Az [origo] bennfentes értesülések alapján megírta azt, ami nyilvánvaló volt: Orbán Viktor egy személyben döntött az azeri baltás gyilkos Azerbajdzsánba való átszállításáról.

A magyar miniszterelnök – nem létező kegyelmi jogát gyakorolva – véget vetett a magyar független bíróság által előre megfontolt szándékkal, aljas indokból, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölését elítélt Ramil Sahib oğlu Səfərov amúgy nem túl zord börtönbüntetésének. És megírta az internetes újság azt is, ami szintén nyilvánvaló volt: dehogyis csaptak be az azeriek, Orbán Viktor pontosan tudta, hogy az elítéltet a hazájában szabadon fogják engedni. Nyilván, különben mért kérnék annyira? Két dologban számította csak el magát Orbán Viktor (mivel halványlila fogalma sincs semmiről, ami Magyarország határain kívül ténylegesen történik): nem feltételezte Aliyev rezsimjéről azt a gátlástalanságot, hogy azonnal és látványos ünnepléssel engedik szabadon, és nem feltételezte az örményekről, hogy emberi meg erős nemzeti érzéseik vannak (még nagyobb sérelmeket fájlalnak, mint mi) , és a disznóság miatt ennyire felkapják a vizet.

Újdonság továbbá, hogy még csak nem is konkrét ígéretért adták át ezüsttálcán, rózsaszín masnival a baltás gyilkost, hanem Orbán Viktor ködös elgondolásáért, miszerint ennek örülni fognak az azeriek, és “valamilyen módon” majd valamikor támogatni fogják a magyar államot. Túl sok energiát nem fektettek annak a látszatnak az eloszlatására, hogy itt egy gigászi átvágás célpontjai lettek, és az azeriek elhitették velük, hogy két-három milliárd dollárért vesznek a bóvlikategórás magyar államkötvényekből, de nem is kellett. A valóság ennél sokkal rosszabb.

Megírta az [origo] azt a logikusan kikövetkeztethető tényt is, hogy Navracsics minisztériuma utasítást teljesített, amikor a minimum kétértelmű azeri tájékoztatás (egy büdöst kötelezettségvállalás) ellenére hozzájárult a baltás gyilkos átszállításához. Orbán Viktor utasította. A hír csak az, hogy az eljárást “a legélesebben” éppen Navracsics Tibor ellenezte. Ezek után teljesítette az utasítást, majd ahelyett, hogy lemondott volna, kussolt. Kívánom neki, hogy valahányszor a jövőben kimondja az “erkölcs” szót (azzal a szokásos mantrával egybekötve, hogy az nekik van, a komonistáknak meg nincs) epegörcs intenzitású fájdalom tanyázzon fél napig azon a helyen, ahol születésekor állítólag a gerince volt. (Ki fogja mondani, és nem fog tanyázni.)

Martonyira, aki eleve vajjal a fején ment be a kormányba, és végzi megalázottan a cselédmunkát, még ennyi szót sem érdemes vesztegetni.

Hanem Orbán Viktor végül is jól számolt. Hozzá képest még a vezetőség többi tagjai is naiv, beleértve a fentieken kívül például Kövér Lászlót, akik azt hitték, hogy ilyet nem lehet csinálni, ebből balhé lesz. Orbán jobban tudta. Egyrészt mert pontosan érzékeli (ez nincs ellentmondásban azzal, amit az előbb a fogalmatlanságról mondtam, mert nem kell hozzá fogalmi gondolkodás, tanulni ezen a szinten az ízeltlábúak is tudnak), hogy őt az Európai Unió felől baj nem érheti. Pláne hogy magát az Uniót is rossz hírbe keverte. A, khm, beszoktatott külföldi újságírókon és eurokratákon kívül abban is bízhat, hogy Brüsszelben egyszerűen képtelenek feltételezni, hogy valaki (a közvetlen politikai taktikához szükséges ravaszságon kívül) ennyire ostoba és ennyire aljas legyen. (Ez egyébként nem mai brüsszeli vonás, emlékeztetnék a Roosevelt-kormányzatnak arra a Jaltáig eltartó képzetére, hogy Sztálin tulajdonképpen egy bölcs és mérsékelt államférfi, akinek örökös harcot kell vívnia a Kreml héjáival.) Továbbá nem tudják feltételezni, hogy egy európai nép annyira hülye legyen, hogy döntő többséggel megválaszt egy ilyen alakot. A tetejébe ha egy uniós tagországról derül ki, hogy  nem szerencsétlen balek volt, hanem aktív ganyé, az az egész Uniónak súlyos presztízsveszteség, jobb elfordulni és nem tudni róla. Ezért volt például Ashton “megértő” a magyar kormánnyal.

Jól számolt másrészt Orbán Viktor a belföldi következményekkel, mármint azzal, hogy már középtávon sem lesznek.  A belpolitikára is érvényes: “nem kell tenni semmit, majd elül magától”. Mondanám, hogy hihetetlen az az impotencia, amivel a magyar parlamenti és parlamenten kívüli ellenzék az ügyet kezelte, de nagyon is hihető. A jónép annyit érzékel az egészből, hogy ha sok pénzt ígérnek, akkor persze hogy meg kell tenni, és az már nem jut el, hogy semennyi pénzt nem ígértek. A bulvármédia némi habozás után nekilát a relativizálásnak, felvilágosítja közönséggét, hogy az örmények is megérik a pénzüket, ők is ünnepeltek gyilkost. Ja, akkor nem is érdekes. Végül az egészet megkoronázza Gyurcsány akciója, aki szükségét látja, hogy a saját értelmetlen, ámde őt magát is több értelemben gyengítő show-jával a legalkalmasabb pillanatban “tematizálja a közbeszédet”, ahogy politológusék mondanák.

Orbánról sok rosszat lehet mondani, de az tény, hogy az ő idióta népét és a belőle kinőtt idióta politikai osztályt ő ismeri a legjobban. Művésze a biztosra menésnek. A megfontolt és megnyerő mosolyú politikai elemzőnek van igaza. Itt az idő, hogy Tokfalvi-Törökgábor Elekre változtassam a nevem, és nagy politikusnak tekintsem Orbánt.