John Maynard Keynes tartotta azt, hogy a politikusok, még a legnagyobbak is, amikor azt hiszik, hogy formálják a világot, valójában csak egy esetleg régen halott tudós ideáit viszik át a gyakorlatba. Az ő esetében ez biztos így volt. Ő még életében megérhette, hogy ideái nyomán átalakult a világ.

“Mindannyian keynesiániusok vagyunk” jelentette ki Nixon 1972-ben. Pedig éppen akkor, amikor ezt a vallomást tette, vált nyilvánvalóvá a keynesi gazdaságpolitika válsága, és kezdődött el egy új korszak, amit Milton Friedman gondolatai határoztak meg.

Ironikus, hogy egy szinte autodidakta közgazdász – Keynes egyetemi tanulmányai során összesen egy kurzust vett fel közgazdaságtanból – alapozta meg a XX. század történelmét irányító közgazdasági elméletet. Keynes elméleti megfontolásai azért lehettek olyan sikeresek, mert már az I. világháború utáni fejlett világ gondjaira kerestek megoldást. Egy olyan világéra, amely az I. világháború kataklizmája nyomán eltávolodott az önszabályozó szabad piacok és a minimális állam klasszikus liberális elvétől. Egy olyan világéra, amelyben egyre jobban teret nyert az állam a gazdaság makrofolyamatainak irányítására.

Ebben kiemelkedő szerepet játszottak a jegybankok, különösen az amerikai jegybank, a FED, amelynek tudatos hitelexpanziója teremtette meg a húszas évek fellendülését, és tette lehetővé az európai államoknak, hogy jóvátételi kötelezettségeiket, illetve háborús adósságaikat törleszteni tudják.  A húszas évek hitelkiáramlása azonban hatalmas adósságválságnak vetette meg az ágyat, amely végül 1929-ben robbant ki.

Keynes elméleti konstrukciói a legjobbkor jöttek azoknak a meghatározó politikusoknak, akik keresték a tudományos legitimitást arra, hogy a piaci szereplőkre háríthassák a válság felelősségét, s még jobban beavatkozhassanak a gazdaságba a piac “hibáinak” kijavítására. Keynes elmélete kiszolgálta a politika vágyait, s praktikus tanácsai azt legitimálták, hogyan lehet még nagyobb állami szerepvállalással megpróbálni kilábalni a válságból. Látszólag fájdalommentes gyógyszert javasolt: állami beavatkozással kell pótolni a “hiányzó” magánberuházásokat és keresletet.

Keynes hitt a piaci versenyben, a magántulajdonban, a hagyományos kultúrában, s semmitől nem idegenkedett jobban, mint korának forradalmi kommunizmusától. De Keynes csak a felszínt látta: a húszas-harmincas évek válságát, a piac – látszólagos – képtelenségét arra, hogy önmaga kilábaljon a válságból. Elméleteinek újdonsága “unortodox” jellegében rejlett: ha a piac nem képes a piaci egyensúlyt elérni, akkor egy új szereplőt kell bevonni, az államot, amely kisegíti a visszahúzódó piaci szereplőket, új keresletet teremt, és ezzel kipótolja a hiányzó vállalkozói merészséget. Keynes munkássága nyomán jött létre a makrogazdaság elmélete, vagyis az állam által szabályozandó, nemzetgazdasági méretű gazdaságpolitika tudománya.


Amikor Keynes gondolatai a húszas években megfogantak, még alig vagy egyáltalán nem voltak elérhetőek angolul az osztrák  közgazdasági iskola, Menger és Mises művei. Friedrich August von Hayek (képünkön) 1931-tól kapott állást Londonban. Bár Keynes személyesen jó viszonyban volt Hayekkel, nem beszélgettek közgazdasági kérdésekről, s jórészt tanítványaira bízta a Hayekkel való vitát.

Hayek rosszul érthető angolsága, írásainak nehézkes németes nyelvezete, visszahúzódó személyisége, s talán osztrák volta is hozzájárult, hogy a korabeli angol tudományos és közéleti vitában a könnyeden és brilliánsan érvelő karizmatikus Keynes gondolatai érvényesültek annak nyilvánvaló elméleti következetlenségei ellenére is. Pedig nem Keynes, hanem az osztrák közgazdasági iskola elmélete adott helyes magyarázatot az 1929-es válság okára.

Ez az irányzat ugyanis nem külön vizsgálta az egyedi piaci mikrodöntések és a makrogazdaság alakulását, hanem egységesen kezelte e két szférát. Az osztrák iskola elmélete szerint a válság oka az volt, hogy a jegybankok által előidézett hitelbőség megtévesztette a piaci szereplőket. A mesterségesen alacsony kamatok és bőséges hitelek hosszú távú beruházásokra ösztönözték a befektetőket, miközben a lakosság is növelte fogyasztását, részben az üzleti élet megélénkülése miatti magasabb jövedelmeire, részben a szintén bőséges lakossági hitelekre támaszkodva.

A beruházások és a fogyasztás párhuzamos, hitelre támaszkodó növekedése óhatatlanul az árak növekedéséhez, inflációhoz vezetett, amelynek megfékezésére kamatemelésre kényszerültek a jegybankok. A kamatemelés viszont ráébresztette a gazdaság szereplőit, hogy hitelre alapozott beruházásaik nem rentábilisak, és fogyasztásuk fenntarthatatlan. Amint a hitellufi kipukkant, kiderült, hogy a hitelbőség csak látszatgazdagságot hozott létre adóssághegyek felépülésével. S erre a piaci szereplők is pillanatok alatt rádöbbentek. A kamatemelések jelezték számukra: csak az olcsó hitelek miatt tűnt valóságosnak az a piac, aminek kielégítésére beruházási döntéseket hoztak, gyárakat építettek, boltokat nyitottak. Elszámították magukat, rossz befektetéseket indítottak el, veszteséget termelő gyárakat, üzleteket építettek.

A válság pillanatában nem a beruházási vágy “hiányzik”, nem a profit utáni hajsza ösztöne lobban ki valamilyen ismeretlen pszichológiai okból, hanem a jegybankok által generált hitelbőség révén megtévesztett fogyasztók és vállalkozók realizálják, hogy tévesen ruháztak be, óriási veszteségeket könyvelnek el, rossz esetben elvesztik egész vagyonukat. Vagyis, az osztrák iskola elmélete éppen azt mutatta ki, hogy az állami szereplők makro-közgazdasági manipulációja miként téveszti meg törvényszerűen a fogyasztókat, a befektetőket, a vállalkozókat, a vállalatokat, a mikroökonómiai szereplőket, s az ennek nyomán meginduló öngerjesztő folyamatok miként vezetnek el automatikusan a hitelválsághoz, a hitelválság a bankrendszer összeomlásához, a reálgazdaság válságához, munkanélküliséghez, politikai válsághoz.

Az osztrák iskola elmélete szerint a keynes-i recept ugyan hozhat időleges javulást, de csak újabb,még nagyobb válságnak veti meg az alapját. De Keynes újszerű, könnyű megoldást ígérő gondolataival szemben Hayek és az osztrák iskola javaslatai rövidtávon csak a válság mélyüléséhez járultak volna hozzá. Senki nem hallgatott Hayekre. Kiszorult a közgazdaság-tudományból, legjobb tanítványai is – mint a magyar Káldor Miklós – elhagyták, s átálltak Keynes táborába.

Négy évtized kellett, hogy a keynes-i gazdaságpolitika kudarca napvilágra kerüljön. Az 1970-es évek válsága, a stagfláció – amely az 1973-as arab-izraeli háborút követő első jelentős olajárrobbanáshoz kapcsolódott a köztudatban – valójában a keynes-i gazdaságpolitika kudarcának következménye volt. 1971-ben felrobbant a Keynes által kigondolt, dollárhoz kötött merev valuták rendszere. A hetvenes évek stagflációja a keynes-i elmélet válságát jelentette, hiszen két évtized állami beavatkozása ellenére stagnált a gazdaság, ugyanakkor a stagnálás inflációval járt együtt. A magas infláció pedig lehetetlenné tette a hagyományos keynes-i inflációgerjesztő-keresletnövelő politikák alkalmazását.