Milyen jó lett volna megmaradni naiv libertáriusnak. Aki megelégszik azzal, hogy az állam legyen limitált, a kormány nem mindenható, a piacgazdaság szabad, az egyén pedig be kell hogy tartsa a “non-agression principle”-t, tehát azt a mélyen morális alapelvet, hogy senkinek nincs joga mást bármire kényszeríteni, alkura, szerződésre, életmódra rávenni.

2001-ben még nem volt tíz éve sem hogy (TGM-nek is köszönhetően) elbúcsúztam a baloldaltól és az anarchizmus jó részétől, pláne, hogy akkor, a kilencvenes évek elején megismertem Hayeket, Friedmant, a piacpárti libertarizmust, majd Ayn Rand-et és az objektivista filozófiát. Külpolitikán, Amerika különleges felelősségén különösebben nem gondolkodtam. Reméltem, hogy a szovjet típusú társadalom bukása és a globalizáció terjedése majd lassan, világszerte létrehozza a szabadság nagy köreit. Aztán eljött szeptember 11-e (pont úgy sütött a nap, mint ma), az utasszállító gépek becsapódtak, a jól felépített világom pedig összeomlott.

A WTC elleni támadást személyes sértésnek vettem. A sértődöttség napokig erősebb volt a dühnél. Ezek azt támadták meg, ami szent: az ikertornyok az amerikai siker, a szabadversenyes kapitalizmus, a kereskedelem, a világra való nyitottság jelképei voltak számomra (pláne, hogy pár hónappal korábban, barátokkal ott sétáltunk a tetején). Kik ezek? Hogy jönnek ehhez? És főleg: mit akarnak? És gondolhatom-e a világról ezek után azt, amit ezidáig gondoltam?

Szeptember 11-e véget vetett a naiv békevágynak. Soha nem voltam pacifista, de attól az elképzeléstől végképp megrémültem, hogy a civilizált világ biztonsága néhány terrorista sejt és őket támogató latorállam jószándékú ígéretétől függjön. George W. Bush is totálisan közönyös volt addig a számomra (mondjuk annak örültem, hogy 2000-ben legyőzte az öko-freak Al Gore-t). Aztán megláttam őt a poros romokon, ahogy egy tűzoltót átkarolva, hangosbeszélőn szól a tömeghez, kifejezetten a helyzet magaslatára kerülve. Megkedveltem George-ot.

Bush 2002-es, új nemzetbiztonsági doktrínája pontosan az volt, amire ott és akkor szükség volt (és amire vártam). Az elrettentés a poszt-szovjet világban nem működik. Amerika fenntartja magának a jogot, hogy akár megelőző csapásokkal is garantálja az ország (és így: a szabad világ) biztonságát. Meg kell nézni, ki, hol biztosította a támadás strukturális, gazdasági, logisztikai hátterét, mert az se érezze magát biztonságban, aki a terrorista sejteket támogatja.

Az igazi áttörés a doktrína morális megalapozottsága volt: Amerika azért adta fel végre a “multilaterális”, ENSZ-központú, kényszeres párbeszéd-alapú külpolitikát (amelynek keretében félfeudális, népkínzó rezsimekkel egyeztetett, kvázi tőlük kérve engedélyt a saját biztonság megteremtésére), mert ráébredt arra, hogy különleges. A legszabadabb, egyben legerősebb államként joga és felelőssége nem tekintettel lenni olyan diktatúrákra, amelyek biológiai, vegyi, vagy nukleáris veszélyt jelenthetnek a számára. (Tudom, tudom, végül nem találták meg a fegyverarzenált. Attól még helyes volt Irakban véget vetni a rezsimnek.)

Libertárius külpolitika nem létezik. Hiába keressük, irodalma sincsen. Ha valaki kíváncsi arra, hogyan nézne ki egy libertárius elnök külpolitikája, hogyan értelmezné az Egyesült Államok szerepét a világban, tanulmányozza át Ron Paul programját: maga a nettó, életveszélyes izolacionista demagógia, amely cserben hagyja Amerika kevés demokratikus barátját a Közel-Keleten, legfőképpen Izraelt. Úgy értelmezve az amerikai államalapítás legfontosabb, legszabadságpártibb dokumentumainak alapelveit, univerzális értékeit, mintha azok kizárólag Amerika népét illetnék meg. Mi, a világ maradéka meg le vagyunk szarva, boldoguljunk, ahogy tudunk? Ha diktatúrában élünk, a mi bajunk, döntsük meg? Ez nem arrogáns lenézés, netán rasszizmus?

Így lettem két nap alatt “neokon”, leginkább idézőjelben, mert erkölcsi kérdésekben nem lettem konzervatív (ráadásul a neokonok szociális téren elég szocdemek, nem igazán ellenségei a Big Government-nek). A neokon címke azért tetszett meg (túl azon, hogy mindenkit irritál), mert ez fejezi ki leginkább a morális és katonai erőn alapuló külpolitikát, amelynek lényege, hogy a tűrhetetlen és fenyegető rendszereket, struktúrákat nem elviselni kell, hanem lehetőleg kiiktatni. Egy szabadságpárti minimális államnak is elemi feladata költeni nemzetbiztonságra, védelemre, sőt, ha kell, preventív háborúra.

Egy veszélyes diktatúrát nem elég leszerelni: meg kell dönteni a rezsimet. Demokratikus jogokért, egyéni szabadságért, azaz teljes rendszerváltásért kell harcolni, szabadság- és demokráciaexportra van szükség, és még egyszer hangsúlyozom: mivel Amerika politikai rendszere az egyén szabadságán, elidegeníthetetlen jogain alapszik, erkölcsileg messze a latorállamok felett áll, így nem szükséges előttük vagy az inkompetens ENSZ előtt magyarázkodnia a tetteiért.

9/11 háromezer halottja véget vetett a morális relativizmusnak. Bushnak igaza volt: ebben a háborúban vagy  velünk vagytok, vagy ellenünk, nehéz “köztes” álláspontot elfoglalni.

Azt is jól látta (és ezt a baloldali Blair is elégszer elmondta), hogy ez nem civilizációs háború, hanem a civilizációért folytatott háború. Azt már csak én teszem hozzá, hogy bár intelligensen és árnyaltan érdemes különbséget tenni iszlám és iszlamizmus között, azért az a háború, amit ezek tizenegy éve indítottak a szabad, demokratikus, kapitalista világ ellen, az iszlám tanaira alapszik. A muszlim vallás nem csupán hivatkozás vagy ürügy, ahogy azt a végtelenül naiv és/vagy cinikus baloldali multikulti-barátok állítják. Márpedig, ahogy Ayaan Hirsi Ali is írta, az iszlám – legalábbis jelenlegi formájában – összeférhetetlen a modern demokráciával.

Amerika kétségkívül biztonságosabb hely lett 9/11 óta, maga a világ nem. Iszlamista merénylők közel húszezer halálos támadást követtek el a WTC óta, igaz, ezekből egy sem ért amerikai földet. Bin Laden már halott, de a szíriai polgárháború rezsimellenes fegyveresei meggyőződéses iszlamisták, akik a kormányerőkhöz hasonlóan követnek el tömeggyilkosságokat. Irán életveszélyessé vált, nukleáris kutatásaival igen jól áll, és ezt most már a NAÜ is elismeri.

Európa pedig saját békés multikultijának és a hazug relativizmusnak a csapdájába esik, máig azt hiszi, hogy a kultúrák egyenrangúak, függetlenül attól, bátorítják-e vagy tagadják-e az egyén szabadságát. Európa folyamatosan enged az iszlám nyomásának, képtelen megállítani a muszlim “párhuzamos társadalmakat”, alkukat köt, fehér nyugati posztkoloniális bűntudatból kifolyólag többnyire gyáván hallgat, aki pedig kritizálja az iszlámot, azt lerasszistázza.

9/11-ből, ebből az évente ránk köszönő szégyenteljes emléknapból nem lehet tanulni. Ha csak azt nem, hogy a szabadság vagy képes fegyverrel megvédeni magát, vagy megszűnik.