A keynesianizmus válsága a Milton Friedman által fémjelzett korszak kezdete volt. Friedmané, s nem Hayeké. A sors furcsa fintora, hogy Friedman, akárcsak Keynes, Hayek személyes jó ismerőse volt, s még beszélgettek is egymással közgazdasági kérdésekről, amiket Keynes és Hayek gyakori közös programjaik során mindig óvatosan kikerültek.

Friedmant és Hayeket összekötötte a klasszikus liberalizmus, a szabad piac és a vállalkozói szabadság fontosságának elismerése, valamint az, hogy felismerték, mennyire alássa a kormányok gazdasági szerepvállalása a gazdaság működőképességét. Friedman hitt abban, hogy a szabad piac léte a politikai szabadság feltétele, s abban is, hogy a szabad piac az ellensúlya a politikai hatalomnak. Hitt abban, hogy a hatékony piacgazdaság feltétele az, hogy a kereslet és kínálat alakulása határozza meg az árakat, s a fogyasztók és a gazdaság szereplői szabadon dönthessenek, mit, miért és hogyan tesznek. Friedman egyik legszellemesebb aforizmája szerint ha az államra bíznák a Szaharát, akkor öt éven belül importálni kellene a homokot.

Ugyanakkor egy világ választotta el Friedman és Hayek nézeteit a makrogazdaságról. Friedman, Hayekkel szemben, Keyneshez hasonlóan annak a szemléletnek a híve volt, amelyben kettévált a makroközgazdaságtan és a gazdasági szereplők mikrovilága.

Friedman Chicagóban tanult, s a chicagói közgazdaságtani iskola annak az angolszász közgazdasági iskolának sodrába tartozott, amely élesen kettéválasztotta a mikro- és makroszféráját a gazdaságnak.

Friedman példaképe Irving Fisher amerikai közgazdász volt, aki a századfordulót követő évtizedekben elsők között realizálta, hogy az aranystandard mellett – amely lényegében azt jelenti, hogy a pénz mennyiségét egy az állami akarattól független érc mennyisége határozza meg – nem lehet stabilizálni a pénz értékét. A pénz értékének stabilizálása érdekében Fisher volt az első közgazdász, aki a papírpénzre való átállást javasolta az aranypénz helyett, azért, hogy egy racionálisan szabályozható pénzrendszer jöhessen létre.

Keynesi kátyú

Friedman hírnevét az az Egyesült Államok pénzügyi történetéről írt könyve alapozta meg, amit Anna Schwartz-cal közösen írt, s 1963-ban jelent meg. Ebben a kötetben Friedmannék arra a következtetésre jutottak, hogy az 1929-es pánikot, amit az amerikai jegybank, a Fed kamatlábemelése okozott, az tette tragikussá, hogy a válság kitörése után a Fed visszafogta a pénzmennyiséget. Ha a Fed olcsó hitelt nyújtott volna a pénzhiánytól szenvedő gazdaságnak, akkor az 1929-ben kirobbant krízisből nem lett volna egy évtizedig elhúzódó nagy gazdasági világválság.

Milton Friedman az ingyenebéd mítoszáról:

Friedman világosan látta, hogy a kormányzati gazdaságélénkítő programok, a túl sok kormányzati költekezés vezetett el a stagflációhoz, amikor a gazdaság visszaesése inflációval párosult. Erre a jelenségre a keynesi iskolának nem volt válasza. Ugyanis Keynes elmélete a húszas évek válságára keresett választ, amikor a válság deflációval párosult. Akkor a felületes szemlélő számára kézenfekvő megoldásnak tűnhetett az infláció gerjesztése. A hetvenes évek elejének magas inflációjára azonban a keynesi recept olyan volt, mintha tűzre olajat öntenének.

Friedmannak a hetvenes évek stagflációjára egy mikro- és egy makroökonómiai válasza volt. A mikro-ökonómiai recept azt tartalmazta, hogy az államot ki kell szorítani a gazdaságból, privatizáció és a piac szerepének növelése révén. Azon az állásponton volt, hogy a közvetlen állami gazdasági szerepvállalás és a nem hatékony állam költsége, a magas adók megfojtják a magángazdaságot.

Makroökonómiai válasza a monetáris politika volt: olyan szabályozott növelése a pénz mennyiségének, ami alacsony inflációs szintet biztosít. Friedman abban hitt, hogy szükség van alacsony, évi 2-3%-os inflációt garantáló “helyes” pénzügypolitikára, annak érdekében, hogy a piac zavartalanul működhessen. Mivel az infláció és defláció mértéke a pénzkibocsátástól függ, ezért a piac működése érdekében racionálisan szabályozható papírpénz-rendszer kialakítására tett javaslatot. A racionális működés biztosítékát abban látta, hogy a kormánytól független jegybankok szabályozzák a pénz mennyiségét, amelyek működésük során arra figyelnek, hogy alacsony maradjon az infláció mértéke. Hitt abban, hogy a jegybankok, különösen az amerikai Fed alkalmas erre a feladatra.

Friedman elmélete győzött.  Paul Volcker, a Fed akkori elnöke, az ő tanácsait követve törte le a hetvenes évek elejének magas inflációját kamatlábemeléssel, és tért át a friedmanni monetáris receptre, amit követettek utódjai, Alan Greenspan és Ben Bernanke is. Friedman segítséget nyújtott a bajba jutott gazdaságszabályozó menedzser államnak, hogy kijusson a keynesi gazdaságpolitika kátyújából. A nyugati elmúlt negyven évének hallatlan virágzása, jóléte Friedman receptjének köszönhető.

De Friedman monetáris elmélete valójában csak újabb negyven évet adományozott a terjeszkedő gazdaságszabályozó menedzser-államnak, hogy soha nem látott pénzbőséggel finanszírozza tovább terjeszkedését, és fenntartsa a növekedést. A modell azonban ezzel csak egy még nagyobb válság alapjait vetette meg, ami 2008-ban robbant ki.

Inflációt gerjesztett

Friedman legnagyobb tévedése az volt, hogy nem látta át: a pénz mennyiségének az enyhe inflációt engedélyező szabályozásával micsoda inflációt gerjesztő mechanizmust szabadított a világra.

A mesterségesen kiválasztott fogyasztói kosár alapján mért infláció ugyan valóban alacsony volt az elmúlt évtizedekben, de ez az alacsony infláció többet elfedett, mint elárult a világban bekövetkezett változásokból. A hetvenes évek második felétől hatalmas hatékonyságnövekedés zajlott le a világgazdaságban a számítógépek, az internet, a globalizáció, Kína, India és a volt KGST országok bekapcsolódása és a japán termelésszervezési eljárások átvétele miatt. A jegybankok által generált hitelbőség miatti valóságos inflációt elfedte a hatékonyságnövekedés miatt kiváltott árcsökkenés. Csakúgy, mint a keynesi – hibás – gazdaságpolitikai modell esetében, évtizedek kellettek hozzá, hogy az árak emelkedése fenntarthatatlanná váljon, s válságot generáljon.

Friedman második tévedése az volt, hogy túlságosan hitt a döntéshozók racionális bölcsességében. Bármilyen jó szakértőkből álljon is egy intézmény, amint hatalmat kap, a hatalmával élni fog. A jegybankok sem kivételek ez alól.

A jegybankok vezetése és szakértői is részei a tágabb értelmében vett gazdasági és politikai elitnek, s végső fokon a nemzeti érdekek védelmében cselekszenek.  Amint szükségesnek látják, hogy valamilyen szent cél érdekében pénzbőséget teremtsenek, akkor pénzbőséget teremtenek.  A kilencvenes évek végének nagy pénzügyi válságai és a dotcom-lufi kirobbanása már arra figyelmeztetett, hogy adósságválság fenyeget. Azonban a 2001. szeptember 11-i merényletek után Alan Greenspan és a Fed mindenképpen el akarta kerülni, hogy összefüggésbe lehessen hozni a terrorcselekményeket és a recessziót, s kamatcsökkentéssel és a lakásépítés támogatásával újabb fellendülést generáltak.

Nem mintha egyébként nem lettek volna nyitottak a pénzbőség növelésére, a visszaesés elkerülésére. Ráadásul a továbbra is erős keynesiánus tábor is erre biztatta őket. Paul Krugman, a keynesiánus tábor felkent vezetője népszerű cikkekben ösztönzött a lakásépítés fellendítésére. A 2001-től kezdődő frenetikus hitelbővülés azonban csak még egy lapáttal rátett az elmúlt évtizedek fenntarthatatlan hitelbővülésére, amely lufi 2008-ban pukkant ki – éppen az amerikai lakásárak fenntarthatatlan emelkedése miatt.

A magyar gazdaság is – közvetetten – ennek a Fed által generált hitelbőségnek lett az áldozata. Az olcsó hitelek és a pénzbőség tette lehetővé azt a frenetikus léptékű eladósodását a magyar gazdaságnak 2002-2006 között, amelynek keserű terhét máig szenvedi az ország.

A 2008-ban kirobbant, s azóta is tartó hitelválság a friedmanni konstrukció válsága: a jegybankok által generált pénzteremtés logikus és elkerülhetetlen következménye.