Mi, ezen blog szerzői mindannyian alapvető fontosságúnak tartjuk az egyéni szabadságot, és általában ellenszenvvel viseltetünk a paternalista kormányzati politikák iránt. Néhány klasszikus liberális ezen meggyőződését – főként John Locke-ot, Robert Nozickot vagy Murray Rothbardot követve –  valamely természetjogi érvelésre alapozza, mások pedig – többek között Smith, Mill, Hayek vagy Friedman nyomán – inkább konzekvencialista érvelést alkalmaznak, vagyis az egyéni szabadság pozitív következményeit és a hiányából eredő károkat mutatják be.

Utóbbi megközelítésre szokott válasz lenni az a kritika, mely szerint a klasszikus liberalizmus abban hisz, hogy az egyének mindig tudják, mi a jó nekik és ennek megfelelően képesek saját érdekükben cselekedni. Mivel a valóságban sokszor nem éppen ezt tapasztalhatjuk, ezért – így a kritikusok – a liberális elképzelések naivak,  bizonyos esetekben indokolt lehet az egyén kezéből kivenni döntési szabadságát és állami tisztviselők kezébe adni azt.

Ezzel a nézettel szemben az első ellenvetésünk az lehet, hogy a klasszikus liberális gondolkodók semmi ilyesmit nem állítottak. Ehelyett, ahogy arra Hayek hívja fel a figyelmünket, az alapvető individualista érv az, hogy bár az emberek nem mindig vannak tisztában saját érdekeikkel, nincs senki, aki náluk jobban tisztában lenne velük. Az egyén rendelkezik értelemszerűen a legtöbb információval saját preferenciáiról és korlátairól, nem pedig valamely külső személy.

Igen ám, szólhat az ellenoldal, de az utóbbi évtizedek pszichológiai döntéselméleti kutatásai és az erre épülő ún. viselkedés-közgazdaságtan irodalma számos bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy az emberek szisztematikus kognitív hibáiknál fogva jól előrejelezhető módon viselkednek nem racionális módon. Ez azt jelenti, hogy jól körülhatárolható azon helyzetek köre, ahol szinte mindenki nagy valószínűséggel hibás gondolkodást tanúsít, és azt is meg lehet mondani, hogy ez a tévedés általában milyen irányba történik. Ez a körülmény úgy tűnhet, megkönnyíti a paternalisták dolgát, hiszen így tudhatják, „hová kell nyúlni”.

Erre alapozva az elmúlt évtized egy új mozgalmat hívott életre, amit hívei előszeretettel libertárius paternalizmusnak hívnak.

Az ilyenfajta paternalizmus arra irányul, hogy az embereket szisztematikus tévedéseiktől olyan „puha” módszerekkel óvja meg, mint például alapértelmezett megtakarítási opciók meghatározása és más olyan módszerek, amelyeket javaslói, Richard Thaler és Cass Sunstein döntéstervezésnek neveznek és amely érvelésük szerint úgy befolyásolja az egyéneket, hogy közben nem fosztja meg őket a döntési szabadságuktól.

Az egyéneket ily módon „ösztökélnék” arra, hogy kognitív hibáikat kikerülve jobb döntéseket hozzanak, de – figyelem – nem a paternalisták nézőpontjából, hanem – állítólagos – saját nézőpontjukból.

Tehát Thalerék szerint a paternalizmus ezen formája rehabilitálható a klasszikus liberális tradíció számára, ugyanis voltaképpen csak saját preferenciáik hatékonyabb kielégítését teszi lehetővé az emberek számára.

Hogyan válaszolhatunk ezen érvekre? Az első probléma a puha paternalizmussal, hogy a politikusok és a tisztviselők is emberek, ergo rendelkeznek ugyanazokkal a kognitív korlátokkal, mint mások. Igen ám, szólhat az ellenérv, de ha az adott helyzetben nem ugyanazon hibák terhelik a paternalistát, mint „páciensét”, mégis kijavíthatja az amaz által elkövetett hibákat. Erre viszont az a válasz adható, hogy saját hibáinkat mi magunk is képesek vagyunk kijavítani, amire rengeteg példát lehet találni. Másrészt az is elmondható, hogy hibáinkon keresztül képesek vagyunk tanulni, amit még egy puha paternalizmus is megakadályozhat.

Továbbá kérdés, és ez talán a legfontosabb tényező: ki rendelkezik megfelelő ösztönzőkkel a hibák kijavítására, a racionális magatartásra? És melyik intézményi környezet biztosítja a leghatékonyabb ösztönzőket az irracionalitás leküzdésére és a legtöbb alkalmat a tanulásra?

Az első kérdésre azt gondolom, egyértelműen az a válasz, hogy az, aki a hiba következményeit elszenvedi, tehát többnyire az aki elköveti és semmiképpen nem az állam valamely képviselője. A paternalizmus a pater szóból ered, azonban rá kellene ébredni, hogy állam senkinek nem a „paterja”. Nem fog az állam a jólétünkkel megközelítően sem annyira törődni, mint amennyire mi törődünk vele.

A második kérdéssel kapcsolatban érdemes tudni, hogy az emberek részben „racionálisan irracionálisak”, vagyis akkor viselkednek legtöbbször irracionálisan, amikor annak költsége alacsony, ha viszont döntésük tétje nagy, igyekeznek megfontoltabbak lenni. Ez azért van így, mert a döntéshozatal maga költséges, ezért ha nem érdemes, nem gondoljuk végig a dolgokat.

Milyen példákat adhatunk a fentiekre? Az egyik alapvető különbség egy átlagos piaci tranzakció és a szavazás között van. Egy választás tétje látszólag hatalmas, ám nem az egyes szavazó számára. Annak a valószínűsége, hogy egy szavazó eldönti a választást (tehát hogy szavazata tényleg számítani fog) közel a nullával egyenlő. A szavazó számára tehát valójában nincs tétje a szavazásnak, ezért „jó szívvel” elhihet bármekkora marhaságot és aszerint szavazhat, ennek nem lesz hatása a végeredményre. Aggregáltan ennek persze tragikus következményei vannak, épp ezért szkeptikusnak kell lennünk azzal kapcsolatban, hogy épp a politikai mechanizmus a legalkalmasabb eszköz a racionalitásra való nevelgetésre.

Mi a helyzet ezzel szemben a piaci környezetben? Több kutatás is azt látszik igazolni, hogy a piac viszonylag jó terepe a racionalitás megtanulásának. A piac a politikai mechanizmussal szemben bünteti az irracionalitást, és jutalmazza a racionalitást. A mechanizmus természetesen nem tökéletes, de jobb mint az alternatívái.

A fenti problémák mellett van egy még súlyosabb probléma is, amely a puha paternalizmusra épp úgy kiterjedhet, mint a kemény változatra. Edward Glaeser harvardi közgazdász professzor például arra is felhívja a figyelmet, hogy ha a kormányzatok kezébe ügyes trükköket és hatalmat adunk az emberek manipulálására, azt alighanem nem csak pozitív célokra fogják felhasználni, sőt. Ezenkívül a puha paternalizmus keménnyé fajulhat, amennyiben egyes viselkedéseket megbélyegez és ennek nyomán társadalmi igény keletkezik a tilalomra (gondoljunk csak az alkohol, a drogok vagy a cigaretta esetére!).

Végezetül azt is meg kell említeni, hogy a Thaler-Sunstein féle döntéstervezés nem kényszerít, mégis megkönnyít bizonyos opciók melletti választást másokhoz képest, aminek torzító hatása lehet. Ugyanis nem biztos, hogy az „ösztökélők” által ajánlott alternatíva a legjobb döntés az adott helyzetben, ráadásul az ilyen policy-k mindig ki vannak téve érdekcsoport-nyomásnak.

Összefoglalva: annak ellenére, hogy sokan azt állítják, a szisztematikus kognitív hibák jelenléte erősíti a paternalizmus melletti érveket, ez nem feltétlenül igaz, sőt. Inkább az következik belőle, hogy a piac tökéletlen de mégis elég jó, az állam viszont túl gyakran bűn rossz „ösztökélő”.