Adam Smith visszatért a magyar könyvesboltokba.

Körülbelül fél évvel ezelőtt, karácsony tájékán egy könyváruház közgazdaságtan-üzlet szekcióját böngésztem végig, először várakozásaimnak megfelelően a szokásos választékot találva: néhány tanykönyv, azonkívül pedig Drábik János és a jobb agyféltek más „kreatív” bajnokai, illetve variációk a „hogyan legyél milliárdos” témára. El lehet képzelni a megdöbbenésemet, mikor Adam Smith alapművét láttam a fent felsorolt művek között, viszonylag szerényen meghúzódva, ráadásul az öt könyvet tartalmazó két vaskos kötetért mindössze 5000 Ft-ért.

A Vizsgálódás a nemzetek jólétének természetéről és okairól új, 2011-es kiadása (Napvilág Kiadó. 1100 oldal, 4060.- Ft.) az 1940-es magyar kiadás reprintje. Igen, az volt eddig az utolsó teljes magyar kiadás… Adam Smith iránt úgy tűnik nincs nagy kereslet a magyar intellektuális piacon.

A skót felvilágosodás egyik legnagyobb filozófusa egyébként is azon szerzők közé tartozik, akiket sokak idéznek, de annál kevesebben olvasnak. Nem csoda hát, hogy a legkülönfélébb mítoszok keringenek róla, gyakran ellentétpárokban. Unortodox könyvajánlómban ezeket a mítoszokat veszem sorra (enyhén leegyszerűsített formában) és cáfolom meg.

Mítosz I.: Adam Smith szerint ha mindenki a saját érdekeit követi, azzal a közjót mozdítja elő.

Smith mondanivalója ezzel szemben az, hogy az embereket a társadalomtudományoknak (korabeli szóhasználatban a morálfilozófiának) és ennek alapján a politikai filozófiának olyannak kell elfogadnia amilyen, az ember egyik alapvető tulajdonsága pedig saját érdekeinek követése. A társadalomtudományok feladata annak feltérképezése, milyen intézményi környezet tudja jobb vagy rosszabb irányba csatornázni az emberi önérdeket, valamint az emberi természet tökéletlenségeit, magyarul melyek biztosítanak jó és melyek rossz ösztönzőket az egyének számára.

Smith azt találta, hogy az önkéntes cserén alapuló munkamegosztás rendszere, vagyis a szabadon működő piac egy olyan struktúra, amely az önérdekkövető egyének cselekedeteit tendenciózusan a nagyobb közjó irányába koordinálja, szemben például a politikai rendszerrel és a versenytől elszigetelt bürokratikus rendszerekkel, amelyek esetében Smith megmutatja, miért nem vezet  tendenciaszerűen az egyéni önérdekkövetés a közérdek érvényesüléséhez. Az ember mint önérdekkövető lény tehát Smithnél a társadalomtudományi vizsgálódás kiindulópontjául szolgáló feltevés, nem normatív kívánalom.

Mítosz II.: Adam Smith a „piac mindenhatóságában” hitt, ennek megfelelően a laissez-faire korai képviselője volt.

A valóságban Adam Smith természetesen nem állította, hogy a piacok bármilyen módon tökéletesen működnének, mint ahogy ezt tulajdonképpen senki más sem állította soha. Smith csupán azt mutatta meg, hogy a piac nem káoszt, hanem rendet szül, mégpedig meglepően sok esetben sokkal hatékonyabbat, mint amilyenre bármely más mechanizmus képes lenne. Ennek ellenére nem volt a laissez-faire híve, legalábbis nem annak szűk értelmezésében.

Bizonyos területeken a kormányzatok beavatkozását, illetve egyes javak, mint a honvédelem, a jogrendszer, rendvédelem vagy az igazságszolgáltatás kormányzati előállítását támogatta, tulajdonképpen körülírva a közjavak körét azelőtt, hogy a fogalom pontosan definiálva lett volna.

Mítosz III.: Smith nem hogy nem volt a laissez-faire híve, de a széleskörű állami beavatkozás mellett állt ki.

Ezen állítás, azt gondolom, szintén többnyire a könyv felületes olvasásából ered. Valószínűleg onnan származhat, hogy Smith figyelmeztetett a kartellek kialakulásának veszélyére, az V. könyvben pedig részletesen foglalkozik az általa „közművekként” definiált javak előállításával, mint amilyen a közúthálózat vagy az oktatás. Aki azonban nem csak ezen fejezetek címét olvassa el, láthatja, hogy Smith ezen javakat nem tekinti (a mai kifejezéssel élve) közjavaknak. Mind az utak működtetését, mind az oktatást ennek megfelelően Smith a piaci alapon potenciálisan előállítható szolgáltatások közé sorolja és félig-meddig az utak kapcsán, de az oktatás kapcsán egyértelműen a magánszolgáltatás felsőbbrendűsége mellett teszi le a voksát, ami manapság viszonylag radikális piacpárti álláspontnak számít.

Ami pedig a versenyellenes szabályozást illeti, Smith itt is szkeptikus az állami beavatkozással szemben, mondván az sokszor inkábbb támogatja, mintsem szétzúzná a monopóliumokat és a kartelleket. Ergo a versenyt leginkább az állammal és a vele összefonódó vállalkozásokkal, úgy is mondhatjuk a „haveri kapitalizmussal” szemben kell megvédeni. A legjobb versenypolitika ennek megfelelően a belső és külső szabad kereskedelem. Smith tehát végig összehasonlító módon elemzi az egyes társadalmi intézményeket, és a piac minden tökéletlensége mellett azt találja, hogy a kormányzati beavatkozás sokszor inkább ront, mintsem javít a helyzeten.

Smith ezenkívül az adózásról szóló fejezetekben az arányos (tehát nem progresszív) adózás mellett látszik lándzsát törni, ami pedig a szegények irányába történő jövedelemelosztást illeti, nem igazán lehet megállapítani, hogyan vélekedett illetve vélekedne róla. Annyit tudunk, hogy Smith főleg a nagyobb gazdasági szabadságtól várta a szegénység csökkenését. A szegények kizsákmányolása nála nem a piacgazdaságból, hanem főként az állam és a magángazdaság összefonódásából származik.

A könyv tele van az ezzel kapcsolatos, sajnos ma is időszerű példákkal, jól érzékeltetve, hogy Smith fő ellensége a mindenféle ideológia mögé bújó bel-és külkereskedelmi protekcionizmus volt, a „nemzeti” vállalkozásokkal, a külkereskedelmi monopóliumokkal, a versenyhiányos felsőoktatással, a versenyhiányos bürokráciával és az állítólag magasabb minőséget kínáló céhekkel.

Alulértékelt szerző-e Adam Smith? Általánosságban nem, máskülönben nem tartanák a modern közgazdaságtan atyjának. Fő művének egyes aspektusait viszont alulértékeltnek tartom.

Smith a könyvben olyan területekkel is foglalkozik, amelyeket a közgazdaságtan és annak közvetítésével más társadalomtudományok az utóbbi évtizedekben fedeztek/fedeznek fel: a Public Choice, vagyis a közgazdaságtani elemzés kiterjesztése a politikai folyamatokra (gyakorlatilag az V. könyv nagy része), ehhez kapcsolódóan a law and economics, vagyis a jog közgazdaságtani elemzése, a viselkedésgazdaságtan (például a kockázatok alulbecslésének tárgyalása az I. könyvben), a vallás közgazdaságtani elemzése (V. könyv), és általában a társadalmi intézmények összehasonlító elemzése (gyakorlatilag az egész könyv).

Bár ma már tudjuk, jó néhány dologban nem volt igaza (pl. munkaérték-elmélet, a szellemi foglalkozás, így saját tevékenysége mint improduktív tevékenység etc.), az azóta eltelt évszázadok rengeteg mindenben igazolták őt. Adam Smith tehát visszatért, és nemcsak a magyar könyvespolcokra. Munkássága 236 év elteltével is új gondolatokat inspirál.