Mindenekelőtt: Isten éltesse a nyolcvanéves Horn Gyulát! 

A mai Magyarország válságát is alapvetően az idézte elő, hogy a hivatalos politika a negyvenes évek fordulóján szakított az európai civilizáció demokratikus hagyományaival, helyükbe az anakronisztikus bizánci stílust, gyakorlatot ültette […]

A társadalom élet- és teljesítményképességét nem a kinyilvánított célok, [hanem] a gyakorlati tettek minősítik.Az európai demokráciákat is a pluralista érdekek érvényesítésén alapuló értékek gyarapítása fémjelzi.A földrész évezredes múltjában, mai politikai színképében nem találunk példát arra, hogy egy párt által kisajátított és monopolizált hatalom képes lenne biztosítani a társadalmi előrehaladás töretlenségét, az emberi érdeket és értékek legteljesebb körú kifejeződését.

Hanyatlásra van ítélve minden olyan politika, amely útját állja a másként gondolkodásnak, a megegyezések és a döntéshozatal pluralizmusa érvényesülésének. Európai hagyomány és adottság az államhatalom megoszthatóságának alkotmányos lehetősége. A többpártrendszer a modern társadalom fejlődésének, a hatalom társadalmi ellenőrzésének politikai feltétele egész Európában s így a Kárpát-medencében is.

Az európai szintű demokratikus Magyarország felépítésének mozgatóereje csak a vállalkozás lehet. A politikai, a gazdasági s minden más értékteremtő s őrző vállalkozás szabadsága egyben a legbecsesebb emberi jog is. Teljessé válása teremtheti meg azt a hidat Magyarország és Európa többi állama között, amely elvezethet bennünket a fejlett nemzetek szintjére.

Fentieket Horn Gyula írta 1989 elején, a Marczius tizenötödike. c. reformkommunista kiadvány számára.

Ha eltekintünk a még le nem vetkezett mozgalmi nyelv rémes göcsörtjeitől, érdekes dolgokat találunk. Semmi nemzeti összefogás, semmi centrális erőtér, egy igaz párt, ami egyedül képviseli a nemzet zömét. Ellenkezőleg: érdekek és értékek szerinti tagolódás, pluralizmus, többpártrendszer mint az “élet- és teljesítményképesség” alapja. A “legbecsesebb emberi jog” pedig nem az emberi méltóság, mint minálunk manapság – hacsak lehet, a szabadság rovására -, hanem a szabad vállalkozás. Szó sem esik “értékteremtő munkáról”,  amivel “mindenki köteles hozzájárulni a közösség gyarapodásához”, mint az Alaptörvényünkben szerepel. (Ilyen alkotmányos kötelességről az öreganyám se hallott Kínától keletre. Bár a kínai alkotmányban legalább annyi diszkusszió van, hogy a munka “minden testileg alkalmas állampolgár” dicsőséges kötelessége.) Ebben az alaptörvényben a szabad vállalkozás következetesen a második helyen van a böcsületes és a közösségért végzett munka mögött. Higgyenek a szemüknek: az 1989-as legromlatlanabb ellenzéknek, a Fidesznek 2010-re sikerült arra a népfrontos kenettel enyhített élcsapatos, vulgárleninista szintre retardálnia, amit  a Rosztovban végzett Horn Gyula már 1989-ben  meghaladott.

Horn cikke a többi MSZMP-s (Pozsgay, Szűrös stb.) cikke közül is kirí. Horn ugyanis ezekben a hónapokban még nem tartozott az MSZMP csúcsvezetői köréhez. Mely körnek ebben a pillanatban a tervezett nemzeti egyeztetéssel az volt a célja, hogy a hatalomba beemeljen néhány ellenzéki vagy annak látszó személyiséget, lehetőleg a Bíró-Csurka-féle kezes MDF-ből, és így jobban el tudja fogadtatni a gazdasági stabilizációval elkerülhetetlenül együtt járó drasztikus életszínvonal-csökkentést.

A kontextushoz tudni kell, hogy Lengyelországban ekkor már folytak – hasonló céllal – az ottani kerekasztal-tárgyalások. A magyar gazdaság pedig permanensen a szakadék szélén volt. A fizetési mérleg förtelmes állapota miatt felfüggesztették az IMF-kölcsön folyósítását. Nem hogy a kiábalás, de a robbanás elkerülése is a nyugat-európai hatalmak, elsősorban az NSZK politikai jóindulatától függött. A jóindulat megvolt, de ha a lengyel kommunista párt kiegyezik az ellenzékkel, akkor Magyarország egy csapásra elveszti a “blokk jógyereke” kivételezett szerepét. Ezzel a ténnyel Németh Miklóson és az új pénzügyminiszteren, Békesi Lászlón kívül a külpolitikusok voltak a leginkább tisztában, és főleg a külpolitika de facto (1989. májustól kinevezett) irányítója, Horn Gyula. Vagyis hogy előre kell menekülni,  nyugati típusú gazdasági és politikai rendszert megvalósítani Magyarországon, még ha ez a(z első) szabad választás elvesztésébe kerül is.

Ennek az előremenekülésnek volt az egyik fő zászlóvivője (bocsánat a képzavarért) a külpolitika. Mivel az uralkodó rendszerváltás-értelmezésben (mítoszban) a nép az ellenzék vezetésével fellázadt az elnyomók ellen, Horn pedig az elnyomókhoz tartozott, és már rég nem tudja megvédeni magát, mára kb. annyit illik tudni róla, hogy pufajkás volt, egyszer azt mondta, hogy “na és”, a határnyitáskor pedig ügyes önadminisztrálással előretolakodott, hogy csak ő látsszon. A valóságban többet tett azért a rendszerért, amit a Fidesz 2010 óta lebontani igyekszik, mint a mostani kormány tagjai és közjogi méltóságaink együttvéve (perszehogy a Fidesz lebontani igyekszik).

Először is a határnyitásról (a keletnémetek kiengedéséről), valóban Németh Miklós döntött, de a szükséges diplomáciai négyszögelést Budapest, Moszkva, Kelet-Berlin és Bonn között Horn végezte a mostaninál összehasonlíthatatlanul rizikósabb nemzetközi helyzetben. (Könyörgök, mind a négy országban atomrakéták voltak, kelet-nyugati viszonylatban egymásnak irányozva.) Másodszor, a határnyitás csak egy volt a magyar külpolitika nagy tetteinek sorában, amilyen Dél-Korea elismerése (kilógva az egész blokkból), a szembefordulás Romániával az ENSZ-ben (provokálva az egész blokkot), vagy a teljes szovjet csapatkivonás kezdeményezése és a szerződés aláírása (mindkettő Horn Gyula nevéhez fűződik). A külpolitika volt az egyetlen sikerágazat. Mindezek bravúros és hazafias cselekedetek voltak, és akinek ez semmi, az feltehetően nem észleli a kontrasztot a mai magyar kormányzat hihetetlen diplomáciai ostobaságával és dilettantizmusával.

A belpolitikában ezt a fenti nézetek hangoztatása kísérte, miközben Pozsgayék még a hagyományos emberarcú reformkommunizmusnál tartottak. Továbbá Horn – a pufajkás! – volt az első, aki az MSZMP-ben szükségesnek tartotta Nagy Imréék politikai (több mint jogi) rehabilitálását még az újratemetés előtt. (Nyilván az előremenekülés jegyében, de attól még tény.) Ami pedig a “na és”-t illeti: Horn annak az átvilágító bíróságnak a határozatára mondta, amit az 1994. évi XXII. törvény értelmében hoztak létre. Ebbe a Boross miniszterelnöksége alatt hozott törvénybe csak és kizárólag Horn miatt, személyre szabva keverték bele a pufajkásokat,miközben az egésznek a célja az állambiztonsági feltárás elsumákolása volt. Az egész egy máig kiható, kolosszális “na és”, ennek megfelelően a magyar politikai és gazdasági elit tetemes része még azt a fáradságot sem vette, hogy “na és”-t mondjon, csak röhögött, és degeszre kereste magát állambiztonsági kapcsolatainak közönhetően meg a pereléssel. Ha Horn “na és”-én felháborodunk, ezen tessék arányosan sokkal jobban felháborodni.

A Véleményvezér “nem érti”, hogyan írhatta Orbán Viktor Horn Gyulának: “Mindig több az, ami bennünket összeköt, mint ami szétválaszt”. És hogy miért elfogadhatóbb neki Horn, mint Gyurcsány Ferenc. Pedig ha egy kicsit túltesszük magunkat a váltig sulykolt politikai sztereotípiákon, eszükbe juthat, hogy Orbán egyszer maga adta meg a választ. Nem, természetesen nem az köti össze Orbánt Hornnal, hogy mindketten a szabad vállalkozás, a pluralizmus hívei, vagy hogy profi és felelős diplomáciával mindketten a Nyugat kedvencévé tették az országot (a Nyugat elleni szabadságharc helyett). Nem. A kommunistán és a rendszerváltón kívül van ugyanis egy harmadik, poszt-89-es Horn Gyula is.

A nagyon kevés eset egyikében (Színház- és Filmművészeti Egyetem, 2008. április 30.), amikor Orbán őszintén beszélt, és erről dokumentum is fennmaradt, “Horn Gyulát valóban nagyon dicsérte, pragmatikus, taktikus és előrelátó politikusnak nevezte, aki hatalmának legfőbb pillérét az inaktívakra építette. Összekacsintott velük, például úgy, hogy nem firtatta a kormány a rokkantnyugdíjasok jogosultságát”. Ellenben – mondta – Gyurcsány egy “hülye, idióta, lássuk be”. Amit tehát a Véleményvezér Horn bűnéül ró fel (“a magyar politika nyugdíjas-központúságának meghonosítása”), az Orbán szerint erény. Gyurcsány meg felrúgta “ezt a hagyományos baloldali egyezményt”.

Pragmatikus, taktikus és előrelátó politikus tehát Orbán szerint az, aki beméri azt a sokaságot, amelyik a legnagyobb valószínűséggel rá fog szavazni, és az elemi nemzeti érdekre, gazdasági racionalitásra, számtani alapműveletekre, nem utolsó sorban erkölcsi megfontolásokra való tekintet nélkül megszerzi magának. Ez az igazi kapocs. Most ne törődjünk azzal az aprósággal, hogy Horn így is elvesztette a választást. Orbán Viktort valóban sok minden összeköti a háromhatvanas kenyér és a nyugdíjasoknak járó ingyen repülőjegy Horn Gyulájával. (Meg azzal, aki minden médiarohasztó intézkedések előképeként személyesen – és a régióban egyedül – golyózta ki a kertévé-pályázatból a legjobb ajánlatot tevő, Lauder-Palmer-féle CME-t. Neki ne legyen Magyarországon ilyen tévé. Tud ő sokkal jobbat helyette.)

Mindkét Horn-kép – a pufajkázós-komcsizós-törpítős meg a nyers hatalomtechnikát mindennél fontosabbnak tartó – plasztikusan mutatja, hogy mi a baj a magyar politikai közösséggel: hogy – azzal a régi Horrnal szólva – “a kinyilvánított célok” teljesen kimaszkolják – hatalomra jutás esetén pedig helyettesítik – a nemzet javára végzett/végzendő “gyakorlati tetteket”.

(A pufajkázáshoz még valami. A spanyol demokráciát 1981-ben, Tejero alezredes puccskísérlete idején négy ember mentette meg. Az egyik János Károly király volt, akit Franco diktátor jelölt államfőnek, és aki Franco életében egyetlen nyilvános szóval nem jelezte, hogy nem hű követője a Caudillónak. A másik három az, aki szembeszállt Tejeróval a Cortesben: Adolfo Suárez, aki a francóista állampárt főtitkárából lett demokratikusan megválasztott miniszterelnök, Manuel Gutiérrez Mellado nemzetvédelmi miniszter, aki a polgárháborúban a francóista ötödik hadoszlop különösen aktív tagja volt, valamint Santiago Carrillo kommunista pártfőtitkár, aki nélkül nem lehetett volna lebonyolítani a demokratikus átmenetet. Gutiérrez Mellado és a másik oldalon Carrillo nagy valószínűséggel sok ember haláláért volt felelős a polgárháborúban. A polgárháború után következő francóista bosszúhadjárat pedig két nagyságrenddel volt véresebb, mint a kádári megtorlás.

És Spanyolországnak nagyjából addig ment jól, sőt fényesen, amíg mindezekre képesek voltak azt mondani, hogy “na és”. Mihelyt összeomlott az átmenet konszenzusa, egy lettek a PIIGS közül.)