Az értelmiségi fantázia elszabadulását, na, azt szeretjük, mégpedig nagyon. Különösen akkor, ha a gondolatkísérlet szárnyalásának a valóság sem szab határt, mintha nem is létezne. Persze, mit is vártunk, megszokhattuk már a magyar “közértelmiségitől”, hogy egyrészt nála mindig válság van, másrészt képes álláspontját egyik napról a másikra változtatni.

(Off: ez utóbbi vonatkozásában érdemes lenne áttekinteni, hogy ma mennyi, a múltra mutogató, abban saját felelősségét szemérmesen elhallgató egyén van, aki 2005 és 2006 magasságában még fejvesztve, és számos pályázat megnyerésének reményében csődült a “gyurcsányizmus””modernizáció/reform/Új Magyarország/ jelenségei alá, mint tevékeny alakító és beszállító, hogy aztán napjainkban akkorákat “elmúlt húsz évezzenek”, hogy azt még egy fundamentalista antipolitikus is megirigyelné.

Amikor megrendelésre írtak cikkeket napilapokba, narrálták a politikát és a politikust, politikai tanácsadóként teljesítési igazolások százát adták le minisztériumokban, kommunikációs felkészítőket raktak össze, nyertesei voltak a baloldali-liberális világnak, azaz állították elő a “húsz évet”, erősítették azokat a mechanizmusokat, amelyeket most minden baj forrásának tartanak, akkor nyilván elfelejtették, hogy a Google emlékezete kicsivel tartósabb, mint a kilencvenes évek sajtószemléi, amikor ezt az egész szakértősdit elkezdték.)

De hogy a tárgyra térjek: itt közben egész kormányok alakulnak. A “Demokratikus Újrakezdés Kormánya” névsora és maga a projekt már-már van olyan vad feltételezés, hogy azt hihetjük, maguk az ötletgazdák és szerzők (Derecskei Zoltán és Heller Ágnes) is poénnak szánták azt. Holott nyilván nem viccnek gondolják, hanem valamiféle üzenetnek, amely szerint a “gondolkodók” egy része nagyon is az összefogás pártján van, mindenki tegye le tehát a fegyvert, állítsa az ágyúkat a közös ellenfél irányába, induljon a lövöldözés az összefogás és a megbékélés jegyében.

Már azért is feltételezhetjük, hogy a lassan politikai hisztériába forduló ellenzéki összefogás, ill. együttműködés-diskurzus egy újabb eleme a tárgyalt ajánlat, mert nincs komolyan vehető ember, aki ne gondolná azt, hogy egy Róna-Oszkó felállású kormányülés körülbelül harminc másodperc alatt robbanna fel, hiszen ők nagyjából annyi dologban értenek egyet, mint Krausz Tamás és Christine Lagarde.

Maga a pozícióleosztás is tartogat megmosolyogtató megoldásokat, lásd Bokros Lajos, mint agrárminiszter. Igen, ha Bokros valamiben kompetens, úgy az agrárium kétségkívül azok közé tartozik. Őt még mondjuk elfogadjuk kormánytagként, ahogyan Karácsony vagy Kerék-Bárczy is alkalmas lehet miniszternek – bár egyik sem ebben az “álomkormányban” –, de pl. Kónya szerepeltetése bármilyen kormányban már a tudományos fantasztikus kategória. A “hadügyminiszter” megnevezés is erősen militáns, a szerzőknek feltűnhetett volna ez a szemantikai nyomásgyakorlás, ahogyan a “művelődésügyi” kifejezés is: Aczél György elégedetten forog sírjában, ő se adhatott volna jobb (poszt)kádári elnevezést.

Nem csak a kormánytag-lista heterogenitásából, egy ilyen kormány lehetetlenségéből, működés- és életképtelenségéből táplálkozó politikai ezotéria itt a lényeg, hanem maga a felütés, a népfrontpolitika-diskurzus hajszolása. Az egyes pártok és politikusok eltérő szakpolitikai gondolkodása,néha a másik logikáját teljesen elutasító politikai szocializációja, ill. a pártpénztárnoki világhoz történő (nem-)alkalmazkodása miatt jelenleg eleve kizárhatjuk az összefogás megvalósulását. Mégis, politikusok és értelmiségiek mindezeket teljesen figyelmen kívül hagyva óriási energiákat fektetnek abba, hogy ez az összefogás létrejöjjön: ugyan már, tessék az összefogni nem akaróknak megbékélni egymással és a valósággal.

De miért tennék? Miben változott a (demokrata) politikai osztály a 2010-es világhoz képest? Mennyivel lett átláthatóbb a pártfinanszírozása, versenyképesebb az ideológiája, mit tud ajánlani a permanens sajtótájékoztatókon és az elvesztett időközi választásokon túl? Mennyivel lett kevésbé szervilis értelmiségi hálója és tanácsadói köre, mennyi az esély arra, hogy a fideszes államkapitalizmus után nem megint egy általa formált “politikai kapitalizmus” fog épülni? Mindezekre a kérdésekre egyelőre egy nagy semmi a válasz.

Részemről ez így kevés, ennél biztosabb akarok lenni abban, hogy 2014 után nem kell majd megtanulnom Mihalovics Péter, Selmeczi Gabriella, Kocsis Máté baloldali megfelelőjének nevét. Mintha megint csak a minimálprojekt lenne élesítve: elég a kormányváltás, csak az legyen meg. Szándékosan nem rendszerváltást írtam, ugyanis az ellenzéknek egy hangja nincs arról, milyen lenne az új alkotmányos berendezkedés, holott minden politikai cselekvőképességnek ez az alapja. Amíg ez nem tisztázott, teljesen felesleges Kelet-Magyarország programokat írni. Ennyit a helyes ügy- és problémaérzékenységről.

Jó lenne tehát tudatosítani a “demokratikus újrakezdés kormányán” rugózóknak, hogy az összefogás előfeltétele nem az összefogásról szóló diskurzus, illetve az, ha mantraszerűen hajtogatják: az emberek összefogást akarnak. Ezt ugye nem tudjuk, viszont az indoklásához elégtelen, ha az érveket csak a kormányváltás szándéka vagy a bársonyszékek mozgatják, illetve az, hogy a “húsz év” tanácsadója újra leporolhassa a számlatömböt.

Ahhoz hogy 2014 után élhető, hibáival és történelmével szembenéző országról, önmagukért felelősséget vállalni képes és akaró állampolgárokról beszélhessünk, az előbbi érvek és a jelenlegi ajánlatok nagyon kevesek lesznek.