Ebben a blogban többféle irányzat hangot kap, de a libertárius/neoliberális a legerősebb, ezért a magyar agymosáson átesett olvasó azt gondolhatná, hogy ide elvetemült, népnyúzó hajlamú szadisták írnak, akik élvezetüket lelik a szegények szenvedésében, és a legszívesebben Santiago de Sencsent csinálnának Magyarországból, de most azonnal. A gazdagoknak kedvező egykulcsos adóért például imádnunk kellene a kormányt.

Hát nem.

Éppenséggel ennek a mostani rendszernek a pocséksága az egykulcsos adón keresztül ragadható meg a legjobban. Illetve annak a beteg elmagyarosításán keresztül. Két fontos közlemény jelent meg az utóbbi napokban, az egyiket Ferge Zsuzsa, Magyarország legtekintélyesebb baloldali-etatista szociológusa írta a MÚOSZ felkérésére, ebben úgy becsülte, hogy ma már négymillióan élnek a létminimum alatt. (Hozzátesszük: ha a trend nem gyorsul föl, ami persze nincs kizárva, hiszen a gazdasági növekedés beindulásának semmi jele, 2020-ra a többség fog nyomorogni.) A másik egy kimutatás a családi adókedvezmény igénybevételének egyenlőtlenségéről (magyarul hogy a leggazdagabbak is lehajolnak a kedvezményért, ami esetükben annyi, mint egy szegény család teljes jövedelme, a szegények tömegei viszont egy fillér kedvezményt nem kapnak). Mind a két adatcsomag riasztó és felháborító, akkor is, ha az ember eltökélten nem baloldali, és nem várja az államtól az igazságosság eljövetelét, hanem pont fordítva.

Az elmélet szerint az egykulcsos adónak egyszerűségén kívül az a fő előnye, hogy az állam így hagyja békén a legjobban az egyént, és így nem mondhatja senki, hogy mások másmilyen igényeit az ő kárára finanszírozzák. Ez a legkedvezőbb a gazdaságnak, mert ez garantálja legjobban a piaci szabadságot, az egyéni felelősség érvényesülését és a kockázatvállalást, egyáltalán a (profitszerző) gazdasági aktivitást. Mindezekkel szemben hatnak az egyes társadalmi szereplők, csoportok nem termeléshez és kereskedelemhez (nyereséges értékesítéshez), hanem csakis az újraelosztási oldalhoz fűződő érdekei, amelyek egyfelől a progresszív adórendszerben, másrészt bármilyen adórendszer kiskapuiban fejeződnek ki. Ezért nem lehet bevezetni az egykulcsos adót a legfejlettebb régi kapitalista gazdaságokban, ahol erősek az érdekeiket érvényesíteni tudó csoportok. És ezért lehetett bevezetni éppen a leginkább letarolt gazdaságú posztkommunista országokban, ahol ilyen csoportok nincsenek vagy átmenetileg gyengék, mint – elsőként – Észtországban vagy Oroszország rövid, Putyin előtti reformista periódusában. Ahol az oroszországinál akár csak egy fokkal jobb volt az erkölcsi és gazdasági kultúra, ott volt még egy kívánatos mellékhatás: a semmiből vagy hosszú szünet után meg kellett és meg lehetett csinálni (visszaállítani, megerősíteni) a nem államfüggő középosztályt.

Magyarországon egészen másképpen történt. Nem tarolta le politikai vihar az érdekviszonyokat, hanem ellenkezőleg, megszűntek azok a politikai akadályok, amelyek az érdekek érvényesülésének útjában álltak (ez a változás pedig nem összhangban volt a gazdasági kényszerekkel, hanem ütközött velük). Máshogyan fogalmazva: a gazdaság átalakulása előtt már készen állt egyfajta középosztály.

Pontosabban kétfajta.  Az egyiket – Lengyel Lászlót követve – helyesebb volna egyszerűen “közép”-nek hívni, mert az ipari munkások és a parasztok meglehetősen széles felső rétege is hozzátartozott, és nem a vállalkozói tulajdonságai vagy pláne az államtól való függetlensége, hanem fogyasztási jellegzetességei tették középpé. 1990-ben lényegében ez a többség. A meghatározásához van egy durva, de praktikus mérce: idetartozott az, akinek lakása (háza) és autója volt. Ez az a két jószág, aminek az ára (és főleg az autó esetében a fenntartási költsége is) erős disszonanciában volt a legális jövedelmekkel (azaz a statisztikailag mért átlagjövedelemből gyakorlatilag nem lehetett volna megvenni). A nyolcvanas évek eleje és vége között 5 százalékkal csökkentek a reálbérek, a személygépkocsik száma viszont egymillióról csaknem kétmillióra nőtt (és a nagy zsugorodás első évében, 1989-ben volt a nagy használtautó-importroham). Az egy kérdés, hogy miből, de most inkább azt kérdezzük, hogy minek. Mi ösztönözte a lakosság nagyobbik részét takarékosság helyett költekezésre az érezhető és nehezen viselt gazdasági válság idején ?

Itt is ajánlatos Milton Friedmanhoz fordulnunk. Ő állt elő 1957-ben a permanensjövedelem-hipotézissel, ami leegyszerűsítve úgy fest, hogy a fogyasztást (és a megtakarítást) nem az egyén pillanatnyi jövedelme, hanem hosszú távú elvárt (más értelmezésben átlagos) jövedelme határozza meg. . Az 1957 és 1979 közötti majdnem folyamatos és viszonylag gyors életszínvonal-növekedés elég volt ahhoz, hogy egy dolgozó nemzedék permanens helyzetnek élje meg. Ez a bizonyos közép úgy viselkedett, mintha 1979 után az 1979 előtti helyzet folytatódna. Hogy pontosan miből tellett rá, annak vizsgálatára ebben a posztban nincsen hely, de végső soron, sok közvetítéssel ott voltak a magyar gazdaságot talpon tartó kölcsönök, és még valami, amiről a rendszerváltással diadalmaskodó (felső)közép nem szívesen beszél: az újraelosztás kezdődő átrendezése a felsőbb jövedelmi rétegek javára.

Ez utóbbinak egyik eleme volt az az egyébként ésszerű és hasznos változás, hogy megszűnt a kamu (piacon nem eladható terméket termelő) munkahelyek generálása, és a szegények közvetlenül segélyt kaptak. Hozzátartozott egy igen népszerű (és az Alkotmánybíróság által egy évtized múlva szerzett jognak minősített) intézkedés, a gyed bevezetése, amire egyébként a magyar gazdaság egy nagyon ingatag pillanatában került sor. Volt egy fontos pszichés változás is. Korábban a szegénység alapállapot volt, amiből ki lehetett vergődni, most a közép úgy fogta fel, hogy aki még ilyen viszonyok között is szegény, az maga tehet róla, megérdemli. Nem érdemli meg viszont a lehetőséget, hogy kivergődjön.

Nem azt akarom mondani ezzel, hogy ez a hatalmas társadalmi csoport – a többség – gonosz vagy lelkiismeretlen volt. Tökéletesen természetesen viselkedett, sőt létezett egy – főleg vidéki – alcsoportja, melynek tényleges, piacképes szakértelme és vállalkozói képességei voltak, s amely egy valódi, államtól független középosztály magja lehetett volna, ha a későbbi kormányok nem ignorálják (talán csak az első Orbán-kormány vett tudomást a létezéséről).

Kialakult továbbá a nyolcvanas években egy felső réteg, mondhatnám, elit, ami nem azonos az “elvtársakkal”, hanem eléggé változatos összetételű volt. Részben azokból állt, akik könnyebben hozzáfértek az állami erőforrásokhoz (beleértve a minisztériumi stb. bürokratákat, intézményi és vállalati vezetőket, az élelmesebb állambiztonsági embereket), részben azokból, akik olyan tudásnak voltak birtokában, amellyel kihasználhatták a szocialista gazdaság hiányait és hiányosságait. Ez a réteg rajtelőnnyel indult a kapitalista átalakulás kezdetén. (Bizonyos források szerint a sokat szidott spontán privatizáció módszertanát – a tényleges, termelő vagyon üzletrésszé stb. spiritualizálása és eltüntetése – nem más, mint Matolcsy György dolgozta ki, a privatizációs kormánybiztos pedig “Magasdi” fedőnéven élőhálózatként szerepelt.)

A szocialista gazdaság szükségszerű lebontása azzal járt, hogy sokan kiestek a középből (“a rendszerváltás vesztesei”), akik pedig benne maradtak, azoknak nagy része felsorakozott a későkádári felső réteg mögött. Így létrejött egy masszívan államfüggő új középosztály. Ennek egyszerűen nem érdeke a piaci szabadság, ebből következik a hol kurucos nacionalista, hol zöldes, hol szociálisan együtt érző rózsaszín csomagolású, de egyformán dühödt és kitartó antikapitalista propaganda, amivel a politikai közösség óriási többségét mára sikerült lehülyíteni. Másfelől, mivel a piacellenesség mindig tönkreteszi a piacot – és ezáltal a gazdaságot, hacsak nincs tömérdek szénhidrogén, és Magyarországon nincs -, ez a középosztály nem tudja másból finanszírozni a nyolcvanas évek óta természetes jussának tartott Patyomkin-életszínvonalát, mint vagy hitelből, vagy abból, hogy elvesz a politikai befolyás nélküliektől. Ahogy a gazdaság stagnál vagy zsugorodik (vö. zérus összegű játék, sőt lose-lose situation), egyre többet vesz el. Ezt csak úgy tudja megtenni, ha a politikai befolyás nélküliek, következésképpen nyomorgók száma és aránya növekszik. Marx lázálma – először a történelemben – megvalósul.

A második Orbán-kormány további eladósodásra készült, de egy gyors brüsszeli pofonból rájött, hogy ez nem megy, sőt a normál hitelnek is politikai ára van. Így a második utat választotta. A magán-nyugdíjpénztárak elrablása kockázatos lépés volt, de Orbánék ha mást nem is, a magyar néplelket kiválóan ismerik: ha az emberek most rögtön nem észlelik a zsebükön, hogy kirabolták őket, akkor többnyire fel sem fogják. Az egykulcsos adó magyar változatban pedig semmi egyéb, mint a felső decilisek látvány-életszínvonalának fenntartása, sőt növelése teljesítmény nélkül, abból a pénzből, amit az alsó rétegekkel fizettetnek meg.

Friedman a szívéhez kapna, ha látná, hogy nincs alsó határ: még a létminimumhoz messze nem elég közmunka-bért is megadóztatják. Az egykulcsos személyi jövedelemadót nem kíséri semmilyen vagyonadó, ami megakadályozná a piac szempontjából halott vagyonok felhalmozódását. Az ofsórozásról nem beszélünk, kerülendő a demagógia árnyékát, de hát ugye, az más kulcs. A klasszikus flat taxnek az is része, hogy a forgalmi adó kulcsa ugyanaz, mint a jövedelemadóé, hogy ne legyen érdemes az adónemek között variálni – a magyar áfakulcs viszont nemcsak hogy magasabb a szja-nál, hanem egyáltalán, az egész világon a legmagasabb. (És a helyzet az, hogy áfát nem hogy a szegény nyugdíjasnak, hanem a legnyomorultabb csövesnek is fizetnie kell, nem beszélve a fogyasztásában kénytelenségből nagyobb részt képviselő élvezeti cikkek adójáról.) A felső jövedelemkategóriákban kihasználható családi kedvezmény teljesen nyíltan azt a szándékot tükrözi, hogy a szűkülő középosztály biológiailag sokasodjon, az alul rekedők pedig ne, mintha a középosztály genetikai poolja ennyivel értékesebb volna, mint az alul rekedőké – pedig nem. Az adójóváírást megszüntették, újabb pénzeket emelve át a tűrhetőség alsó határán élőktől a NER kedvezményezett célcsoportjaihoz. És esetleg el lehet gondolkozni azon, hogy a végtörlesztést ki fedezte kinek. Etc. Az egykulcsos adó mindenhol máshol föllendüléshez vezetett. Nálunk recesszióhoz.

Az, hogy a fogyasztási színvonal fenntartása céljából a képességek szerinti érvényesülés helyett egyszerűen átszivattyúzzák a pénzt a szegényektől az eleve jobb módúakhoz, nem neoliberalizmus, de nem is szabadságharc, hanem a gazdaság tönkretétele, megfosztása az anyagi és emberi tőke minden forrásától. Nagy történelmi kísérlet ez. Kezünkben a stopper, érdeklődve figyeljük, meddig lehet még folytatni, és mi jön utána.