Megint felmérték, tudományosan, hogy aki önző, azzal valami probléma van.

A svájciak kutatásában még csak nem is az a legérdekesebb, milyen eredményre jutottak a kiváló tudósok (hogy ti. aki altruista, annak nagyobb a szürkeállománya, ergo először vélik bizonyítottnak az összefüggést az agyi anatómia és az altruista viselkedés között), hanem hogy a jelek szerint egyre több időt és energiát szánnak egy olyan fenomén megértésére, amelyre az "önzetlenséget" évezredes erénynek tartó társadalomnak, a politikának nincs válasza.

Az önzésről van szó, még ha annak totálisan félretértett verziójáról is. Valószínűleg a (lélekben 15 milliós) teljes magyar nyelvterület úgy értelmezné az önzést, mint a WikiSzótár: "Csak a saját javának, kényelmének, gyönyörének hajhászása, még mások jogainak vagy az illemnek a megsértésével is." Hát így könnyű, automatikusan árukapcsolni a saját érdek követését mások érdekének megsértésével.

Kényelem, gyönyör, saját jav, érzések, érzületek – ez az önzésfogalom körüli létező konszenzus, valóban. Ráció, tudatosság, öntudat nemigen fordul elő benne. A saját érdek felismerésére, a racionális önzésre, a mások jogait is tisztelő önérdek-érvényesítésre ezek szerint valami teljesen más szót kell kitalálnunk, mint tették az amerikai piacpárti klasszikus liberálisok, akik a hetvenes évek elején nem kívántak többé egy kalapban lenni a balos, jóléti "liberalizmussal", így lettek libertáriusok.

Így aztán időnként jó kimutatni, hogy az ember sajnálatos önzése dacára valahol mégiscsak jó (értsd, ami ezzel egyenértékű: "sok társas vonása van", azaz önfeláldozó), máskor meg azzal lehet előállni, hogy "akik önzetlen célból önkénteskednek, hosszabb ideig élnek, mint akik nem segítenek másoknak", sőt, "akik önös érdekből tesznek jót másokkal, nem élvezhetik tetteik magukra gyakorolt pozitív hatásait," úgyhogy önnön farkukba harapnak.

A tudomány mindenkit lebuktat, kár átvágni azzal, hogy valójában önző motivációból önkénteskedünk vagy adományozunk, azért, mert nekünk jó érzés. Ez a többségi morál szerint motivációnak gyenge, ráadásul önbecsapás, mert nem is élvezhetjük a gyümölcsét. Így kell lennie, ha egyszer tudományosan kimutatták (mint a globális felmelegedést), akárcsak most azt, hogy akik másoknál önzetlenebbek, "nagyobb szürkeállományuk van a fali és a temporális lebeny között." Ez az, ami számít.

A derék svájciak nem tagadják ugyan, hogy "a szürkeállomány mértékét társadalmi tényezők is befolyásolják", de a kutatás egyik célja mégiscsak az, hogy, rájöjjenek, "megfelelő módszerekkel növelhető-e az altruista viselkedésért felelős agyi régió mérete." Nem tudom, Svájcban még megállítható-e az agykutatók tervezett kiruccanása a baloldali-kollektivista társadalom-mérnökösködés területére, de ha igen, érdemes lenne leállítani az ámokfutást.

Az önzést, a "kapzsiságot" (ez is milyen pejoratív), a saját érdek felismerését és követését elég kínos hiba volna valamiféle agysebészileg kiiktatandó devianciának tartani, és benépesíteni a Földet csupa önzetlen, ámde nyilván jelentős szürkeállományú egyeddel. A racionális önzés ugyanis az emberi társadalom (ha van ilyen egyáltalán – kösz, Maggie) egyetlen túlélési esélye.

Minden ember elsősorban önmagáért, saját "morális kódjáért" (A. Rand), életét vezető elveiért, meggyőződéséért felel. És persze azokért, akiket szeret, ismer, akikért kész felelősséget vállalni – ha önként akar (az ilyen cselekvés nem is számít önfeláldozásnak, hiszen ezzel nem alárendeli saját vágyait, hanem megvalósítja őket). A szabad egyént semmilyen, mások életére vonatkozó morális kötelezettség nem terheli. Valóban szép dolog az önkéntes adományozás, a kölcsönös segítségnyújtás, de ez kizárólag öntudatos egyének közti szabad megegyezés lehet, nem pedig társadalmilag – pláne: államilag – elvárt vagy generált elvárás.

Ezért is kínos, amikor valaki úgy gondolja, a javak elosztása szükség alapon működik, ergo neki valamiért "jár" valami a társadalomtól. A "társadalom" az a többi ember, pl. az adópénzeik. Minden elvárt "alanyi jog" valamilyen szintű kötelességet generál a másik oldalon.

"Az objektivista etika azt tartja, hogy az ember érdeke nem igényel emberi áldozatokat, és nem érhető el valakinek a másikért hozott áldozatával. Úgy tartja, hogy az emberek racionális érdekei nem ütközhetnek: nincs összeférhetetlenség olyan emberek között, akik nem vágynak ki nem érdemelt javakra, akik sem nem fogadnak el, sem nem hoznak áldozatot másokért, akik kereskedőkként állnak szemben egymással, értéket adva értékért" – írta Rand Az önzés erénye című remek esszéjében.

Így is van: az altruizmus, az önfeláldozás hazug morálja hosszú évszázadok óta arra nevel generációkat, hogy soha ne a saját boldogságodat keresd, a te szempontod csak hatodrangú lehet mások szempontjaihoz, érdekeihez képest, és akkor vagy morálisan jó, ha aláveted magad mások elvárásainak, érdekeinek. Ennek hazug ellentéte természetesen az a – Rand által "Nietzsche-i egoistának" nevezett – magatartás, amely túllép minden erkölcsi megfontoláson, és bármely aggresszív cselekvést is megengedhetőnek tart, ami az ő – állítólagos – érdekét szolgálja.

Erős a gyanúm, hogy aki az átkos önzést szidja (vagy éppen kutatja), sokszor nem is a félreértett "egoizmust" akarja kiiktatni, hanem a valódi, racionális önérdekkövetést. A szabad embert – bármekkora is a szürkeállománya a fali és a temporális lebeny között.