögeszmékről és konteókról.

Van továbbá a mérleg nyelve. Ez mindig jelentéktelenebb a két nagy tömbnél, a legkülönfélébb pártok alkothatják, és hol a jobb-, hol a baloldali pólus vonzza jobban. Kerülhet ilyen pozícióba a zöld-baloldali LMP is a köré gyűlő elvbarátokkal, de ez azt jelenti, hogy akkor csak valamely nagy párttal együtt juthat be a kormányba. Az sincs kizárva, bár nem túl valószínű, hogy a szorgosan erőt gyűjtő MSZP helyett az LMP fogja betölteni a Nagy Baloldali Párt szerepét, de természetesen ez sem jelent három pólust.

Az esélyek további csökkenését észleljük, ha megnézzük azt a szöveget, amit az LMP és a 4K! közösen fogadott el az Orbán utáni teendőkről, az LMP-honlap linkjén  Alkotmányossági minimumprogram, magában a dokumentumban Köztársasági minimum, avagy az Alkotmányosság helyreállításának programja címmel (három pólus, három cím, három a magyar igazság).

Először is: mi ez?

Olyat már sokszor láttam, hogy részletesen kifejtenek egy programot, és előtte vagy utána pontokba szedve összefoglalják a lusták kedvéért vagy a jobb megjegyezhetőség végett. De ez a szöveg olyan, mintha ugyanazt a gondolatmenetet két különböző egyéniség írta volna meg, nevezzük A-nak és B-nek, aztán a dokumentum másik felét  odaragasztották volna az egyik végére. A egy kicsit szenvedélyesebb, B egy kicsit összeszedettebb. De helyenként szó szerint ugyanazt mondják, helyenként ugyanazt egy kicsit másképpen, és néha ellentmondanak egymásnak. Amúgy lehet, hogy a két szerző ugyanaz, csak az illető, mielőtt a szöveg második felét megírta, kialudta magát. Ez a hol lelkes, hol agresszív amatőrség a tartalomra is jellemző.

Másodszor: miféle minimum ez?

Hát olyan, amelyik egy rész nullából és egy rész radikalizmusból áll össze. Az átlag tényleg a minimum körül van, de ki képes ezt követni? Senki az elfogadó két párton kívül.

A „nulla” arra vonatkozik, hogy sem A, sem B nem mond semmit az Orbán utáni idők praktikus alapkérdéséről: ha az orbáni Fidesz olyan helyzetbe kerül, hogy nem tudja megakadályozni saját demokratikus leváltását, hogyan lehet semlegesíteni azt a fideszes komisszárhálózatot a Médiatanácstól a Monetáris Tanácsig, amely a belátható jövőben minden nem fideszes kormányzást megbénít? A gordiuszi csomó átvágására kísérletet tett Vörös Imre akadémikus, volt alkotmánybíró, illetve a Szabadság és Reform Intézet is. Mondandójuk lényege, hogy államcsíny történik/történt, a Fidesz politikája a közhatalom kizárólagos birtoklására irányul, ennélfogva alkotmányellenes (tehát törvénysértő és esküszegő).

Az SZRI beadványa lepattant a komisszárhálózat egyik eleméről, az Alkotmánybíróságról, amelynek jogkörét úgy rajzolták meg, hogy a demokrácia lerombolásával formai okból ne foglalkozhasson (és tiltakozásul nem mondott le senki, legfőképpen az AB elnöke nem, akinek a háromigenes népszavazás alkotmányossá mosdatásával kulcsszerepe volt a magyar képviseleti demokrácia felszámolásában). Logikus volna tehát, hogy erőszakon és törvénytelenségen innen első lépésben az Alkotmánybíróság összetételével kell valamit kezdeni, elérni a leginkább kompromittált bírák lemondását (volna rá nyomós indok) és a többiek magukba nézését. Ezt pillanatnyilag gátolja az általános politikai bambaság és a testület iránti múlhatatlan áhítat. De nem az én dolgom, hogy recepteket adjak, biztos lehet másképpen is, csak fel kéne hagyni bizonyos gondolkodási automatizmusokkal.

A Minimumban Vörös és Bokrosék tárgyra törésének nyoma sincs. Egyáltalán, mintha ez az érvelés nem létezne. Politikailag persze érthetően, a két párt számára mindkét személy elviselhetetlenül „jobboldali”, függetlenül tényleges világszemléletüktől. Ám így csak a mellébeszélés meg a hallgatás marad. Például A szerző lányos zavarát jól mutatja egy félig átírt és úgy hagyott mondat: „A fel kell számolni ezeket a képtelen alkotmányjogi megoldásokat” (sic). B szerzőnél ez a fordulat már ki van javítva. Ámde józanul nézve nem az a baj, hogy ezek az alkotmányjogi megoldások képtelenek, és még azt se mondanám, hogy  alkotmányjogiak. Pláne nem, hogy megoldások. (Bár mivel a jogcentrikus magyar politikai kultúrában az „alkotmányosság” vagy tágabban a „jogállamiság” hiánya a legnagyobb bűn, a megjavítás érdekében hasznos nem kilépni ebből a keretből).  Hanem az a baj, hogy gonoszak és a zsarnokság felé mutatnak. Nem beszélve arról, hogy ha a „megoldást” (mily kényelmes fregoli szó) felszámolják, a komisszár még a helyén marad.

Miután  a szerzők kitérnek arra, mekkora baj, hogy a fideszizált testületekben kétharmados döntés kell, és még a komisszár utódját is csak kétharmaddal lehet megválasztani, javasolják az Alkotmánybíróság 2010 előtti teljes jogkörének visszaállítását. Kivel? Milyen emberekkel?

A szerző még tesz egy tiszteletkört a „felelős kormányzás” előtt, amit a „pénzpiaci felügyelet szabályozásában” előírt kétharmados többség akadélyoz, de B szerzőnél már csak annyit találunk, hogy jó az, ha a kormánynak „lehetősége” van meghatározni a gazdaságpolitikát. A és B szerző igen örvendetesen egyetért abban, hogy: „A sarkalatos törvények számának jelentős csökkentésével növelni kell a következő kormányok mozgásterét az önkormányzati politika, a büntetőpolitika, a médiaszabályozás, a rendészet és honvédelem, valamint az egyházügy területén.” De B szerző ezután azonnal áttér a népszuverenitás visszaállításának szerinte legfőbb – mert az első helyen, felszólító módban követelt – összetevőjére:  a  közvetlen demokrácia kívánatos egyenrangúságára.

Itt foglaljuk össze az eddigieket, és tegyünk egy kitérőt. A felsorolt sarkalatos törvények 2010 előtt is kétharmadosak voltak. A Minimum íróinak – tágabban véve: a baloldali értelmiségnek – azonban csak akkor tűnt fel, hogy a kétharmados elvvel valami baj van,  amikor a Fidesz – kétharmaddal győzvén – kihasználta az elvben rejlő lehetőségeket. Senkinek nem jutott eszébe, hogy a demokráciákban igen ritka kétharmados választási győzelmet is nagyon nagy részt a kétharmados elv tette lehetővé. Egyfelől a politika erkölcsi és szellemi szintjének leszállításával, másfelől azzal, hogy közvetlenül rongálta, nagyban értelmetlenné és hatástalanná tette a képviseleti demokráciát. Ugyanis azonkívül, hogy a rögzített törvényekkel már 2010 előtt is csökkentette a kormányok mozgásterét, a fékek és ellensúlyok rendszerét a két oldal kényszerű egyetértésétől tette függővé, tekintet nélkül arra, hogy ugyanezek az oldalak milyen eredményt értek el a választáson.

A kitérő: a fékek és ellensúlyok körül Magyarországon van egy súlyos félreértés. Ezt a fogalmat 2010 előtt nem sokat emlegették, csak 2010 körül kezdtek emlékezni rá a tankönyvekből (a műveletlenebb szakértők rossz fordítással „egyensúlyokat” mondtak). Nálunk azt értik rajta, hogy bizonyos nem (nem transzparensen) választott tisztségviselők megakadályozhatják, hogy a kormány és csatolt része, a parlamenti többség azt csináljon, amit akar. A kifejezést az amerikai alkotmányjogi gondolkodásból vették át, ahol szabályosan elkülönül a három klasszikus hatalmi ág, és bonyolult rendszerben tartja sakkban egymást, persze úgy, hogy a végrehajtó hatalomnak van a legtöbb cselekvési lehetősége. Nálunk viszont a végrehajtó hatalom – élén a miniszterelnökkel – és a törvényhozási többség együtt mozog, a kormány hiába felelős névleg a parlamentnek, ez a felelősség majdnem mindig csak elvi, főleg az olyan tömbösített, polarizált rendszerben, mint a magyar, amelyben nincs kormánybuktató átállás. Ezt parlamentáris rendszernek nevezik. A tanfolyamokon itt véget is szokott érni az ismertetés, nem mondják el, hogy ahol a parlamentáris rendszer jól működik – az Alpoktól északra -, ott vagy királyság van, vagy valamilyen föderatív szisztéma.

A monarchia azért kedvez a demokráciának, mert  a pártoktól független államgépezet megtestesül egy olyan személyben, aki hagyományos méltóságánál, kulturáltságánál és nem utolsó sorban vagyonánál fogva felülemelkedhet a napi politikán, egyszerűen megteheti, hogy ne legyen érdekelt a pártharcokban, teljesen kikapcsolja politikai rokon- és ellenszenveit.  „A palota ablakából messzire ellátni.” Ez esetben tényleg. A monarchia nyomatékosítja, hogy van a politikától független, állandó és egyetemes értékeket követő állam. Angliában ehhez járul a jogtudatosság középkor óta igen magas szintje, ahol a bírói függetlenség nem cél, hanem axióma.

Ahol nincs király, mint Németországban vagy Ausztriában, ott pedig a központi hatalom és az egyes állampolgár között van egy nagyon erős közbülső szint, a szövetségi tartományoké. Megannyi kis autonóm képviseleti demokrácia, saját gazdaságpolitikával, belpolitikával, olykor a központi kormányhoz képest ellenzéki közérzülettel és vezetőkkel.  Ez tényleges fék és néha ellensúly a központi kormányzatnak. (Rendkívül jellemző, hogy a közvetlendemokrata koalíció fontosnak tartja a helyi népszavazások szaporítását, de a tényleges, választott, érdemleges adóbevétellel és valódi hatáskörökkel bíró önkormányzati  rendszer felépítését nem. Igaz, más se.)

Magyarországon nincs királyság, a regionális és újabban már a történelmileg fontos megyei önkormányzat is teljesen tartalmatlan (a Fidesz akadályozta meg, hogy az előbbinek bármi tartalma legyen). Mi volt ehelyett 2010 előtt? A pártsemlegesnek mondott intézmények barokkos burjánzása. Ez az utolsó öt évben, Sólyom László elnöksége alatt kulminált.  Volt egy Alkotmánybíróság világrekord jogkörökkel. Egyszemélyes felsőházként működő köztársasági elnök. Négy ombudsman. (Azt hiszem, ez is világrekord, de akartak még többet). Ilyen tanács, olyan felügyelet, amolyan kuratórium. Kormánytól független ügyészség.  A népi kezdeményezés nevű archaikus forma, megint egy magyar kuriózum, aminek egypárti parlament idején lett volna értelme. Népszavazás nyakra-főre. (Ez ugyan nem világrekord, de másutt több évenként tartanak egy országos népszavazást, és ha a kormány és az ellenzék összes népszavazási ötlete meg javaslata megvalósult volna, nem beszélve a vérszemet kapott civilekről, bizony több referendumot tartottak volna, mint Svájcban.)  Országos népszavazás költségvetési témában (akármit facsart a szón Paczolay). Helyi népszavazás nemzetközi szerződés alá tartozó nemzetvédelmi ügyről (Tubes). Meg a félszáz kétharmados törvény.

Mindebben egy közös sajátosság van: a demokrácia gyengítése. Éspedig pont a pártok gyengítik a képviseleti demokráciát. Vagy úgy, hogy a kétharmados követelmény miatt ellenőrizhetetlen és láthatatlan alkukkal jelölnek tisztségekbe embereket. Vagy úgy, hogy az ilyen módon jelölt emberek már a testületeken belül, nyíltan vagy fedetten és a vádak miatt méltatlankodva az őket delegáló pártok érdekeit képviselik. Esetleg a testületen belül láthatatlan és ellenőrizhetetlen alkukat kötnek (pl. Sláger-Danubius-ügy). Ez nem szüntethető meg a kétharmados törvények számának csökkentésével, hanem az egész kétharmados törvény- és kinevezési rendszert kellene megszüntetni. A másik csapásirány az volt, hogy közvetlen demokrácia címén parlamenti pártok politizáltak a parlamenten kívül, olyan manipulációkat bevetve, amilyenekre még a lebutított parlamentben sem lett volna mód (népszavazások 2004 óta). Nem csoda, hogy Magyarországon a képviseleti demokrácia (és mivel a modern korban, országos szinten vagy ez van, vagy zsarnokság, maga a demokrácia) összeomlott.

Ezekután az LMP és a 4K! nem megjavítani és még csak nem is rekonstruálni akarja a demokrácia összeomlásához vezető állapotot páratlan hatalmú Alkotmánybírósággal és népi kezdeményezéssel stb. – ez is elég bűn lenne -, hanem súlyosbítani a közvetlen demokrácia egyenrangúsításával, a népszavazósdi kiterjesztésével, korlátlan számú ombudsmannal. Bizonyítva, hogy semmit sem tanult a 2010-hez vezető válságból. (Jó, persze, más se.) És ők ezt nevezik ki minimumnak. Rendben, hogy ezt tartják jónak, de ez nem a minimum. Hanem az elfogadhatóságát illető kételyek nélkül csak egy szándék, hogy ideológiai mániáikat ráerőszakolják a politikai közösségre.

Vessük ezt egybe az LMP hol mókás, hol lidérces gazdasági tervével. („A költségvetésnek el kell kezdenie támogatnia, illetve lehetővé kell tennie olyan új gazdálkodói formák kialakulását és megerősödését, amelyek jobban megfelelnek egy nem növekvő , fenntartható és a társadalomba visszaágyazott piacgazdaság feltételeinek”.) Nos, nem hogy harmadik pólus nem lehet ebből, de józan politikai erő koalíciós partnernek sem fogadná el őket. Bár egyáltalán nincs rá garancia, hogy a következő választáson józan politikai erő fog győzni.

Még valami: a sajtótájékoztatón Jávor Benedek frakcióvezető „pontjaikat ismertetve elmondta, hogy a társadalomnak szembe kell néznie saját múltjával, vagyis meg kell teremteni az állampárti múlt és az ügynökakták nyilvánosságát”. Nos, ilyen pontnak a minimumprogramban nyoma sincs. Nem fabrikálok összeesküvés-elméletet, csak megállapítom, hogy bármilyen hévvel szólal fel az ügynöknyilvánosság mellett Schiffer András, a két pártnak ennyire fontos a téma. Bele akarták írni a minimumba, csak kifelejtették. Ez nem különbözik az általános ködben kóválygástól, körülbelül ennyire értik, hogy mi történt Magyarországon 2010 előtt. Mennyire fogják érteni, hogy mi történik majd Orbán után?