Az utóbbi hetek vitáiban többször előkerült az 1973-as chilei katonai puccs (és az utána bevezetett friedmanista gazdaságpolitika) kérdése. Az uralkodó bölcsesség szerint egy életképes, demokratikus szocialista kísérletről volt szó, ahol is a kormányzat fő bűne az volt, hogy államosította az amerikai érdekeltségeket, ezért bosszúból a fasiszta katonai elit a CIA támogatásával átvette a hatalmat, és népsanyargató rezsimet vezetett be, ami viszont az amerikai támogatásnak köszönhetően igazolta a chicagói fiúk íróasztalnál kiötölt agyrémeit.

Csak ez így nem igaz.

Ellenkezőleg, jó példa arra, hogy KISZ-délutánokról és a Foxi Maxiról megőrzött, ellenőrizetlen információmorzsák hogyan lényegülnek át ténnyé, miután nincs olyan korrekt jobboldali forrás, ami az igazság másik oldaláról világosítaná fel az értelmiséget. De annyira, hogy aki mást mond, az eme tudás birtokosainak szemében hülyeséget beszél és hazudik. Azért vállaljuk csak a veszélyt!

Visszafelé: 39 év elteltével még semmi bizonyíték nincs rá, hogy a CIA-nak vagy egyáltalán az amerikai kormányzatnak bármilyen tevőleges része lett volna az 1973-as chilei puccsban. És ha semmi bizonyíték nincs rá, akkor valószínűleg nem is volt. Ezt onnan lehet tudni, hogy a CIA más piszkos akcióiról bőséges ismereteink vannak. Elég sok részletre fény derült például arról, hogyan akarta az USA 1970-ben megakadályozni Salvador Allende hivatalba lépését – sikertelenül. Ez René Schneider tábornok, hadsereg-főparancsnok elrablásában és meggyilkolásában kulminált, amiben a CIA könyékig benne volt. De míg a hírszerzés bűneit 1975-től kivizsgáló Church-bizottság ezzel is részletesen foglalkozott (a bizottság jelentései vezettek a titkosszolgálatok jogainak korlátozásához, többek közt a CIA gyilkossági engedélyének megszüntetéséhez), és később is sok adat került elő, ahogyan a katonai junta és terrormódszereket alkalmazó titkosszolgálata közvetlen amerikai támogatásáról is –  a 73-as részvételről semmi.

Az Egyesült Államok szerepe valószínűleg annyi volt Allende megbuktatásában, hogy anyagilag támogatta az ellenzéki (civil) politikusokat és médiát – megint csak eredménytelenül -, és szankciókkal még jobban elszigetelte az államszocialista irányba tartó Chilét. Ám ez csak befejezte a munkát, amit az Allende-kormány végzett. Ráadásul a Szovjetunió ennek a kormánynak nagyságrendekkel több támogatást folyósított, mint az amerikai kormány és magánszféra az ellenzéknek. De ez sem volt elég, messze nem (lásd alább). A puccs első számú és szükséges kiváltó oka az volt, hogy – mint arra PLT kolléga is utal itt a hvg.hu-n – a szocialista és nacionalista Allende-rezsim rövid úton tönkretette a gazdaságot. De kegyetlenül és nagyon gyorsan. A történet Magyarországon is tanulságos lehet annak, aki megérti.

Salvador Allende marxista volt és jó ember, aki hitt a társadalmi igazságosságban, és nem törődött azzal, hogy milyen világban él. 1970-ben, amikor megválasztották elnöknek, még innen vagyunk a Gulag-sokkon, de a csehszlovákiai bevonulás után elgondolkodhatott volna azon, hogy milyen az, ha valakinek Moszkva a szövetségese. A (kezdetben) a mérsékelt baloldaltól a szélsőbalig terjedő pártokat egybefoglaló Népi Egység nem hogy a nép egységét nem képviselte, de országos szinten a többségét sem, soha: Allende három főbb jelölt közül 36 százalékkal győzött az 1970. őszi elnökválasztáson, és a Népi Egység 43 százalékot kapott az 1973-as törvényhozási választáson.

Allende kormányzását részben a hagyomány tette lehetővé (az kapott felhatalmazást, aki megnyerte az elnökválasztást, bármilyen kis arányban), részben pedig az, hogy aláírta az addig kormányzó, szintén eléggé balra húzó kereszténydemokratáknak az alkotmányos biztosítékokról szóló statútumát. (Amit aztán a kereszténydemokraták szerint nem tartott be.) Az 1971. áprilisi helyhatósági választásokon a Népi Egység összesítésben többségbe került, de ennek az lett a következménye, hogy a kereszténydemokratákat hozzányomták a tulajdonképpeni jobboldalhoz, ráadásul a – nevével ellentétben viszonylag mérsékelt – Radikális Párt koalícióból való kiválásával egyharmad alá csökkent a kormánypártok aránya a Kongresszusban.

Allende szabályos, társadalmi tulajdonon alapuló szocializmust akart bevezetni Chilében, de nem erőszakkal, hanem választások útján, és ennek érdekében gazdasági csúcsminisztere, Pedro Vuskovic nem Marx, hanem Keynes tanításaira támaszkodott – pontosabban azok esztelen karikatúráját valósította meg a keynesiánizmus végnapjaiban. (Közelgett a II. világháború utáni, szinte töretlen gyors növekedés vége, 1971 már a Nixon-sokk éve volt.) Vuskovic unortodox elképzelése szerint a föllendülést a jövedelmek radikális átcsoportosítása hozta volna meg, ami a fogyasztás gyors növekedéséhez és ezáltal a hazai (exporthelyettesítő) termelés beindulásához vezet, csak éppen késői utódával ellentétben ő nem a szűkebb felső, hanem a sokkal népesebb alsó rétegekhez szivattyúzta át a pénzt.

Eleinte úgy látszott, a terv beválik: a reálbérek 1971-ben 25 százalékkal emelkedtek (a hirtelen megnőtt állami szféra kétkezi munkásai között 48, a vezetőknél 120 százalékkal), a munkanélküliség 8-ról 4 százalékra csökkent, az infláció 35-ről 22 százalékra, míg a fogyasztás 13 százalékkal nőtt. A GDP a hatvanas évek végének pangása után 9 százalékkal megugrott. A helyhatósági választások eredményében az első eufória látszott meg. Mindez feltűnően hasonlított Kádár 1956 és Gierek 1970 utáni gazdaságpolitikájához: ugrásszerűen megnövelték a bérből és fizetésből élők életszínvonalát abban a reményben, hogy a gazdaság majd szerkezetileg „utánafejlődik”. Utóbbi elmaradt, de amíg a növekedés lelassult és megállt, a népnek volt három-négy-öt kellemes éve. (Érdemes elolvasni a 63-as nagy amnesztiával szabadon bocsátottak emlékezéseit: már akkor döbbenten tapasztalták Kádár népszerűségét.) Chilében is talán így történt volna, a saját hajnál fogva kihúzás működhetett volna talán az 1973-as olajválságig. De közbeszólt az ideológia.

A chilei gazdaság a rézkitermelésen alapult (az itteni részkészletek messze a legnagyobbak a világon), és ennek jóvoltából az ország a jobb módúak közé tartozott a harmadik világban, illetve Dél-Amerikában , amihez hozzájárult urbanizáció előrehaladottsága. Eléggé széles volt a középosztály, nagyon sok azonban a szegény,  és a mezőgazdaság főleg a természeti adottságok miatt nem tudta ellátni az országot. A kereszténydemokraták már elkezdték az óvatos reformokat, közéjük tartozott az óvatos földreform:  a feltöretlen földek szegényeknek juttatása és a birtoknagyság maximálása. Ami a legfontosabb: 51 százalékos állami tulajdonrész a nagy bányavállalatokban azzal a tervvel egybekötve, hogy 1983-ig fokozatosan megvásárolják a fennmaradó hányadot is. A fokozatosságra azért volt szükség, mert a külföldi – konkrétan amerikai tulajdonosok voltak birtokában a kellő szakmai és pénzügyi háttérnek, nekik voltak „bejáratva” a piacok.

Ez a tempó baloldali és nacionalista szemszögből is tűrhetetlenül lassú volt. Az üzleti meggondolásokkal a Nemzeti Egyet… a Népi Egység kormánya nem törődött (ahogy a külpolitikai következményekkel sem), hiszen birtokában volt az Igazság. 1971 második felében azonnal és – a meglévő tartozás kifizetését is felmondva – kártérítés nélkül államosította a rézbányák még meglévő külföldi tulajdonrészét. Ezt a törvényhozás – az ellenzékkel együtt – egyhangúlag megszavazta, ahogy a magyar is majdnem egyhangúlag az ittlakás nélküli kettős állampolgárságot vagy Medgyessy száznapos programját: lehet, hogy a mellette voksolók némelyikének tudomása volt róla, hogy ezzel a szabad politikai rendszer (röviden a demokrácia) alapjait rendíti meg, de senkinek nem volt mersze, hogy nemzetietlennek mutatkozzék, hiszen ezzel választási esélyeit veszélyeztette volna. Washington ezt annak az ellenséges lépésnek fogta föl, ami volt. Allende mindezt azzal tetézte, hogy 1971 októberében felfüggesztette Chile legtöbb adósságának törlesztését.

A kormány ugyanazzal a problémával szembesült, mint a Kádár-csapat 1957-ben: az embereknek hirtelen sokkal több pénzük lett, de a honi gazdaság nem termelt annyival többet, ezért az árualapot importból kellett kiegészíteni. Hiába adtak földet a szegényeknek, a  jogbizonytalanság és az erőszakos földfoglalások miatt a már meglévő nagy- és középbirtokokon visszatartották az árut, az új kisbirtokok pedig, mint mindig s mindenhol,  sokkal kevésbé voltak termelékenyek.

S hogy miből fizethettek az importért? Egy kedvelt összeesküvés-elmélet szerint az USA lényegében megtiltotta, hogy bárki hitelezzen Chilének, és különféle manipulációkkal lenyomta a réz világpiaci árát, hogy megfojtsa a chilei gazdaságot. Minden összefoglalásban benne van, hogy 1970 és 1972 között a réz ára 59 (együttérzőbb szövegekben 66) centről 48-ra csökkent (ez nem feltétlenül az amerikaiak aknamunkája volt, hiszen 1967 óta rendszeresen adogattak el a stratégiai rézkészletből; inkább a dollárválsággal  lehetett összefüggésben). Azt szinte mindig kihagyják, hogy 1973 elején rekordmagasságba, 1 dollár közelébe szökött.  Ezt azonban már nem tudták kihasználni a chileiek, mert az egész gazdaság a szakadék felé tartott, és a drasztikus államosítás, a hozzá nem értés, az átállási fázis kihagyása miatt csökkent a réztermelés. (Az amerikaiknak nem magával az államosítással, hanem annak módjával volt bajuk. Pinochet kifizette a kárpótlást, és megtartotta a bányákat állami tulajdonban. A szakemberek visszajöttek.)

A hitelek elapadtak, hiszen ezek után magánbanknak esze ágában nem volt, hogy Chilének hitelezzen. Nem kellett ehhez amerikai ráhatás. Maradt volna forrásnak a Világbank és az IMF. A Világbank elnöke, Robert McNamara volt védelmi miniszter, amúgy pénzügyi mágus, közölte, hogy felőle követhetnek szocialista utat (nyitottak voltak Kelet-Európa felé is), de a racionalitás alapszabályai a szocialista gazdaságra ugyanúgy vonatkoznak, mint a kapitalistára. Magyarán, ha valaki pénzt kér kölcsön, akkor tudja, hogy miből fizeti vissza. Chile esetében arra volt több garancia, hogy nem fizeti vissza. Allende ezt amerikai diszkriminációként értelmezte, és hevesen tiltakozott miatta az ENSZ-ben, a szovjet blokk persze buzgón szekundált neki. Az IMF nevű ENSZ-intézmény  aminek a Békemenet meggyőződésével ellentétben nem a tagállamok elnyomorítása, hanem talpon tartása az érdeke – folyósított egy bizonyos összeget, hogy Chile kivédhesse a rézárcsökkenés hatását, de például a gyümölcstermesztés fejlesztésére szánt kölcsönt már leállította a fenti okból.

Ezekután csak egy megoldás maradt: gátlástalanul nyomni a pénzt. Vuskovicék  — nem beszélve a radikális marxistákról – eleve idegenkedtek attól, hogy a gazdaság nem „termelő”, nem „stukturális”, hanem pénzmozgató részeivel foglalkozzanak. A pénzügyi  egyensúlyt – minden összetevőjét – mellékes kérdésnek tartották. A pénzbőség és az áruhiány kontrasztja újra beindította az inflációs spirált, és már nem volt megállás. 1972-ben 200, 1973-ban (szükségképpen óvatos hivatalos becslés szerint) 340 százalék volt az inflációt. Az escudót durván le kellett értékelni. A rohamosan elértéktelenedő pénz miatt egyre több árut és szolgáltatást vettek a feketepiacon (és dollárban fizettek). Az adóbevételek zuhantak, az ipari termelés szintén, a béremeléseket hamar felfalta az infláció. Az államháztartási hiány 1973-ban meghaladta a 23 százalékot, a devizatartalékok elillantak..

A versenyszféra maradékából megélni próbáló középosztály, a parasztok, a kisvállalkozók – azok a rétegek, amikkel marxista elmélet sohasem tudott mit kezdeni – elkeseredtek, féltek és dühösek voltak. A közszolgálat széthullott. A gyárakban, a földeken, az egyetemeken az erőszak a dolgok rendes elintézési módja lett. A gazdasági összeomlás már folyamatban volt, s amit lehetett, Allende a külpolitikában is elrontott. Washington nem állt szóba vele. Moszkvának pedig egyszerűen nem volt pénze egy bonyolultabb és költségesebb, meg nem is tisztán kommunista második Kuba fenntartására. Amellett ez volt az enyhülés korszaka, s az óvatos Brezsnyev és katonái legalább annyira vigyáztak a hatalmi egyensúlyra, mint Nixon és Kissinger: jól tudták, hogy az USA semmiképpen sem tűrne el egy másik vörös erődöt Latin-Amerikában, 4000 kilométeres tengerparttal. Fidel Castro 1972-es chilei látogatása és lelkes állami meg népi fogadtatása (ekkor ajándékozta meg Allendét egy Kalasnyikovval) viszont így is megrémítette az amerikaiakat.

Ilyen helyzetből nincs demokratikus, vagy ahogy Magyarországon mondanák, jogállami kiút. A következő elnökválasztásra 1976-ban került volna sor, addig nem lehetett várni. Illetve lett volna egy megoldás: ha Allende 1973 augusztusában elfogadja a Képviselőház óriási ellenzéki többséggel meghozott határozatát, felhagy a rendeleti kormányzással, a kormánynak alárendelt fegyveres erők felállításával, a közmédia bitorlásával és a magánmédia elnyomásával, elfogadja a számvevőszék döntéseit, leállítja az illegális földfoglalásokat stb. Allende erre azt felelte, hogy az ellenzék szembefordult az őt demokratikusan megválasztó népakarattal, és a nemzeti szuverenitás ellen dolgozik stb. De még mindig nem akarta terrorral bevezetni a „szocializmust”, noha történelmi tapasztalat szerint másképp még senkinek nem ment. Hanem népszavazással akarta megkapni azt a felhatalmazást, amit a törvényhozástól messze nem kapott meg. Amikor ezt közölte az általa semlegesnek hitt katonákkal, betelt a pohár: a semlegesek, legfőképpen az új főparancsnok, Pinochet is a puccsra készülők oldalára álltak.

Vörös terror helyett lett jobboldali terror. Igen, a junta bűnei megbocsáthatatlanok: ezreket gyilkoltak meg, tízezreket kínoztak meg. Akkor is megbocsáthatatlanok, ha az ország a puccs előtti pillanatban a diktatúra és a polgárháború küszöbén volt, és Latin-Amerika-szerte fellendülőben voltak a szélsőbal gerillamozgalmak. Itt nem részletezendő korrupciós bűnök is száradnak Pinochet lelkén. Csakhogy az a baloldali közvélemény, amelyik emiatt Pinochetet az Amerika-barát sátánok legrosszabbjának tartja, Fidel Castrónak és a kubai terrorért mélységesen felelős Che Guevarának könnyedén megbocsátja tízezrek meggyilkolását és ki tudja, hány ember megkínzását, mintha meg se történt volna. Miközben Castróék egy társadalmi utópiát kergetve  nyomorban tartják a kubai népet, és több mint fél évszázada hallani sem akarnak demokráciáról. Pinochet pedig a közgazdasági gondolkodás korszakváltásának pillanatában az új korszak legjobb hazai erőit, Milton Friedman tanítványait bízta meg a gazdaság rendbehozatalával. A chilei gazdaság fölemelkedett, és másfél évtizedes diktatúra után Pinochet engedelmeskedett a népszavazásban megnyilvánuló népakaratnak, Chilében visszatért a többpártrendszerű demokrácia.

Megjegyzendő, hogy a neoliberális gazdaságpolitikát foganatosító „chicagói fiúk” a közhiedelemmel ellentétben nem amerikai szakértők voltak, hanem a chilei középosztály (többnyire) Chicagóban – a korszak (egyik) legjobb közgazdászképző egyetemén – végzett és hazatért fiai. Nem egy és nem kettő volt belőlük. A különbséget mindenki gondolja végig.