GFG legutóbbi blogbejegyzésében a liberalizmusról gondolkodik el. A liberalizmusról, amely – szerinte – minden pártban felüti a fejét, amely nem látható, mégis mindenhol jelen van. Írásában a liberalizmust leginkább az antifasizmussal azonosítja, de emellett jellemzőnek tartja rá az életforma-választás szabadságát, az azonos neműek házasságának elismerését, az  intézmények és eljárások elsőbbségének hangsúlyozását, a kritikátlan nyugatpártiságot.Csak ennyi lenne a liberalizmus?

A liberalizmus korszakonként és országonként más és más értelmű és tartalmú szó. Biztos vannak liberálisok, akik számára kizárólag az életforma szabadsága a fontos; akik számára a demokrácia, a fékek és ellensúlyok rendszere a fontos, s vannak olyanok is, akik számára az antifasizmus a legfontosabb üzenet. De csak nagyfokú leegyszerűsítéssel lehet csupán e tartalmi jelzőkkel jellemezni a liberalizmust, amely a XVIII-XIX. században született meg politikai és eszmei irányzatként.

A politikai liberalizmus alfája és omegája az egyén szabadságának biztosítása, az állam zsarnokságának a korlátozása a joguralom, a fékek és ellensúlyok kiépítésével és a képviseleti kormányzással. Az 1789-ben életbe lépett amerikai alkotmány a politikai liberalizmus első nagy dokumentuma, amely a fékek és ellensúlyok és a leváltható képviseleti kormányzat rendszerére alapozta egy ország politikai berendezkedését. A politikai liberalizmussal összefonódott a gazdasági liberalizmus, amely a merkantilista állam szabadságkorlátozó gyakorlata ellen lépett fel.

A gazdasági liberalizmus alapja a tulajdonjog szabadsága és a szerződéskötés szabadsága. A gazdasági liberalizmus a feudális társadalom piackorlátozó gyakorlata és az abszolút monarchia merkantilista gazdaságpolitikájával szemben hirdette meg a vállalkozás szabadságát. Az abszolút monarchia merkantilista állama monopóliumokat biztosított kiválasztott üzleti köröknek, vállalkozásoknak, és ezzel korlátozta a szabad piacot, lefojtotta a piacgazdaságot. Adam Smith könyve, az Értekezés a nemzetek jólétének természetéről és okairól, amely ugyanabban az évben jelent meg, amikor megszületett az USA alkotmánya, a merkantilizmus elleni röpirat, s amellett tett hitet, hogy az állami korlátozástól mentes szabad kereskedelem biztosítja a nemzetek és állampolgáraik jólétét és gazdagságát.

A szabadságpártiság azt jelentette, hogy a civil társadalom, vagyis minden, ami az államon kívüli világot jelentette (ami nem azonos napjaink politikától és gazdaságtól elvonatkoztatott civil társadalmától, s pláne nem azonos az állami forrásokból (is) élő “civil társadalmi szervezetekkel”) nagyjából és egészéből önszabályozó módon működhessen, az állampolgárok szabadon cselekedhessenek alapvető szabadságjogaik biztosította tág kereteken belül, mentesen az állami kényszertől és befolyástól.

Az önszabályozó működés legfontosabb területe a liberálisok számára a gazdaság. A tulajdonjog védelme és a szerződéses szabadság a két legfontosabb feltétele a gazdasági szabadságnak.

A szabadságpártiság ideális esetben kiterjed mind a politikai szabadságjogokra, mind a gazdasági alapjogokra. A gazdasági szabadság velejárója, kiegészítője a politikai szabadság és a képviseleti kormányzás, a kormány leválthatóságának eszméje az örökletes királyok uralmával szemben. Ugyanakkor a történelem azt is mutatja, hogy a liberálisok nagyobb hangsúlyt helyeztek a gazdasági, mint a politikai szabadságjogokra. Egy bizonyos határig. Ezt az álláspontot jól mutatja a liberalizmusnak a fasizmushoz való viszonya.

Pontosabban, a kommunizmushoz, fasizmushoz és nemzeti szocializmushoz való viszonya. Mert e három radikális forradalmi, állampárti politikai ideológia robbanásszerű térhódítása az I. világháború utáni zűrzavaros években minden hagyományos politikai irányzatot válaszadásra kényszerített, így a liberalizmust is. Ludwig von Misesnek, a XX. század talán legjelentősebb liberális gondolkodójának a munkássága jól mutatja az olykor egyszerű, olykor nehéz választásokat.

Elsőnek a kommunizmus, a forradalmi nemzetközi szocializmus kísértete jelent meg Európában.  Mises (képünkön), s általában a klasszikus liberálisok számára nem volt kérdéses: a minden eltérő véleményt kivégzőosztagokkal elintéző gyilkos kommunista rezsimek a legádázabb ellenségei mindannak, ami a szabadság eszméje számára fontos.

Mises nemcsak elítélte a radikális nemzetközi forradalmi szocializmust, hanem az elsők között volt, aki tudományosan is igyekezett kimutatni a szocializmus lehetetlenségét és életképtelenségét. Ha van “tudományos” anti-kommunizmus, akkor annak egyik legfontosabb műve Misesnek a szocialista kalkuláció lehetetlenségéről szóló könyve. A könyv jelentőségét mutatja, hogy elolvasása után vált Hayek liberálissá, s adta fel korábbi, mérsékelt szocialista világnézetét.

Mises a XX. századi európai társadalomfejlődés nagy fordulópontjának tartotta a radikális nemzetközi szocializmus fellépését, és terrorista jellegű hatalomgyakorlását. A kommunizmus tömeggyilkos jellege kettős értelemben is megváltoztatta az európai társadalmak politikai dinamikáját. Egyrészt megroppantotta a klasszikus liberalizmus legitimitását, amely a XIX. század uralkodó politikai eszméje volt. Sokan, akiket megrémített a kommunizmus, úgy gondolták, a liberalizmus toleranciája, gyengesége miatt emelhette fel a fejét egy olyan politikai mozgalom, amely nem törődik a szabadságjogokkal, sőt, kiirtással fenyegeti ellenségeit.

Másrészt, megszerveződött egy nemzeti-militarista jellegű szocialisztikus ellenmozgalom, a fasizmus, amely kész volt ugyanazokkal a gátlástalan eszközökkel harcolni a kommunista veszély ellen, amellyel a kommunisták fenyegették a hagyományos társadalmat. Ugyanakkor, Mises szerint, éppen a fasizmus nemzeti jellege miatt, amiatt, hogy a hagyományos polgári társadalomból nőtt ki, sose fog olyan messzire eljutni a terrorista eszközök alkalmazásában, mint a kommunisták.

Mises abban hitt, hogy mivel a fasiszta mozgalom a kommunisták elleni erkölcsi felháborodásból született, ezért amint csökken a kommunista veszély, úgy “normalizálódik”.  Magát a fasizmust (legalábbis annak olaszországi változatát, 1927-ben) olyan szükséges rossznak, pillanatnyi megoldásnak tartotta, amely ugyan megmentette Európát a legrosszabbtól, de arra is figyelmeztetett: ha bárki többet látna bele kényszerű vészintézkedésnél, akkor fatális hibát követne el. Ugyanis a fasizmus gazdaságszabályozó politikája és inherens militarista jellege azzal a veszéllyel járhat, hogy háborúk forrása lesz.

Már akkor úgy tartotta, hogy a fasizmus csak az erőszak fegyverét tudja felvonultatni a kommunista veszéllyel szemben, s a liberalizmus a legélesebb ideológiai ellentéte a szocializmusnak, mert szembefordul az állami beavatkozás ideájával.

A történelem úgy alakult, hogy a német nemzeti szocializmus hatalomra jutásával egy, a fasizmusnál még radikálisabb, rasszista nemzeti és militarista forradalmi irányzat jutott hatalomra, amely egyre erőteljesebben magához vonzotta és radikalizálta a fasiszta Olaszországot is. Mises 1934-ben Svájcba menekül a fasizálódó és egyre antiszemitább Ausztriából, majd 1940-ben elhagyja a német vasmarok által fojtogatott Európát, és Amerikában kezd új életet.

Amerikában 1944-ben megjelent Mindenható kormány: a totális állam felemelkedése és a totális háború c. könyvébenvet számot véglegesen Mises a radikális forradalmi állampárti mozgalmakkal, a fasizmussal, nemzeti szocializmussal és kommunizmussal. Minden különbség ellenére, amely e politikai mozgalmakat elhatárolja egymástól, s egymás halálos ellenségévé teszi őket, egyvalami összeköti őket: az állam gazdaságszervező szerepébe vetett hit, amely hit logikája óhatatlanul a minél totálisabb állam és a háborús külpolitika felé sodorja az ilyen pártok által uralt országokat.

A liberalizmus alfája és omegája nem az antifasizmus, s nem is a melegházasság. A liberalizmus lényege a szabadságpártiság. Az állami beavatkozástól való mentesség a gazdaságban, és az állam szerepének korlátozása a politikában. S mivel az emberi természet része a szabadság utáni vágy, óhatatlanul mindig és mindenhol felüti a fejét a valódi, klasszikus liberalizmus. Akár liberális párt nélkül is.