Barroso bizottsági elnök végre kibökte, amit rég vártunk: azt a megállapítást, hogy hosszabb távon Európa jövőjét és sikerét kizárólag a föderalista szemléletű további integráció képes biztosítani. A brüsszeli bürokráciával kapcsolatos minden ellenérzés dacára ez a felismerés remek hír, és mindjárt sorba is vesszük, pontosan miért is nem állja meg a helyét a legtöbb félelem.

Szájbarágósak leszünk, mivel a mindenkori magyar kormányok EU-magyarázó kommunikációja finoman szólva sem volt tökéletes, de közelebb járunk a valósághoz, ha egyszerűen értelmetlent mondunk.

Tehát, mik az Unió föderalizálásával kapcsolatos alaptalan félelmek?

Az EU drága. Ez egyszerű, tényszerű ostobaság. Az EU központi költségvetése az európai GDP körülbelül 1%-a, ez fedez minden uniós kiadást, az agrártámogatásokat, a strukturális támogatásokat, a pályázati pénzeket, az EU saját adminisztrációját, az uniós szervek munkáját. Ugyanakkor tagállami szinten az újraelosztás / kormányzati kiadások elérhetik akár a GDP felét is.

Összehasonlítva: Amerikában a központi (szövetségi) költségvetés a GDP körülbelül 20%-a (az összes szövetségi szervet, például a haderőt is beleértve), míg a teljes, átlagos, államokat és önkormányzatokat is figyelembe vevő újraelosztás körülbelül 40%-os. Ebből elég jól látszik, hogy bizony nem az unió, hanem a hagyományos európai nemzetállamok drágák. A föderalizálás ezen akár még segíthet is, mivel számos kormányzati tevékenységet elég lesz huszonhét helyett egyszer elvégezni.

Az EU túlszabályoz. Igaz, de sokszor csúsztatás. A túlszabályozás hagyománya szintén nemzetállami eredetű, és a hírekben előkerülő esetek majdnem mindig nemzetállami, vagy akár helyi akciókról szólnak, amelyek nem az EU, hanem az adott állam ostobaságából származnak. Példának okáért a magyar dohányárusítási szabályozás sem uniós egészségügyi elvárás, hanem hazai lobbiérdekek szüleménye. Az európai szinten felmerülő hülye ötletek sem az unió szellemiségéből erednek közvetlenül, sokkal inkább köszönhetőek annak, hogy a jelenlegi rendszerben az uniós választások nemzetállami szűrőkön át zajlanak, és a nemzetállamok saját ügyei, ideológiái mentén felnőtt politikus-generáció adja az európai elitet, és magukkal viszik (káros vagy épp hasznos) tapasztalataikat, programjaikat Brüsszelbe.

Az EU túlságosan jóléti szemléletű (ez mások által úgy is megfogalmazható, hogy nem munkaalapú). Igaz ugyan, hogy számos uniós szerződés rögzít számos bizarr jogot, azonban nem jellemző a beleszólás a jogok nemzetállami szintű megvalósításába. Nem jellemző, hogy az unió elmarasztalna bármely államot is, mert mondjuk túl alacsony a nyugdíj. Jellemzően a nemzetállami választók alakítják saját kormányaik összetételét jóléti, etatista irányba. Az uniónak konkrétan szociális címkéjű kiadásai szinte nincsenek is, az ekként felfogható vitatható tétel sokkal inkább az agráriumban jelentkezik (és folyamatos vita tárgya). Az Unió, amikor arra kerül a sor, az alapszabadságok (polgárok, tőke, áruk, szolgáltatások szabad áramlása) jegyében lehetőségeinek erejéig jellemzően a tagállami jóléti, protekcionista intézkedések ellen dönt.

Az EU nem demokratikus (eléggé). Egyrészt nem igaz, minden uniós szerv a tagállamokban megszokott választási eljárások szerint választott tisztviselők munkáján alapul. Másrészt a demokratikusság önmagában nem érv, ugyanis nem a korlátozatlan népi kormányzás a siker záloga, hanem az egyéni szabadság védelmét garantáló intézmények rendszere, amelyeknek csak egy fontos, de nem kizárólagos eleme a választott képviselők halmaza. Az Unió egyéb intézményei (központi bank, bíróság) pedig egyelőre úgy tűnik, jól látják el saját feladatukat.

Az EU tagállamai közt túl nagyok a fejlettségbeli különbségek a sikeres föderációhoz. Nos, megintcsak Amerikát lehet felhozni példának: a legszegényebb és leggazdagabb (leszámítva a politikai központ DC-t, az offshore-központ Delaware-t és az olajközpont, de relatíve alacsony népességű Alaszkát) szövetségi államok között nagyobb a jövedelmi különbség, mint Görögország és Németország között, a jövedelem pedig elég jól korrelál bármiféle fejlettséggel.

Miért nem esik szét mégis Amerika? Mert nagyobb a mobilitás, bárki bármikor gondolhatja úgy, hogy neki jobb üzlet pár állammal odébb letelepedni. Európában ez még mindig nehézkesebb, de ezen a föderáció segít, nem ront. Másrészt mert Amerikában egységesebbek az elvek a közszolgáltatással, közpénz-felhasználással kapcsolatban az államok között – nem abban, hogy mit kell közpénzből fizetni, sokkal inkább abban, hogy a közpénzekkel milyen szigorúsággal kell elszámolni. Európában ez igen változó, gondoljunk megint Németországra és Görögországra, ahogyan az is, az egyes tagállamok mennyire veszik komolyan a közpénzköltés finanszírozhatóságát – ebben a költségvetések szigorú normakontrollja megint csak segít.

Az EU csökkenti a nemzetállamok szuverenitását. Igaz, azonban nem ez a lényeges kérdés, hanem hogy csökkenti-e az egyének szuverenitását. A föderáció nem az állami hatáskörök növelését jelentené, azok ugyanis tovább már nem nagyon tágíthatók, a nemzetállamok már így is a sírtól a koporsóig szinte korlátlanul kontrollálják polgáraikat. Sokkal inkább az egyes, létező állami funkciók átemelését jelenti uniós szintre, ami egyrészt spórolás, másrészt védelem a népi rohamok (és fülkeforradalmak) ellen. Ez hosszabb távon kiszámíthatóbb, stabilabb politikai környezetet jelent.

Mindez azt jelenti, hogy kockázatok nélküli lenne az ötlet? Nyilván nem, de a fenti érveket sokszor fogjuk még hallani, gondoljunk arra, hogy sok alapjuk nincs, leginkább a saját hatáskörüket féltő nemzetállami politika érveiről van szó.