Orbán Viktor bejelentette, hogy lemerültek az akkumulátorai, ezért kéthetes szabadságra megy, és akkor aludni fog. Oké, hogy tisztában van azzal: szellemileg súlyosan kifáradt, de akkor mért nem szól neki senki, hogy Viktor, te tényleg fáradt vagy, legalább ne beszélj olyan sokat. De beszél, beszél, előbb a Coca Colát hungarizálta és állította az antikommunista harc frontvonalába, aztán a magyarfocit.

Utóbbi interjúnak sajátossága, hogy elképesztően hosszú, és miniszterelnökünk altruista bőségben ontja fáradt elméjének unortodox gyümölcseit. A hosszúságot talán az indokolja, hogy ez az a téma, amihez miniszterelnökünk ért. Felvetődik a kérdés, milyenek lehetnek a gyümölcsök azokban a témákban, amikhez nem ért.

Sajnos, az Önök odaadó bloggerének, noha szintén túlhajszolja magát, és szintén a haza érdekében, nincs se ideje, se szabad ötleteit egy ülésben lejegyző famulusa, ezért a sok unortodox elmetermék közül csak hármat érint.

1. Magyarország újabb történelmében minden rosszért a kommunisták felelősek, természetes tehát, hogy a magyar futball 1956 utáni hanyatlásának is ők az okozói. Éspedig tevőlegesen:

A kommunista vezetés ’56 után általában veszélyesnek ítélt mindent, ami nemzeti összetartozást és – mint 56-ban – közös cselekvést eredményezett. Ezeket tudatosan szétbontották, sőt szétbombázták a szellemi élettől a csapatsportokon keresztül a politika világáig.

A tények egy részét  felsorolja a Vincent, bár a sorozatos Közép-európai Kupa-győzelem, az MTK KEK-döntőssége (pechhel kapott ki a Sportingtól) vagy a Fradi VVK-győzelme (kiket győzött le!) kimarad, de az elemi, tényeket lecsináló hülyeségen túl van itt még egynéhány koncepcionális probléma. Az egyik az, hogy pontosan az állampolgáraikat üldöző és olykor öldöklő diktatúrák imádják a „nemzeti összetartozás” érdekében mesterségesen felpörgetni az élsportot, de főleg a focit. Erről az Orbán-Csányi-féle futballakadémia névadója mesélhetett volna, ha kérdezték volna. Rákosi Magyarországa, Franco Spanyolországa, Pinochet Chiléje, Stroessner Paraguaya, az ezredesek Görögországa mind ebbe a kategóriába tartozik. (De idesorolhatjuk Ceausescu Romániáját is, bár a Steauát valamiért nem Öcsi bácsi edzette.) Nincs is róluk rossz szava e szempontból a fáradt elméjűnek.

Egy másik bökkenő az, hogy ugyan mért pont a futballt sorvasztották tudatosan, 34 éven át a gaz kommunisták, a többi sikersportot mért nem, így elérvén, hogy Magyarország jóval a gazdasági és szellemi teljesítménye, pláne a politikai szabadságfok szerinti rangja fölött szerepeljen az olimpiákon. Egy harmadik az, hogy a magyar futball elleni módszeres kommunista aknamunkának lehetetlen, hogy ne lett volna részese a magyar pártállami sportirányítás második embere, Schmitt Pál. 1986-ig volt az OTSH elnökhelyettese, akkor volt Irapuato. Ezek után kinevezni a nemzet egységét kifejező köztársasági elnöknek?

Valamint a lemerült miniszterelnök igyekszik elfelejteni, hogy kedvenc felcsúti futballakadémiája – orkánszerű politikai hátszél ide, alapítványi forma oda – kőkemény üzleti vállalkozás. A nagy pénz és a nagy foci összefüggésére már az akadémia névadója – idehaza a diktatúra katonatisztje, a szabad világban jól menő üzletember – rávilágított. Nagy foci azért jellemzően nem politikai elnyomásból lesz, hanem abból, hogy emberek üzletet látnak benne (és ezt bevallják, nem pedig nemzeti rizsával álcázzák).

2. Szlovákia is szóba került annak kapcsán, hogy a Videoton a Slovan Bratislavával került össze a BL selejtezőjében. Sőt, olyasmi sikerült nekik, amiről mi negyed százada csak álmodunk.

Tisztelője vagyok Szlovákiának, mert 2002 és 2010 között, amíg mi szerencsétlenkedtünk, ők átszervezték az országukat, és öles léptekkel felzárkóztak hozzánk, sőt itt-ott meg is előztek bennünket, vagyis van okunk arra, hogy kalapot emeljünk Szlovákia teljesítménye előtt. És ez a futballban is így van, hiszen ők kijutottak a vb-re, mi meg nem.

Az első mondatban rejlik Orbán gazdaságfilozófiájának kvintesszenciája: Szlovákia, a szlovákok mint kollektív alany átszervezték országukat, míg mi „szerencsétlenkedtünk”, mert nem voltunk az ország átszervezésére képes kollektív alany. Nos, ami 2002-ben kezdődött, az nem Szlovákia átszervezése volt, hanem kimentése abból a pöcéből, amibe 1998 előtt Vladimír Mečiar döntötte, az orbáni átszervezéshez kísértetiesen hasonló elvek alapján és módszerekkel. Ahogy Morvay Péter pozsonyi publicista írja: „Szlovákia példája valóban a leginkább arról szól: a sikeres reformok előfeltétele, hogy elég nagy baj legyen. (…) Némi iróniával azt lehetne mondani, hogy a szlovák reformokért és euróért a legtöbbet Vladimír Mečiar tette. Ő volt az, aki a szlovák gazdaságot fillérekért haverjai kezére, az országot pedig a béka segge alá és nemzetközi elszigeteltségbe juttatta” (Mi kell az euróhoz? , ÉS, 2009. január 30.).

A reformokat pedig nem a nemzetileg összefogó szlovákok hajtották végre mint kollektív alany, hanem a szlovákok egy kisebbségének képviselete, egy folyton az összeomlás szélén álló koalíciós kormány, amelyiknek egy két évvel korábban alakult, 15 százalékos párt volt a vezető ereje. Azért csak 2002-ben kezdhették, mert az előző ciklusban túl nagy volt a nemzet összefogás, a kormányba be kellett venni az SDL nevű, nagyon nem neoliberális utódpártot is.

Ahogy Orbán kormányzása sokban párhuzamos Mečiaréval, Dzurindáék 2002 és 2006 közötti kormányzása szögesen ellentétes Orbánéval. Két dolog hasonlít: bevezették az egykulcsos személyi jövedelemadót – de alul igen széles az adómentes sáv, és van némi szerény ingatlanadó. (Honi képzetekkel ellentében a „neoliberálisok”, konkrétan az egykulcsos adót feltaláló Milton Friedman célja nem a szegények éhenhalasztása. Az egykulcsos adó viszont nagyon praktikus olyan, felzárkózó, eredetileg egalitárius gazdaságokban, ahol gyorsan gazdag embereket kell csinálni. Feltéve, hogy a náluk maradó, tőke gyanánt hasznosítható pénzt nem ölik holt vagyonba.) A másik: ők is fölemelték az áfakulcsot. 19 százalékra. Ellenben nem voltak erotikus álmaik hatkulcsos áfáról (a forgalmi adó is egykulcsos volt), és nem kitalálták új adónemek tömegét, hanem egy csomót megszüntettek.

Amúgy meg nem közmunkával és a munkanélküli-segély 3 hónapra redukálásával, hanem az álláskeresés ösztönzésével és kötelezővé tételével igyekeztek csökkenteni a munkanélküliséget. És nem a közmunkában, a jómagyardinnye-termesztésben, a kínai tulajdonú citromsavgyárban és a kólapalackozóban látták a kibontakozás útját (ilyeneket Malawiban is lehetne létesíteni, ha Malawi olyan szerencsés helyen volna, mint mi), hanem kifejezetten a nagy hozzáadott értéket produkáló beruházásokat ösztönözték.Azokból majd lecsorog annyi, hogy a beszállítás és a szolgáltatások is fejlődhetnek, ahogy az a mai gazdaságokban szokás. Nem megszüntették a hárompilléres nyugdíjrendszert, hanem bevezették, és nem sámánszertartásokkal kombinált bolseviki hadviselést folytattak a magán-egészségbiztosítással szemben (Lázár János országos karrierjének kezdete), hanem szintén bevezették. (A szlovák egészségügy sem valami fényes, de legalább nem folyik állami kamuzás arról, hogy ennyi pénzből sokkal jobb is lehetne, ha a libsikomcsik nem akadályoznák, és az államháztartás sem gebed bele a rossz szolgáltatásba.)

Végül: a nettó hét csehszlovák évtizedből mégiscsak maradt annyi, hogy a középfokú oktatás és az ipari szakképzés a középső szinteken viszonylag népes és jól képzett munkaerőt termelt. És itt jutunk el a harmadik gubanchoz.

3. Azt mondja Orbán:

Nekünk, magyaroknak valahol az ösztöneinkben minden elvesztett tehetség fáj. És minden elveszett tehetséget számon tartunk és sajnálunk. Ezért van az, hogyha látunk valahol egy purdét itt kint, a péró szélén, akkor azonnal szólunk valakinek, hogy azt onnan ki kéne halászni, szerelést kell neki adni, hátha lesz belőle futballista. Ez benne van a magyar ösztönökben. Ez nagy fölhajtóerő, legalább olyan fölhajtóerő, mint a német típusú szervezettség.

Á, nem a politikai korrektséget kérem számon. A péró, az péró (mármint a bicskei, amire Alcsút fia nyilván gondol), a purdéról meg az Értelmező szótár se mondja, hogy pejoratív, hanem csak „kissé tréfás”. Így beszél egy politikus, aki a nevén nevezi a dolgokat. Azaz így beszélne, ha az egész nem volna úgy hülyeség vagy hazugság, ahogy van. Egy nagy frászt fáj nekünk, magyaroknak minden elveszett tehetség.

Most hagyjuk azokat a tehetségeket, akik itthon szépen kinevelődtek, aztán elüldözték vagy kinyírták őket, vagy hagyták elmenni őket a francba, vagy a származásuk miatt, vagy mert túl tehetségesek voltak, és konkurenciát jelentettek, vagy mert olyasmit tudtak, amit a centralizált állami rendszerben az állás- és pénzosztók egyszerűen nem értettek. Nézzük csak a péró széli purdékat.

A péró adottság, a purdé purdésága adottság, és Magyarország legnagyobb politikai hatalommal bíró embere meg az őt támogató gazdasági mogulok azt látják  a kitörés lehetőségének, hogy hátha focista lehet belőlük. Itt van ez a Felcsút, amelyik Magyarország leggazdagabb települése, de nem ám az itt lakók különleges gazdasági tehetségének érdeméből, hanem mert ez Orbán kedvenc faluja. A jólét kulcsa a politikusnevelés. Meg itt van nekünk ez a darab Kamerun, pár kilométerre Magyarország leggazdagabb településétől. Ki kéne használni. Hogy mire? Hol? Hát a politikus és üzletember-haverjai fociipari vállalkozásában. Na ezek vannak „nekünk, magyaroknak” az ösztöneinkben.