Czakó Gábor Eufémia című regényéről írják:

“Czakó Gábor az 1986-ban Eufémia címmel megjelent kötetében írta le a kor hazugságnyelvét. Annak nyomán született meg a Magyar–magyar nagyszótár… A szavak ideológiai telítettségére Orwell különösen az eufemizmusok kapcsán figyelmeztet: ‘A … szókincsben egyetlen szó sem semleges ideológiailag. Igen sok az eufemizmus. ….Lássunk ezek után néhány nyelvi magyarázatot és néhány példát a Magyar–magyar nagyszótár szócikkeire: (…) Adó – az Állam szépszerével veszi el azt, amit erőszakkal is megkaparinthatna. … Bor – cukorból, vízből és aromákból készült fejfájdító folyadék, íze a Piac gusztusára emlékeztet. Bunkó – érv. Feminista – olyan nő, aki nem hisz nőiessége erejében. Hazaszeretet – főbűn, különösen, ha Magyar. Parlament – szómenede, az olasz parlare (beszélni) és a magyar menni igékből. Besúgó – civil kontroll.”

Nos, teljesen Eufémiában éreztem magamat akkor, amikor meghallottam ezt a hírt. Barroso úr beszéde tovább erősítette bennem ezt az érzést:

“Mint fogalmazott, a Nobel-békedíj odaítélésének üzenete az, hogy az Európai Unió nagyon értékes dolog, amelyet az európaiak és az egész világ érdekében meg kell becsülni. A bizottság elnökének véleménye szerint a Nobel-békedíj annak a tevékenységnek az elismerése, amelyet a szervezet az elmúlt évtizedekben a világ jobbá tétele érdekében kifejtett. Barroso felelevenítette, hogy az unió elődje ‘a béke projektjében” ‘gyesítette a világháborús pusztításból kilábaló országokat.”

Ha Mr. Barroso kicsit visszafogottabb és realistább, akkor valahogy így kellett volna reagálnia: “Nagyon örülünk a díjnak , de sajnos nem fogadhatjuk el, mert igazságtalannak érezzük, hogy nem az Egyesült Államokkal megosztva kaptuk, hiszen nélkülük Európában nem lett volna ilyen hosszú ideig béke és nélkülük talán a kommunizmus sem bukott volna meg.”

Barroso úr örül (Fotó: MTI)

Jó, ne várjunk el ekkora őszinteséget egy ilyen kaliberű diplomatától. Meg valljuk be (bár Norvégia nem tagja az EU-nak,  viszont tagadhatatlanul európai ország): itt Európa saját magának osztott ki egy dícséretet. Ami nem is lenne olyan nagy baj, ha valami köze lenne a valósághoz ennek az önmagunk felé irányuló tömény lelkesedésnek. Nem beszélve arról, hogy Európa nem igazán törődik sok olyan veszéllyel, amely igenis jelen van ma:

“Egyesek szerint Európa fennállásának legsúlyosabb válságát éli, és amennyiben nem sikerül az elsősorban muszlim bevándorlók keltette kulturális, vallási és társadalmi feszültségeket, valamint saját őslakosságának demográfiai problémáit megoldani, úgy a jelenlegi formában ismert Európa eltűnhet a történelem színpadáról.”

Hiányzik egyfajta szenvedély is:

“Ez az a szenvedély, amit Fallaci számon kér és követel Európától, mert csak a nyugati értékek szenvedélyes vállalásával és védelmével lehet megszabadulni az iszlám provinciája státustól, ‘ahol a Korán az új Tőke, Mohamed az új Karl Marx, bin Laden az új Lenin, és szeptember 11-e az új Bastille ostroma.'”

Irán létében fenyegeti Izraelt. Sokaknak az az illúziója, hogy ezek a fenyegetések a zsidóknak szólnak. De ez valóban illúzió: Hitlerék esetében is bizonyossá vált ( hazánk elfoglalásakor legkésőbb), hogy a magyarság egészére jelentenek veszélyt, bár elsősorban a zsidókra szórták a verbális kénkövet. Sok európai nemzeti radikális párt is felismeri ezt, ezért elhatárolódnak a Jobbiktól. De sok lengyel is tisztában van ezzel. Egy, az MTA-n rendezett konferencián hangzott el a következő mondat:

“Jan Dzeidziczak, a lengyel Jog és Igazságosság Pártjának képviselője azt hangsúlyozta, hogy az egész világnak ki kell állnia Izrael mellett, mert ha elveszítjük Izraelt, a civilizációnkat veszítjük el.”

Nos, én úgy tudom, ezt a lengyel pártot nem Izraelből irányítják, egyszerűen csak józanon látják a kérdést (gondolom párton belül is vannak erről viták). A lényeg viszont valóban az, amit Dzeidziczak képviselő állít. Ahogy Eger ostromakor sem csak a vár lakóinak pusztulása volt a tét, úgy ma sem csak arról van szó, hogy életben maradnak-e a zsidók vagy sem.  Fogalmazhatunk úgy is:  Európa  számára Jeruzsálem ma Eger vára. Történt valami komoly a védelem érdekében? Nem nagyon. Persze Eufémia birodalma soha nem szerette igazán a realitásokat. Ebben az értelemben jogos is a békedíj: Rátapintott a lényegre galaxisriporter a tumbleren:

“Miért, te el tudod képzelni az EU-ról, hogy képes lenne háborút viselni bárki ellen? Na ugye!”

Itt a gond. Ahogy arra előbb utaltam is, ha az EU Amerikával közösen kapta volna a díjat, a ’45 utáni évtizedekért, akkor kevesebb kifogásunk lehetne. Igaz, itt is elmondhatnánk, hogy nem túl nagy teljesítmény a védőernyő néha fanyalgó elfogadása. Így viszont csak az öncsalás erősödése a kétes értékű eredmény. Az előző Nobel díjas Obama volt, aki szintén nem teljesített túl ezen a területen (itt ugye nem az Egyesült Államok, hanem egy személy kapott díjat), bár az EU-nál még ő is jobb volt talán. Mégis: mindkét Nobel-díjas inkább az eufém értékeket testesíti meg.

Az amerikai elnökválasztás egyik tétje éppen ez: kilépünk-e  Eufémiából és belépünk-e Reáliába? Talán Barroso úr is felébred szép álmai közül. Végül megjegyezném: nem arra gondolok, hogy most azonnal foglaljuk el Iránt. Csak arra gondolok, hogy amikor Chamberlain meglobogtatta a reptéren a békeszerződés papírját, az nem a békét jelentette. Így van ezzel a díjjal is. Antal Dániel érthetően lelkes, mindenki szereti a békét:

“Az európai integráció alapítói mai szemmel szinte beláthatatlan mértékű államférfiúi bölcsességgel egyeztek meg abban, hogy az európai nemzetek közötti háborús spirál a nemzeti önrendelkezés korlátozásával, a gazdasági és a politikai kormányzati együttműködés nemzetfeletti, föderális struktúráinak létrehozatalával teremthető meg.”

A  “szinte beláthatatlan mértékű államférfiúi bölcsességgel ” kitételt a Brezsnyev-korszak bármelyik fontos lapja örömmel alkalmazta volna saját pártvezetőire, ebben biztos vagyok. Csakhogy ez  Chamberlain útja. Én inkább Churchill hozzáállását kedvelem, és utálom Eufémia virtuális virágos rétjeit. A virágokból is a valósakat szeretem, ennyi.