Amikor egy termék mellett nem elég érv magának a terméknek a tulajdonsága (ára és minősége), akkor jön a mindent elsöprő kormányzati kifejezés: “magyar”.

Kevés vásárló figyelme képes egyszerre több dologra összpontosulni. Ha azt duruzsolják folyamatosan a fülébe, hogy “vedd meg ezt, mert magyar”, akkor ezzel elterelhetik a figyelmét a számára legfontosabb terméktulajdonságok vizsgálatától, így nem a legjobb kenyeret, tejet, gyümölcsöt, kenyérsütőt stb. fogja megvenni. A “magyar” minősítés használata a kereskedelemben gyanúra ad okot, mint ahogy rossz vásárlói döntés az is, ha valaki azért vesz meg pusztán valamit, mert az cseh, lengyel, vagy olasz gyártmányú.

Fennáll a kérdés, minek is kell érvelni a “magyar” mellett, ha az adott áru, szolgáltatás önmagában is eladható, mert olcsóbb, vagy jobb a többinél? Nyilvánvalóan csak akkor van igazán igény a nemzeti tulajdonos hangsúlyozására, ha másokhoz képest drágábbat, vagy rosszabbat akarunk eladni.

Mit is mondanak azok, aki szerint fontos, hogy valami “magyar”? Azt, hogy így Magyarországon marad a nyereség, illetve ez munkaerőt termel. (Ezért pedig megéri drágábbat, vagy rosszabb minőségűt vásárolni.) Nos, e kettő közül alapjáraton egyik sem igaz.

A nyereséget a “magyar” cég is ki tudja vinni az országból, ahogy ezt teszik is sokan, illetve a “nemzetközi” cég ugyanúgy munkahelyet teremt, mint a “magyar”. Így tehát teljesen esetleges, hogy mely cég tesz jobbat az országgal, és melyik kevésbé (bár minden magáncég, amelyik Magyarországon működik, alapvetően jót tesz hazánkkal). A jólét egyvalamitől biztosan nem függ: attól, hogy hová van bejegyezve a cég, illetve milyen állampolgárságúak a tulajdonosai.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(Fotó:MTI)

Egyértelmű természetesen, hogy nagyon fontos lenne a hazai kis- és középvállalkozások erősödése, amelyek természetüknél fogva – mert méretében nem nagyok – nem is lehetnek nagyon mások, mint hazaiak. Esetükben semmilyen olyan adatot nem ismerünk, hogy a “magyar” nagy cégek erőteljesebb kis- és középvállalati fejlődést produkáltak volna maguk mellett, mint a “nemzetköziek” – azaz nincs olyan gazdasági törvény, hogy egy hazai nagytőkés csoport jobban felhúzná a sok magyar kis- és középvállalkozót, mint a külföldi.

Ha van szabály, akkor inkább ez: a politikával egyezkedő, azzal más versenytársakkal szemben a kormánnyal megállapodó gazdasági szereplő kötöttebb pályán mozog az alvállalkozói szerződések megkötése esetében, mint az ilyen megállapodásoktól mentesebb piaci játékos.

A “magyarkodás” egyre jó, arra biztosan: a kormányzati haverok cégei jól járhatnak vele mások rovására. A kormányzat dönti el ugyanis, kik a nemzetiek, mely cégeknek nem kell bizonyos adókat ezért megfizetniük, ki építhet plazát és ki nem, mely terület túl “nemzetközi” ahhoz, hogy oda az állam betegye a gazdasági lábát stb. stb.

Erre a folyamatra bizonyíték Selmeczi Gabriella, aki fideszes képviselői mandátumát arra használta fel, hogy egy magáncég, a Közgép érdekeit védje annak versenytársaival, és úgy általában a közérdekkel szemben. Felszólította az LMP-t ugyanis, hogy az ne tüntessen a Közgép ellen, mert az magyar cég.

Induljunk ki a fentebb leírt logikából, és fordítsuk le ezt az igényt a politikai analitika hosszabb nyelvére: Selmeczi Gabriella felszólította az LMP-t, hogy az ne tüntessen a Közgép ellen, mert a Közgép biztosan nem a legjobb minőségű, vagy árú cég, de a mi haverunk, és ez nagyon fontos. A Közgép már abban is döntést hozott, milyen alvállalkozókat használ fel annak érdekében, hogy a kormányzattól további munkákat szerezhessen meg, illetve hogy mindent megnyerhessen, amit csak akar. Emellett a kormány tovább építi a cég PR-ját azzal, hogy egy héten egyszer minimum elmondja: ez a cég “magyar”.

Kicsit máshogy hangzik ez így, mintha csak azt mondanánk, “hazai”, ugye?