2008 válsága világított rá, hogy rossz elméleti alapokra épült a magán- és állami  tulajdon vegyes gazdaságára, az állam gazdasági szerepvállalására és a jóléti állam kiterjesztésére épülő politikai kiegyezés. Az embereket a jólét és biztonság illúziójába ringató, a piacot korrigáló állami gazdasági beavatkozás hite homokra épült luxushotel, amelynek alapjait most mossa el az adósság egyre fenyegetőbb hulláma.

Nincs büntetlen beavatkozás

Nemes és humánus célok vezették a nagy pártokat és azokat, akik elméletileg megalapozták az állam gazdasági szerepvállalását. De  a pokolra vezető út is jó szándékkal van kikövezve. A nagy gazdasági világválság okozta sokk hatására a kor legnemesebb elméi, köztük John Maynard Keynes, az állami beavatkozásban keresték a kiutat, hogy segítsenek a munkanélkülieken, a szegényeken, a gazdasági válság áldozatain. Azt hitték, a piac működése okozta a hibát és hogy az állam, mint egy varázsló, büntetlenül avatkozhat be a piac működésébe a hibák kijavítása érdekében. Tévedtek. Kétszeresen is.

A 1929-33-as nagy gazdasági világválság az I. világháború okozta sokk következménye volt. S annak, hogy a győztes államok – a szabad kereskedelem helyreállítása helyett – az amerikai jegybank pénzkibocsátása és laza monetáris politikája által teremtett hitelre alapozták a háború utáni helyreállítást. A húszas évek fellendülése addig tartott, amíg szabadon áramlott az olcsó hitel és az ingyen(esnek látszó) pénz a gazdaságba. Amint a jegybankok kamatot emeltek, hogy megfékezzék az inflációt, összeomlott a hitelpiramis.

A hitelek elapadása lehetetlenné tette a felhalmozott adósságok tovább görgetését új hitelekkel, s adósságválságot okozott, amely egyaránt érintette a termelőket, akik az olcsó hitel által kreált fogyasztásnövekedésre alapozták üzleti terveiket és a hitelre alapozott fogyasztói társadalmat. Az adósságválságból túltermelési válság lett, bezárt gyárak, csődbe jutott bankok, munkanélküliség, hiteleiket visszafizetni nem tudó lakosok.

Másnaposságot részegséggel

A válság megoldására az államhoz fordultak, ahhoz az államhoz, amely beavatkozó rossz gazdaságpolitikájával maga okozta a válságot. Mintha a másnaposságot újabb lerészegedéssel lehetne gyógyítani! Akkor úgy tűnt, hogy a korábban felvett hitelek miatt csődbe jutott bankok, vállalatok és lakosság helyett az állam büntetlenül léphet a gazdaság szereplői közé, és az állam eladósodása révén kihúzhatja a gazdaság szekerét a kátyúból. Hiszen akkor még alig voltak eladósodva az államok, s minimális volt az állam részvétele a gazdaságban.

A keynesi recept, az agresszív állami kereslet-élénkítés és a jóléti állam kiépítése valóban csodát tett. Évtizedek folyamatos és növekvő mértékű állami beavatkozásával tényleg sikerült egy teljesen új, középosztályosodott, jóléti világot kiépíteni. Az állam egyre növekvő szerepvállalása az elmúlt évtizedek során azzal a következménnyel is járt, hogy elvárt, szinte természetesnek vett állampolgári joggá váltak az állam által nyújtott szolgáltatások, ellátmányok, és támogatások. De az alkohol, még fiskális alkoholizmus formájában is, rövid távon boldogságot és elégedettséget okoz, ám hosszú távon öl és nyomorba taszít.

Az első krízis a hetvenes évek elején köszöntött be. Válaszképpen, 1971-ben végleg elszakították a nyugati világ, s vele együtt a világ pénzrendszerét az aranytól. A dollár értékének aranyhoz kötése jelentette a pénzteremtés és hitel-korlátozás utolsó természetes korlátját. E természetes korlát eltüntetésével megkezdődött a nagy pénz- és hitelteremtés korszaka, aminek másik oldala a felgyorsuló infláció és az adósság felhalmozása volt.

Neoliberális irányváltás

A hetvenes évek első nagy válságára válaszképpen újra felfedezték a klasszikus liberális, piacpárti politikák növekedést segítő jellegét. Egy új, neoliberalizmus korszak kezdődött, amelyben a jobb-és baloldali mérsékelt nagy pártok (kisebb nagyobb cikk-cakkok után) egyaránt olyan politikákat alkalmaztak, amelyek csökkentették az állam gazdasági szerepvállalását a versenyképesség növelése érdekében.

A Reagan és Thatcher nevével fémjelzett neoliberális politikai irányváltás (akik politikai vonalát követte a Blair, Schröder és Clinton által fémjelzett “harmadik utasnak” elnevezett baloldali megújulás) az állam szerepvállalásának csökkentését tűzte ki: magánosítással, az állam piacszabályozó szerepének visszafogásával, a jóléti állam szolgáltatásainak megvágásával. A neoliberális politika azt célozta, hogy az Egyesült Államok és Európa versenyképessége növekedjen a feltörekvő Japán és az ázsiai kistigrisek export-gőzhengerével szemben azáltal, hogy csökkenjen a vállalatokra nehezedő adóteher, és a termelést hatékonyabban szervezhessék meg a vállalatok.

Ugyanakkor a bátortalan és felemás neoliberális reformok a gazdaság területén messze nem voltak elegendőek arra, hogy helyreállítsák a gazdaság és az állam növekvő feladatvállalása között egyre jobban megbillenő arányt. De sokak számára még a mérsékelt reform is szitokszóvá vált. A választók haragjától félő politikusok óvatos reformlépéseikkel a lehető legkevesebbet lépték meg, ami éppen elegendőnek bizonyult a pénzügyi piacok vagy éppen lelkiismeretük megnyugtatására.

Joguralom és piac kell

A neoliberalizmus sajátos ellentmondása volt, hogy miközben a gazdaság terén csökkenteni kívánta az állami szerepvállalást, a pénzügyi politika terén folytatta a korábbi évtizedek pénzteremtésre alapozott politikáját. Ezt a pénz értékének az aranyhoz kötésének elszakítása tett lehetővé. A jogaikat védő választók kegyeit kereső politikusok, a Nyugat inkább előremenekült. Hitelbe és adósságfelhalmozásba. Nemcsak az Egyesült Államok, hanem Európa is.

A nyolcvanas években megkezdődött adósság-felhalmozás folytathatóságáról szól a 2008-ban elkezdődött válság. A világ sorsa a kérdés, de minden egyes ország sorsa külön-külön is kérdéses. Közhelynek számit, hogy kicsi, tőkeszegény és természeti erőforrásokban nem bővelkedő országok számára, amelyek méretüknél fogva nem lehetnek a világgazdaság sorsának irányítói, a lehető legnagyobb védelmet az adja az adósságválságtól szenvedő világban, ha exportorientált gazdasági politikát folytatnak, ami segíti a korábban felhalmozott adósságok leépítését, a hazai felhalmozás kiegészítéséhez külföldi tőkét tudnak vonzani, s kiegyensúlyozott költségvetési egyensúlyt tartanak fenn.

Ennek feltétele a lehető legnyitottabb szabad gazdaság és a joguralom. És persze a demokrácia.