Orbán Viktor interjút adott a bécsi Die Pressének. A címbe kiemelt állítás  – “Wir haben die Linke zertrümmert” – nem egészen pontos, de plasztikus. Nagyon jó interjú, tárgyra törő kérdések, flott válaszok, népszerű formában ismerteti a német ajkú olvasóval azt a mentális és kulturális képletet, amely – személytől függetlenül – országunkat irányítja. A bőség zavarával küszködünk, most csak egy mozzanatot veszünk szemügyre. Orbán Viktor a “termelés” felsőbbrendűsége mellett tesz hitet. A galamus.hu magyar fordításából idézünk. Attól van szó, hogy a külföldi vállalatok a kiszámíthatóság és a jogbiztonság hiányára, hátrányos megkülönböztetésre és ötletszerű különadókra panaszkodnak. Miniszterelnökünk válasza:

[E]z mind nem igaz. A magyar cégeknek összességében sokkal több válságadót kellett befizetni, mint a külföldieknek, mind a bankszektorban, mind például az energetikában. Magyarországon a következő történik: új gazdasági rendszert építünk. És bizonyos szektorok a nyertesek oldalán vannak, mások veszítenek. A vesztesek panaszkodnak a kiszámíthatatlanság miatt.

 

– Kik a nyertesek?

 

A termelőcégek. Tanulunk a déli országok hibáiból. Ők a turizmusra, a szolgáltatási szektorra és az ingatlanokra koncentráltak. Nem akarjuk ugyanazt a hibát elkövetni. Ipari termelő kapacitások nélkül nem lehetünk sikeresek. Ezért támogatunk mindenkit, aki gyárakat akar nyitni, mindegy, hogy külföldről jönnek-e, vagy magyarok. Magyarországnak Európa egyik termelési központjává kell válnia.

Még ebből sem elemzünk ki minden finomságot (ez nem cáfolat, és ütközik az eseménytörténettel; hogy adja ezt be a gazdasági soviniszta médiacsapatnak);  csak nézzük ezt a termelésdolgot.

Magyarországon az ipari termelés az Európai Unió átlagánál ma is lényegesen nagyobb arányban járul hozzá a GDP-hez. 27 tagország közül a 3. helyen állunk, Csehország előz meg (nálunk reprodukálhatatlan történelmi és földrajzi okokból), valamint Románia (ahol fáziskéséssel ment végbe az iparosodás). 2000-hez képest az olló csak nyílt. Hová akar még Orbán iparosodni? Hogyan és miért? Mindenekelőtt megjegyezzük, hogy az ipar nagy részesedése általában nem a fejlettség, hanem a felzárkózás jele. Esetleg a kivételes bőséggel rendelkezésre álló természeti erőforrásoké, de az szerencse kérdése. Nemcsak a “déli országokban” kicsi az aránya – és csökken folyamatosan, radikálisan -, hanem Nagy-Britanniában, Belgiumban, Dániában, Finnországban, Svédországban is. Egyszóval az Unió felvégén.

Mint az osztrák olvasók nyilván tisztában vannak vele, Orbán Viktor pedig láthatóan nincs, a fejlett országok nem attól fejlettek, hogy látástól mikulásig dolgoznak, hanem hogy viszonylag sok pénz van a birtokukban, meg tudás, és az a nehezen megfogható valami, amit a mindennapi élet kultúrájának neveznek (igényesség, ízlés, a jó élet feltételeinek ismerete). Mindennek birtokában a vállalkozóik megtehetik, hogy a gyártó kapacitást kiszervezik oda, ahol olcsó a munkaerő. Ha egy országban se pénz, se tudás, se kultúra, viszont a munkaerőnél máshol van olcsóbb, az gáz.

Azt a poént persze nem hagyjuk ki, hogy miniszterelnökünk egyszemélyes gazdasági agytrösztje régóta a turizmust (különös tekintettel fétisére, a termálvízre) és a szolgáltatási szektort (szállítás-logisztika) tartotta “kitörési pontnak” a nyolcvanas évek eleven kövületeként, amikor még volt COCOM-lista, és a technológiai alapú ipar- és szolgáltatásfejlődésnek objektív akadályai voltak. Viszont úgy látszott, Magyarország “hídszerepet” tölthet be Kelet és Nyugat között, hála Kádár eszélyes politikájának.

Azt a poént sem hagyhatjuk ki, hogy miniszterelnökünk kedvenc nemzeti vállalkozói köre, illetve körei nem olyasmikkel foglalkoznak, amiket a tevékenységi jegyzék gyártásnak nevez, hanem kifejezetten szolgáltatásokkal, úgymint hirdetés, őrzés-védés, futballakadémizálás, pályázatírás, jogi és kommunikációs szakértés, ingatlan-adásvétel.

Mégis marad a kérdés, hogy honnan ered miniszterelnökünk immár manifeszt megvetése a “nem termelő” ágazatok iránt. Nos, aki még tanult marxista politikai gazdaságtant, annak nyomban beugrik a “produktív” és az “improduktív” szektor (ágazat, munka) megkülönböztetése. Ez valójában inkább sztálinista politikai gazdaságtan volt, a két háború közötti Szovjetunióban alakult ki, ahol – hogy ismerős dolgokra utaljak – az idegenforgalom, a banki tevékenység, a telefonhálózat működtetése vagy akár a háztartások áramellátása a népgazdaság gyarapodása szempontjából értelmezhetetlen volt.

A nemzeti jövedelembe államszocialista szemszögből az számítható bele (NATO-fedőnéven ezt MPS-nek hívják), ami ehető, füstöl vagy berreg, az “anyagi szolgáltatás”, mondjuk a szállítás pedig azért kap kegyelmet, mert kiegészíti vagy segíti a termelést, azaz hozzájárul, hogy az illető cuccot meg lehessen enni, füstöljön vagy berregjen. (Marx a szállítást egyszerűen a termelés részének tekintette.)  Ebből a szemszögből például a mai Luxemburg gazdasága, ahol szinte “nem termelnek semmit” (ipar: 8%, mezőgazdaság: ~ 0%), közönséges csalás, és annál felháborítóbb, hogy ez a világ 3. leggazdagabb országa.

Központi tervutasításos gazdaságban csak az ér, ami darabra, versztára, árutonnakilométerre megszámolható és megtervezhető (aztán legföljebb nem jön be a terv).

Itt hivatkoznunk kell Timothy Snyder egy kitűnő újabb esszéjére, amelyben párhuzamot von Sztálin és Hitler gazdasági világképe között. Hitler, mint köztudomású, a zsidóságot tartotta Németország bajai forrásának oly módon is, hogy szerinte az működtette a világon eluralkodó szívtelen, nem alkotó, harácsoló, másokon élősködő angol-amerikai finánckapitalizmust, amely elnyomja az alkotó, nemzeti egységben működő német tőkét és munkát (raffendes Kapital kontra schaffendes Kapital).

Sztálin hasonlóképpen nem a műszaki fejlődésben látta a Nyugat fenyegető túlerejének kulcsát, hanem a gyarmatosításban (Lenin a világlapokat olvasta, Sztálin meg Lenint), és az utolsó pillanatig nem Németországot tartotta fő ellenségének, nem is a kor első számú gazdasági hatalmát, az izolacionista korszakát élő Egyesült Államokat, hanem az “improduktív” úton gazdagodó Angliát. (Sejtelme sem volt arról, hogy a brit gazdaság a század eleje óta válságról válságra hányódik.)

Hozzátesszük: mindketten meg voltak győződve, hogy az igazságtalan és logikátlan módon – mert nem alkotó/termelő munkával, hanem spekuláció és élősködés útján – meggazdagodott és hatalomhoz jutott, magát demokratának állító, de valójában ártatlan népeket elnyomó, angolszász dominanciájú Nyugat bukásra van ítélve (a dekadens liberalizmusával egyetemben). Csak idő kérdése, és kiderül, hogy Nekünk Van Igazunk.

Ismerős. De mindezzel nem azt akarom mondani, hogy miniszterelnökünk akár egy sort is olvasott volna az említett két totalitárius vezértől. Főleg nem azt, hogy ne ítélné el őket, ne tartaná magát a náci- és kommunistaellenes közmegegyezéshez. Azt viszont igen, hogy a magyar létező jobboldal szellemi táplálékában egészségtelenül nagy arányban kapnak helyet a sztálinizmussal és nemzetiszocializmussal fertőzött ideológiai morzsák és maradékok.

A Kádár-rendszer viszonylagos elviselhetősége túlontúl sok értelmiségiben, hivatalnokban ültette el a hitet, hogy a marxizmusban “van valami”, de – főleg gazdasági témákban – az a marxizmus, amit tanítottak, lényegileg és magvában sztálinizmus volt. A technológiai tudás változatlan szintjén mennyiségi növekedésre koncentráló tervgazdaságot – ahol a több és “jobb” munkából lesz a több jav – nem Marx találta ki, és nem Lenin vezette be.

Amikor viszont deklaráltan el kellett vetni a marxizmust, akkor ismeretek híján ahhoz nyúltak vissza, ami előtte volt. A náci gazdasági-világpolitikai elmélet csak egy volt azok közül – bár kétségtelenül messze a legnagyobb hatású -, amelyek a versailles-i győztes nyugati centrumból ilyen vagy olyan okból kívül rekedő országokban születtek Olaszországtól Magyarországon át Romániáig. Az, hogy az angolszász (vagy zsidó) kapitalizmus ugyanúgy aberráció Európa igazi lelkiségéhez, hagyományához képest, mint az orosz kommunizmus, méretes értelmiségi vagy legalább iskolázott sokaság számára evidencia volt, és Hitler 1941 teléig tartó diadalmenete csak visszaigazolta ezt a meggyőződést.

Az 1990-től hatalomra kerülő új politikai elit, illetve a bázisát alkotó hivatalnoki-értelmiségi-professzionális réteg óriási többsége két táborból tevődött össze. Az egyik nem ismerte az 1945-48 utáni Nyugatot; a másik kiélvezte, hogy kádári magyarként “jó kommunistának” tartják, és ezzel a büszke öntudattal azt hitte, hogy ismeri. A két tábor keveredésének “köszönhető” a fentebb leírt ideológiai kotyvalék. Orbán maga nem ideologikus alkat, ő csak átvette, amit a bázis mint hihető és népszerű igazságot felkínált neki. És lehet, hogy Orbán megbukik egy választáson, de ettől a bázistól semmilyen választás nem szabadítja meg az országot.

Illusztráció: fortepan.hu.