Két éve sincs, hogy láttam Az idegen című német-török filmet az Örökmozgóban. Az alkotás egy nő „kivéreztetésének”, majd becsületgyilkosság útján történő kivégzésének, illetve a (női) szabadságra törekvés tradíció, család és erőszak „oltárán” való meggyalázásának története. Aztán kimaradt számos budapesti emberi jogi vetítés katalógusából. Kár, hiszen a főszerepet játszó Sibel Kekilli személyes és filmbéli szerepei, illetve az azokból történő kitörések az emancipáció metaforáit is jelenthetik a mindennapi hősöket keresőknek. Azóta vele vagyok, neki(k) szurkolok.

Mindez arról jutott eszembe, hogy az Osztrák Kulturális Fórum Burka címmel nyitotta meg legújabb kiállítását, amelynek plakátja, illetve nyitó videója már eleve üzen: a szabadságról lesz szó, annak korlátozásáról, de legalábbis az egyéni kiteljesedés korlátairól.

Sas Valéria szobrász mindezt így fogalmazta meg: „Szándékaink szerint ez a fogalom (a burka – B.B.) inkább a kívül- és belüllét, illetve az átjárhatóság szemszögéből értelmezi az alapötletet, hogy mikor kezd egy védőpajzsként szolgáló tárgy börtönné válni.” Kemény, normatív állítás ez, és a képzőművészek (négy magyar és öt osztrák) nagy része állást is foglal. Ne menjünk még bele abba a vitába, hogy mit is „jelent” és üzen valójában a burka, túl azon, hogy egy komplex vallási szimbólum – beszéljenek az alkotások.

A kiállítótérben Osama Zatar szobra (Männerspielzeug – Játékszer férfiaknak) fogad bennünket: egy nő a teljes testét elfedő feketében, szeme szomorúra formázva, kezében iránytű. Megkerülve viszont látjuk, hogy „ki van belezve”, egy meztelen női testben és érdeklődő szempárban folytatódik az alkotás. Titok van tehát a lepel alatt, egy elrejtett, elrejtésre „ítéltetett” én lakik a ruha mögött, valami vagy valaki, ami/aki nem látszódik, nem látszódhat.

Nicole Weninger sem a felszabadítás toposzával operál, amikor autó-nő-lepel kombinációban rajzol. Brückner János tetézi a témát, hogy aztán Katharina Swoboda videomunkájánál megálljak. Képkockáin részben burka mögül látjuk a világot. Adódik a kérdés (belehelyezkedve a nő szerepébe): takarásban belátható-e a teljes perspektíva; ha nem látok teljesen, akkor a látás – és így a befogadás, a reflexió és a megértés – képességével tudok-e élni teljes egészében? Látok-e egyáltalán, és látnak-e engem? Mi és ki vagyok én a külvilágnak, kié az identitásom, rendelkezek-e vele és felette?

(Fotó: MTI/EPA. Képünk illusztráció.)

Másképpen: miért is hordom a burkát, s ha úgy kívánom, tudok-e lázadni, azaz láthatok-e teljesen valaha?

S ezen a ponton kezdődnek a gondok: mi van akkor, amikor a lepel mögött „lakó” azt akarja, hogy én is lássam őt, hogy a „hol vagy” kérdésére, az „itt” szócskával válaszoljon, és levegye a köztéren a leplet? Mit szól ehhez családtagja, nem felejtve azt, hogy nem minden burkaviselőt kényszerítnek a viselésre?

*

De nézzük magát a problémát. Bármennyire hízelgő szerep, nem fogok valamiféle posztdreyfusiánus értelmiségiként vagy az izraeli után a palesztin nagykövetség előtt tiltakozni már elfelejtő, antiimperialista piacon kereskedő egyoldalúként nekiesni a kérdésnek.

Nem zavarna, ha burkát viselő nővel kellene utaznom a buszon, ülne mellettem, megkérdezné mennyi az idő – már ha megengedi neki a férje, hogy hozzám szóljon, ahogyan nem szerveznék tüntetést azon iskola elé sem, ahol a tanteremben kereszt van kint, holott az már egy fokkal beljebb van annál, amit állam-egyház szétválasztásról gondolok. Sokkal inkább az érdekel, mi van, ha egy nő le kívánja vetni a burkát, milyen következményekkel járna rá nézve – holott az sem kevésbé problémás, hogyan kerül rá ez a viselet.

Itt ugyanis nem arról van szó, hogy a kék vagy a fekete burka a divatosabb, hanem az iszlámról. Az iszlám kapcsán pedig a nyílt és zárt társadalom összeütközéséről. Azok, akik az iszlámkritikát az idegenellenesség kollektív pszichopatológiai keretébe ágyazzák, amit egy tömeges pszichoanalízissel kúrálni lehet, nyilvánvalóan nem olvasták Ayaan Hirsi Ali könyveit, és nem is nagyon tudják elválasztani a valláskritikát a vallásszabadság korlátozásától (szerintük e kettő ugyanazt takarja).

Nyilván az érintettek értelmes(ebb)en vitázhatnának erről a kérdésről, ha, mondjuk, épülhetnének keresztény templomok arab földön is – igen, hallottam a minaretvitáról, meg arról is, hogy az nem általános, szemben az előbbivel –, ha nem lenne szükség ilyen civil szervezetekre, ha kevesebb ilyen történne, ha kevesebb ilyen sor lenne a Koránban, ha nem jönnének ilyen hírek, ha nem lenne alapos ok szalafitákkal szembeni fellépésre, ha az európai országokban alapítandó kalifátusok okait megértetnénk velünk a kezdeményezők.

Amikor az előbbi, nőkkel kapcsolatos szúrákról kérdeztem a témához nálam sokkal jobban értő barátomat, valahogy úgy fogalmazott, hogy „ugye, van a modernitás, és van a vallás”, és akkor egy hosszú intellektuális monológba kezdett. Egyetértve követtem a gondolatmenetet, csak éppen azt nem láttam, ki és hogyan védi meg a nőt, ha jön az életében egy pont, amikor azt mondja: „Eddig jöttem, nincs tovább, levetem!” Ez egy cseppet aggaszt, akárcsak az, amikor infantilizálnak egy aligha gyerekes társadalmi problémát.

A hazai nyilvánosságot is aktívan foglalkoztatta a téma (burka: tiltsuk-e vagy sem), van kifejezetten megvitatható álláspont, akárcsak markáns állásfoglalás és „ez az értékrend is oké, a másik is oké” típusú vita. Megkönnyítené az állásfoglalást, ha rendelkezésre állnának olyan adatok, amelyekből tudhatnánk, hányan viselik kényszerítve, „vállalva” vagy apatikusan a burkát. Ilyen statisztikákat nem fogunk olvasni, így a „férj/vallás rákényszeríti” logika áll szemben a „szabad akaratából cselekszik” kiindulópontjával – bár a fenti Korán-idézetek és értelmezések az utóbbi érvelést csuklóból megkérdőjelezik.

Az iszlámkritikát tehát nem azonosítom a rasszizmussal, legyen hát referenciapont a következő: „De még ha a tények igazolnák is e feltevéseket, az államnak akkor sem az volna a feladata, hogy betiltsa a tradicionális női öltözetet, hanem az, hogy elrettentse a fenyegetőző családtagokat, és megbüntesse az erőszakoskodókat.”

A kérdés valóban az, hogy rá lehet-e egy vallásra húzni mondjuk a Btk.-ba (becsületgyilkosság) vagy bármely további törvénykönyvbe ütköző cselekedetet; szerencsés-e, ha párhuzamos jogrendek alakulnak ki egy polgári társadalomban, vagy hogy az elnyomás és a demokratikus értékek tagadása valóban az egyház/vallás keretei közé sorolható-e? Nyilván nem egy lapra tartozik a kettő vagy három kategória. Kérdés, hogy mi utalható a „kollektíve bűnös” címkével ellátható körbe, és mi az egyéni döntés, stb. felelősségi körébe.

Annyiban igaza van Krémer Ferencnek – a már fentebb utalt vitában –, hogy „valamennyi társadalmi viszonyunk minőségét az határozza meg, milyen a nemek közötti társadalmi viszony a szexualitástól a politikáig”.

S valahol itt kezdődik a tolerancia határának kijelölése. Nem toleráljuk azt, ha valaki valamit meggyőződésből, önszántából, saját belső normatív vagy érzelmi bázisán cselekedne, de van olyan személy, családtag vagy hagyomány, amely ennek útját állja, és nem engedi el. Ahogyan a családon belüli erőszak nem a privát szféra része, úgy a bármilyen megfontolásból a Másikon elkövetett erőszak sem az. Jönnie kell az államnak, büntetnie kell vagy – kevésbé – tiltani. Ehhez mondjuk az kellene, hogy mindenki elfogadja: a közös jogállami rend elöl nincs bújócska, nincs privát szférára, vallásra, szokásra, időjárásra, kialvatlanságra való hivatkozás. Nem toleráljuk azokat, akik szerint a homoszexualitás bűn és betegség, és akik szerint a házasságtörés az a tett, amiért büntetés jár.

Élményekkel, képekkel, érintésekkel és gesztusokkal telepakolt világban a látás és a láthatóság mindenkinek jár. Aki ennek tudatában egy tradíciót választ, annak döntését egy liberális tiszteletben tartja – egészen addig, amíg az a tradíció nem sérti az egyén önrendelkezését, a liberális demokrácia megkérdőjelezhetetlen elveit. Ha viszont valakit megfosztanak a választás lehetőségétől, ha cselekvésében visszatartják, akkor egy liberális (be)lép. Ha kell, az állam révén.

Akkor vagyunk ugyanis szabadok, ha a másikban magunkra ismerünk.