Ha valaki nem hisz a racionális tájékozatlanságban, akkor meggyőzésére kiválóan alkalmas lehetne a családon belüli erőszak (pontosabban: párkapcsolati erőszak) önálló büntetőjogi tényállássá nyilvánításáról szóló jelenlegi “vita”.

A vitát nem véletlenül tettem idézőjelbe, később kiderül miért. A racionális tájékozatlanság elméletéről legutóbbi írásomban már említést tettem, azt is elmondtam, hogy ezzel az elmélettel vannak problémák. Akadnak azonban szép számmal helyzetek, ahol azt gondolom, gyönyörűen megfigyelhető az érvényesülése. Ilyen a családon belüli erőszak önálló tényállássá minősítése is.

Hogy megértsük a probléma lényegét, képzeljük el, hogy az aluljáróban megyünk éppen, amikor  egy aláírásgyűjtési stand mellett haladunk el, ahol a fent említett törvényjavaslat támogatásához gyűjtik az aláírásokat. Mi alapján döntjük vajon el, aláírjuk-e a kezdeményezést vagy sem? Elsőre azt mondhatnánk, az lenne a legésszerűbb, ha szembesülve a problémával “leülnénk” (gondolatban), és elkezdenénk mérlegelni egy ilyen törvényjavaslat várható hasznát és lehetséges költségeit is, mert igen, a jogszabályoknak ilyenjeik is vannak.

Például végiggondolhatnánk, biztos, hogy a legjobb módszer-e  célunk elérésére a családon belüli erőszak önálló tényállássá minősítése? Tudjuk-e például, várhatóan mennyivel csökkenti (csökkenti-e egyáltalán) a családon belüli erőszakos cselekmények számát és/vagy intenzitását? És arról tudunk-e valamit, milyen esetleges negatív mellékhatásai lehetnek egy ilyen törvénymódosításnak? Mert hogy vannak neki, az egészen biztos, hiszen minden jogszabálynál vannak ilyenek. A kérdés az, hogy az esetleges problémák milyen mértékűek az általa elérhető pozitív eredményhez képest.

Tüntetés a családon belüli erőszak ellen. Fotó: hvg.hu

El fogunk ezen gondolkodni? Ugyan dehogy! Annyit fogunk észrevenni, hogy a kezdeményezés a családon belüli erőszak visszaszorításáról szól, és mi, mint jóérzésű emberek, szeretnénk mások és saját magunk tudomására hozni, hogy mi a családon belüli erőszak elleni küzdelmet támogatjuk.  Hogy miért van ez így? Térjünk vissza gondolatban az aluljáróba!

Mennyivel fogja befolyásolni támogató aláírásunk az egész folyamat végeredményét, tehát azt, hogy lesz-e a dologból elfogadott jogszabály, és ha lesz, annak milyen hatásai lesznek? A válasz az, hogy jóformán csak minimálisan. A mi egyéni aláírásunk legfeljebb egy lesz a szükséges százezer közül, abból a százezerből pedig még messze nem biztos, hogy tényleg elfogadott Btk.-módosítás lesz. Emiatt aláírásunk leadása előtt nem igazán éri meg nekünk arról gondolkodni, tényleg ez-e a legjobb lépés a családon belüli erőszak elleni küzdelemben, hiszen a gondolkodás és az információgyűjtés költségét nem érdemes vállalnunk akkor, ha az eredményt lényegében nem befolyásoljuk.

Akkor hát miért is írjuk alá? Az elején felvetettem egy lehetséges motivációt. Jelezni kívánjuk egymás (és saját magunk) felé, hogy jó emberek vagyunk, akik szeretnének javítani a családon belüli erőszakkal szembeni fellépés jelenlegi, kétségtelenül siralmas helyzetén. Ez növeli pszichikai jólétünket és társadalmi megbecsülésünket, esetleges költségeivel pedig a fent említett okból nem kell foglalkoznunk.

A racionális tájékozatlanság hipotézis tehát azt jósolja, hogy ebben a helyzetben a bántalmazás ellen kiállni kívánók, a feminista gondolkodásúak, a gyermekvédelem iránt elkötelezettek és általában a jóérzésű emberek túlnyomó része az ügy mellé áll, függetlenül annak valós következményeitől. Az is megjósolható továbbá, hogy az “ellenoldal”, tehát a férfi-soviniszta beállítottságú vargaistvánok a törvényjavaslat ellen fognak ágálni, szintén szimbolikus alapon.

A vita így nem arról szól, hogy az adott törvényjavaslat előrevisz-e bennünket az általa kezelni kívánt probléma kezelésében, hanem egyszerűen arról, hogy fel kell-e lépni a probléma ellen. És mivel jóérzésű ember tényleg nem mondhatja, hogy nem kell, ezért aztán vita lényegében nincs is.

Milyen tanulság vonható le mindebből? Talán elsősorban az: legyünk tisztában azzal, hogy sokszor így működünk, ezért legyünk szkeptikusabbak azzal kapcsolatban, hogy egy adott kérdésben (még ebben a kérdésben is) feltétlenül igazunk van. Egy másik tanulság pedig különösen nyilvánvaló számunkra itt, a Kapitalizmus blogon: a piaci keretek közötti egyéni döntések általában átgondoltabban történnek, mint a közösségi döntési keretek közötti döntések, ezért ha lehet, minél több döntésre az előbbi szférában kerüljön sor.

A családon belüli erőszak kérdése és sok más kérdés sajnos nem olyan, ahol erre lehetőség van (az anarchisták ezzel persze nyilván nem értenek egyet). Viszont talán már azzal becsempészhető lenne némi józanság közös ügyeink megvitatásába, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy nem vagyunk elég józanok.