A görög mitológiában az istenek által megbüntetni kívánt személyt az erünniszek üldözik. Európát is erünisszek üldözik, kergetik őrültbe, azért hogy megbüntessék az eredendő ősbűnéért: politikusainak hatalomvágyáért, harciasságáért, a mértéket nem ismerő dicsőség és nagyság utáni áhítozásukért.

Az európai politikusok eredendő bűne a teljesen felesleges I. világháború kirobbantása volt, amikor kölcsönös félelem szorításában belevágtak egy megelőző háborúba. A rossz diplomáciai lépésekkel keltett félelem négy évig elhúzódó,rettenetes háborúba hajszolta a kontinenst.

Pedig micsoda negyven év ért véget az 1870-es francia-porosz összecsapás, az utolsó nagy európai háború óta. Európa, és vele a világ, a 40 éves béke-korszakban egy soha nem tapasztalt növekedésen, jóléten, technikai fejlődésen ment keresztül, amit két tényező támasztott alá: a piacgazdaság kibontakozását akadályozó feudális korlátok lebontása, a szabad kereskedelem, és az első globalizáció.

A belle époque, a szépséges évek korszakának alapja az aranypénzrendszer volt. Az aranypénz használata és általánossá válása biztosította a pénz értékének és a kamatjának stabilitását, a pénz zökkenőmentes átválthatóságát. A biztos pénz tette lehetővé a technikai fejlődés nagy robbanását, az iparosodást azzal, hogy a biztos pénz értelmet adott az addig soha nem látott nagyságú ipari befektetéseknek. Az aranypénzrendszer az angol flottánál ezerszer hatékonyabban biztosította a kereskedelem biztonságát és ezáltal kereskedelem kiterjedését az egész világra.

Gyors összeomlások, gyors korrekciók

Ugyanakkor az aranypénz korszaka nem volt a merev stabilitás korszaka centrum és periféria között. Az aranypénz és a szabad világkereskedelem tett lehetővé olyan sikertörténeteket, mint az Egyesült Államok, Japán, Németország felzárkózását Angliához, Magyarország és Oroszország iparosodását, korábban periférikus országok, mint Argentína, Uruguay és a skandináv államok csatlakozását a világ fejlett államaihoz.

Nem volt válságmentes ez a korszak sem. Rendszeresen törtek ki kisebb nagyobb gazdasági válságok. A válságok legfőbb oka az volt, hogy nem sikerült összehangolni a felnövekvő bankrendszer mesterséges pénzteremtését az aranypénzrendszer követelményeivel. Az 1844-ben elfogadott Peel-törvény lehetővé tette a részleges tartalékokkal működő bankrendszert, vagyis azt, hogy a bankok a náluk megőrzésre elhelyezett pénz értékénél jóval nagyobb arányban pénzt kölcsönözhessenek ki befektetési célra.

A bankok fedezet nélküli pénzteremtése vezetett időről időre pénzügyi válságokhoz. Ugyanis a pénzteremtéssel mesterségesen felkeltett beruházási hullámok nyomán kialakult túltermelés előbb utóbb szembeütközött a tényleges fogyasztással. Előbb-utóbb mindig kiderült, hogy a piac szereplőit megtévesztette a látszólagos pénzbőség, amiből azt gondolták, hogy lesz kereslet termékeikre, s ezért nem létező keresletre építettek fel gyárakat, szolgáltatásokat, életeket.

De az aranypénz korszakában a gyors összeomlásokat relatíve gyors korrekció követte. A válságok mérete kisebb volt, és lefolyása viszonylag gyors volt azokhoz a válságokhoz képest, amelyek az aranypénz korszaka után következtek be, mint a rettenetes 1929-es világválság, vagy napjaink 2008-ban elkezdődött és véget érni nem akaró válsága. A piac összeomlása egyben maga a gyógyulás folyamata is volt: a rosszul kihelyezett hiteleket adó bankok és a rosszul felmért befektetések csődbe jutottak, az egyensúly helyreállása nyomán újra megindult a fellendülés.

Új civilizáció

Nem volt minden tökéletes, ellentmondásmentes, de egy új civilizáció volt kibontakozóban, a demokratikus polgári civilizáció. Ez a civilizáció fokozatosan bontotta le a feudális maradványokat, s új szebb, növekvő világot ígért mindenkinek, vagy majdnem mindenkinek a szabad világban. Ennek a korszaknak vetett véget a nagyhatalmak oktalan és felesleges háborúja. 1914 hatalmas, szinte gyógyíthatatlan sebet ütött Európán, s hatása befolyásolta a világ további sorsát. A háború  több millió ember halálát okozta, s megnyitotta az utat a bolsevik és fasiszta forradalmároknak.

A háború áldozata lett az aranypénz-rendszer is. A háborúba sodródott kormányok egy hétig nem tudták volna folytatni a világháború anyagcsatáit, ha kötötte volna őket az aranypénz fegyelme.

A háború halálos pókerjátszmájába sodródott kormányok szinte első lépésként szűntették meg az aranypénzt, s papírpénzre tértek át. A csak a kormánytól függő papírpénz-jegynyomdák gépei éjjel nappal öntötték az önmagában értéktelen, a kormányok erőszakszervezete által fenntartott értékű pénzt, s ezzel finanszírozták a dicsőségre és hódításokra vágyó politikusok álmaik életre keltését.

Nem először fordult elő az a történelemben, hogy a kormányok a háborús célok finanszírozása érdekében feladták az aranypénzt. Anglia a Napóleon elleni hosszú küzdelmében, az Egyesült Államok északi államai a polgárháború megnyerése érdekében is papírpénzt nyomtattak. De e szörnyű, hosszú és rettentő költséges háborúk után mindig visszaálltak az aranypénzre. 1918-ban azonban a győztesek bosszúszomja és rövidlátása megakadályozta, hogy visszaállítsák az 1914 előtti világot. Németország gúzsbakötése érdekében nem állították helyre a szabad kereskedelmet a világgazdaságban.

Ráadásul, a  győztes és vesztes országokban egyaránt, a háború éveiben túl nagyra nőtt az állam szerepe a gazdaságban és teret nyert a gazdasági protekcionizmus. A kormányok már nem akartak visszatérni a kötöttebb aranypénzhez,  s a könnyebben manipulálható aranyhoz kötött papírpénz-rendszert választották. Az aranypénz korszakát felváltotta az aranyalapú pénzrendszer, az aranyhoz kötött papírpénz korszaka.

Ebben a korszakban belépett egy új szereplő a mesterséges pénzteremtés világába: a nemzeti bankok, amelyek a magánbankoknál összehasonlíthatatlanul hatalmasabb, szinte korlátlan mélységű zsebbel és szabályozási hatalommal rendelkeztek.  A nemzeti bankok papírpénz-teremtése és manipulációja a papírpénz árfolyamával az azt befolyásoló kamatlábakkal alapozta meg a minden addiginál nagyobb mesterséges hitelteremtést a húszas években.

A gazdaságba beáramló pénz és olcsó hitel alapozta meg a húszas évek második felének rövid fellendülését, az őrült sebességgel kibontakozó fogyasztói társadalmat, a dübörgő húszas éveket, a jazz és az automobil elterjedésének a korszakát.  Egy évtizedig se tartott a fellendülés: a nemzeti bankok által fújt hitel lufi 1929 őszén pukkant ki.

Állami válságkezelés és -gyártás

1929 döntő pillanat volt a modern emberiség és a világ számára.  A válságkezelés módja eldöntötte a világgazdaság és a világ további sorsát.

Hoover, az USA elnöke, aki úgy él a legendákban, mint az a „liberális” elnök, aki nem tett semmit a válság megakadályozására, mindent megtett, hogy megakadályozza a válság elmélyülését, s elkerülje, hogy a piac önmaga végezze el az öntisztítás folyamatát. Szembesülve a válsággal, úgy gondolta, neki (az „államnak”) kell közbelépnie, hogy a „piac” válságát ellensúlyozza.  Ő volt az aki a piac hibáinak kijavítására a – később a mítoszokban kizárólagosan Roosevelthez kötött – válságkezelést, a New Deal nagy állami beavatkozási programját a elindította.

Hatalmas közmunkaprogramokat indított. Az állami kiadások növelésével békeidőben sosem látott mértékben növelte az USA eladósodottságát. A honi munkahelyek védelmében felemelték az importvámokat, amelyet hamarosan követtek Amerika kereskedelmi partnereinek megtorló vámemelései, s ennek nyomán a világkereskedelem lehanyatlása. A mezőgazdasági termelők támogatásával fenntartotta a „túltermelést”, amely pár évvel később elvezetett a raktárra termelt terményhegyek hírhedt megsemmisítéséhez.

A politika világának furcsa fintora, hogy Roosevelt az elnökségért vívott kampányában éppen amiatt átkozta Hoovert, hogy nyakló nélküli költéseivel eladósítja az államot.  Hatalomra kerülve azonban éppen ő volt az, aki meghirdette a New Deal-t, amely  valójában Hoover eddig folytatott politikájának még agresszívebb, még radikálisabb programja volt. Roosevelt célja az volt, hogy a termelés szervezetének korporatív megszervezésével a piaci szereplőket felszínen tartsa, a korporatív szervezetek piaci védelmével biztosítsa a termelők (munkások) és a termeltetők (tulajdonosok) korábbi jövedelmét, s ennek fedezetét az állami kiadások sose látott növekedésével fedezze.

A válság nyomán az aranyhoz kötött értékű papírpénz világa is összeomlott. Az aranypénz rendszer automatikus korrekciós mechanizmusát nélkülöző mesterséges papírpénz addig tudta tartani az aranyhoz mereven kötött árfolyamát, amíg a nemzeti bankok tartani tudták a fellendülés éveiben mesterségesen kialakított árfolyamot.

Először Anglia és Németország 1931-ben, majd az USA 1933-ban, végül Franciaország 1936-ban szüntette meg papírpénze aranyhoz kötését, s értékelte le valutáját annak érdekében hogy visszanyerje világpiaci versenyképességét, s a kamatláb leszállításával egyben támogassa a gazdaságot,  és végre beindíthassa a pénzjegynyomdát, hogy mesterséges keresletet teremthessen.

Németországban a náci diktatúra tette lehetővé, hogy legkövetkezetesebben alkalmazza a zárt nemzeti gazdaság, a pénznyomtatás által teremtett kereslet teremtés logikáját. Hitlert senki és semmi nem tudta megakadályozni (még a pénz logikája sem, a demokratikus és jogállami korlátok lebontása után) abban hogy a gazdaság logikáján átlépve hadiipart és hadsereget teremtsen, majd a gazdasági összeomlás elől országgyarapításba, élettér szerzésébe, háborúba meneküljön. S miközben megvalósította ifjúkori álmát a német világuralomról, aközben újabb és újabb országok kirablásával tartotta életben a mesterségesen felnövesztett német hadigazdaságot.

Piacgazdaság – állami irányítással?

Szerencsére nem Hitler nyerte meg a világháborút, s nem is Sztálin egyedül. Az angolszász államok, Amerika és Anglia hagyományai, polgárainak és politikusainak ragaszkodása a piacgazdaság és a demokrácia elveihez meghatározta a világ, s benne Európa jövőjét.

A reformista liberális gondolkodású angolszász nagyhatalmak előtt egy jó szándékú, humánus cél lebegett. Egy új világot akartak építeni, amely véget vet az emberiség, vagy legalábbis a „Nyugat” nyomorúságának. Olyan állami irányítású piacgazdaságot, olyan gazdaságszervezési modellt kívántak megvalósítani, amely megszabadítja  végre a világot a piacgazdaság árnyoldalaitól, a munkanélküliségtől, a piac embertelen bizonytalanságától és a kiszolgáltatottságától. Olyan új demokratikus piacgazdaságot akartak létrehozni, amely a magántulajdonra alapozott gazdaság dinamikája és gazdaságteremtő potenciálja megőrzésével az állami beavatkozás révén végre emberi, minőségi élet reményét ígéri mindenkinek.

A kor vezető politikusai abban hittek, hogy a nagy válság évtizede után, amely elvezetett a szörnyű világháborúhoz, az államnak kell kiegyenlíteni a piac hibáit, s biztosítani az állandó foglalkoztatást, az elesettek számára a szociális segélyrendszert, a szinte mindenkire kiterjedő biztonságot és jólétet. Azért is gondolták, hogy nem tehetnek mást, mert látták, milyen sikert érhettek el világfelforgató álmokat hajszoló radikálisok demagóg szavakkal a munkanélküliségtől hiszterizálódott tömegek között.

Jólét és demokrácia, korlátozott piacgazdaság és állami szerepvállalás tűnt az egyetlen eszköznek arra, hogy megakadályozzák azt, hogy bal- és jobboldali radikálisok felégessék a polgári világot. Ennek érdekében rugalmasabb pénzügyi rendszert kívántak létrehozni az 1929-ben megbukott aranyalapú pénzrendszerhez képest. Olyat, amely szabadabb kezet ad a nemzeti bankoknak a pénzteremtéshez, a politikusoknak jóindulatú álmaiknak megvalósításához.

1944-ben Bretton Woodsban hozták létre a nyugati világ aranyhoz kötött értékű dollár alapú pénzrendszerét, amellyel a pénz még távolabb került az aranypénztől az 1929 után összeomlott aranyalapú pénzrendszerhez képest . Az aranyhoz kötött értékű dolláralapú pénzrendszer még megőrizte a kapcsolatot az aranyhoz, mert a pénzrendszer alapjául szolgáló dollár értékét az aranyhoz kötötték. De az összes többi nemzeti valuta értékét a dollárhoz kötötték, s engedélyezték, hogy a nemzeti valuták egy sávon belül lebegjenek a dollárhoz képest. Mint később kiderült, ez a szabály lehetőséget biztosított időről időre a nemzeti valuták drasztikus leértékelésére, a pénznyomtatás boldog folytatására.

Új aranykor

Európa újabb aranykora kezdődött el 1945-ben, a több mint hat évtizedig tartó szinte megszakítatlanul tartó növekedés korszaka. A jólét, a biztonság és a demokrácia kiteljesedésének hat évtizede. Nem egyedül a pénzteremtés támasztotta alá ezt a boldog hat évtizedet. Hatalmas technológiai fejlődés, a tömegtermelés meghonosodása, a világkereskedelem újabb fellendülése, az iskolázottság növekedése, az egészségügy fejlődése mind-mind hozzájárult a fejlődéshez.

Európa államai – nem teljesen önként ugyan – megszabadultak a gyarmatbirodalmak terhétől és a hatvanas évektől a társadalmak addig elképzelhetetlen mértékű demilitarizálódása és humanizálódása következett be. A hatalmi ambíciók helyét a békés építkezés vette át. De mesterséges pénzteremtés nélkül valószínűleg lassabb lett volna a folyamat, visszafogottabb lett volna a jóléti állam kiépülése és az állami szerepvállalás mértéke. Ám a választott modell miatt minden eddiginél szükségesebb volt a mesterséges pénzteremtés, hogy finanszírozni lehessen az egyre terjedő állami kiadásokat.

A hidegháború fegyverkezési versenye mellett az állami szerepvállalás eddig ismeretlen mértékű növekedése indult be. A humánus célú állami feladatvállalás célja az volt, hogy sosem látott utópisztikus jólétet és egyenlőséget, biztonságot teremtsen az állam és a piacgazdaság összeházasítása révén. Ekkor kerülnek állami tulajdonba a nagy stratégiai fontosságú vállalatok, válik általánossá a közüzemek állami tulajdona, épül ki a jóléti állam, nő fel az állami közszolgáltató intézmények erdeje, válik minden munkavállaló munkaviszonyát szabályozó eszközzé a kollektív szerződés.

Rugalmassága miatt az aranyhoz kötött értékű dollár alapú pénzügyi rendszer tovább tartotta magát, mint a merev aranyalapú pénzügyi rendszer. A vegyes gazdaság és a jóléti állam költségei egyre nagyobbak lettek, amit az USA esetében növeltek a fegyverkezési verseny és a hidegháború hatalmas költségei. Ugyanakkor a vegyes gazdaságra alapozott gazdasági modell egyre kevésbé volt versenyképes Japán, majd az ázsiai tigrisek feltörekvő gazdaságaival szemben.

Az 1970-es évek elejére az aranyhoz kötött dolláralapú pénzügyi rendszer válságba került. 1971-ben Amerika megszüntette a dollár aranyra való váltásának a lehetőségét. Ezzel elvágta az utolsó vékony láncot, amely valamilyen formában egy független értékhez kötötte a valuták értékét, s megnyitotta a gátat a korlátlan pénzteremtés előtt, amellyel a nyugati világ képes volt tovább finanszírozni az óriásira nőtt katonai-hatalmi komplexumát és azt a jóléti világot, amely egyre növekvő terhet jelentett a lakosság kezdődő elöregedése miatt.

Az aranytól való utolsó kis kötődés elvágásával megkezdődött a szabadon lebegő valuták korszaka. Az arany immár véglegesen barbár és primitív korszakok emlékévé válik, s csak numizmatikusok, esetleg spekulánsok érdeklődnek iránta. A pénzvilág irányítását kormányhivatalnokok, pénzügyi technokraták, pénzügyi zsenijükben bízó bankárok veszik át.

A kormányok, a nemzeti bankok és a velük szorosan együttműködő nemzeti bankrendszerek által meghatározott kamat, pénz- és hitelteremtés mértéke határozza meg a valuták egymáshoz való értékét. A pénzteremtés mértékét egyedül az alacsony infláció célja korlátozza bizonyos mértékig, amit a nemzetközi pénzügyi intézmények, mint az IMF és a Világbank, igyekeznek biztosítani a fegyelmezetlen nemzetállamok esetében.

Neoliberális forradalom

Ezzel párhuzamosan bátortalan lépések történnek a hatalmasra növekedett állami szerepvállalás és a jóléti állam visszafogására, a gazdaság hatékonyságának növelésére, a háború után kialakult vegyes gazdaság versenyképesebbé tételére a feltörekvő ázsiai tigrisekkel szemben. Ez az a törekvés, amit a neoliberalizmus irányzata fémjelez.

A Reagan és Thatcher nevéhez között neoliberális forradalom során, a nyolcvanas években megindult a korábban államosított kulcsfontosságú nemzeti iparvállalatok magánosítása, a közszolgáltatások részleges piacosítása és privatizációja. Lépések történnek a jóléti állam szolgáltatásainak visszafogására, s a munkaerőpiacot mereven szorító kollektív szerződések rendszerének megtörésesére.

Sok tekintetben nagyobb volt a füstje a neoliberalizmus körül folyó ideológiai csatáknak, mint a valóságos intézkedések által kiváltott hatás. A  neoliberális „reformok” elégtelen költségcsökkentése miatti továbbra is jelentős súlyú állami szerepvállalást és a továbbra is hatalmas méretű katonai kiadások terheit ellensúlyozta az 1970 es években elszabadult hitelteremtés. Megindult a nyugati világ eladósodása, amely folyamatot a minden természetes korláttól megszabadított pénzrendszer tett lehetővé. Az utóbbi két évtizedben egyre jobban felgyorsult a hitelteremtés, s eddig soha nem látott méretű hitellufi fújódott föl.

2008-ban pukkant ki a lebegő valutákra alapozott pénzrendszer hitellufija. Akkor vált mindenki számára világossá, amit addig kevesen láttak: a nyugati világ nyakába szakadt egy eddig sosem látott mértékű eladósodás terhe, amely eladósodás finanszírozta addig a modern fogyasztói társadalmat, annak kiszolgálására kiépült hatalmas ipari kapacitásokat és a jóléti államot, tágabb értelemben az állami szerepvállalást a gazdaságban.

Az elmúlt  száz év története arról szólt, hogy minél jobban elszakadt a pénz az aranytól, minél több lehetőség nyílt arra, hogy – jó vagy rossz szándéktól vezérelt  –  politikusok manipulálják a pénz és a hitel lehetőségét, mesterségesen pénz teremtsenek, annál  nagyobb adóssághegy keletkezett, amely egyre nagyobb és nagyobb válság alapjait vetette meg.

2012 a negyedik éve a 2008-ban kirobbant hitelválságnak. 1929-ben, az utolsó nagy világválság esetében négy év után 1933-ban a válság elérte a végpontját, s lassan megindult a kilábalás. Most 2012-ben, amikor minden eddiginél aktívabb kormányok mindent megtettek a válság elmélyedése ellen, úgy tűnik, az igazi válság még előttünk van. Görögország összeomlása napról napra közelebb kerül, s kiszámíthatatlan hogy a görög válság hatása milyen hatással lehet Spanyolországra és Olaszországra, a francia és a német bankrendszerre.

1929-ben még lehetett abban hinni, hogy addig sose nem próbált eszközökkel, állami szerepvállalással, állami kiadások növelésével, az állam eladósodása árán ki lehet húzni a gazdaság elakadt szekerét a válságból. Ma a nyolcvan évvel ezelőtti helyzethez képest az államok  szerepvállalása olyan hatalmasra nőtt, hogy szinte elképzelhetetlen további növekedése. Ma már az államok eladósodása is probléma a piaci szereplők eladósodása mellett.

Az állam a probléma

Igazi civilizációs válság előtt állunk. Az állami hatalommal kikényszerített értékű papírpénz folyamatos gyártására, a majdnem korlátlan méretű hitelteremtésre, s ami ennek a másik oldala, az eladósodásra épült gazdaságunk, társadalmunk, jóléti rendszerünk van veszélyben. Halálos veszélyben. Újabb és újabb milliárdos pénzteremtő csomagok csak a válság kirobbanását tudják elodázni, de látható, hogy nem képesek megoldani az adósság problémáját. Nem is lehet, mert a válság oka a túlzott állami szerepvállalás, s az ezt fedező nyakló nélküli pénzteremtés volt. Újabb és újabb pénzteremtés csak növeli a bajt, mert életben tartja a fenntarthatatlan, hitelekre épült fogyasztást, intézményeket és rendszereket.

Rettenetesen nehéz évek állnak előttünk. Amit most átélünk, az nem a piac „rossz” működésének a következménye, amitől csak az állami beavatkozás mentheti meg a társadalmat. Pont az ellenkezője az igaz. Egy óriási, lassan száz éves szabályozási hiba következménye dönti romba életünket.

A valóságos aranypénz által kikényszerített fegyelem hiánya, a pénz és kamatlábak mesterséges manipulálása már 1929-ben óriási válsághoz vezetett. De a politikai elitek inkább előre menekültek, s jobbító álmaik megvalósítása érdekében egyre messzebbre térítették el a pénzt természetes korlátjától, egyre jobban kinyitották a pénzteremtés, a hitelek csapjait.

Valójában az állam mindenhatóságának álma jutott válságba. Az a modell, ami arra a hitre alapult, hogy a politikai célok elérése érdekében  – legyenek azok bármilyen szépek és nagyszerűek is – túl lehet lépni a gazdaság korlátain, s hatékonyabban tudja kijavítani az állam a piac hibáit a folyamatos pénzteremtéssel, mint  a piac saját önkorrekciós mechanizmusai.

Vissza az aranyhoz!

A megoldás kulcsa az, hogy vissza kell térni az igazi pénzhez, az aranyhoz. Az aranypénzhez, amelynek értéke valóságos érték, amely korlátozott volta végre lefogja a politikusok, az álmodozók kezét, tényleges gátat emel a jobbító szándékú állam elé, azért, hogy a nagy boldogságkeresésben ne tegyen tönkre mindent maga körül. De nemcsak az államról van szó.

A válság egyetlen tartós megoldása az aranypénzhez való visszatérés révén az igazi tőke és az igazi megtakarítások folyamatának újraindítása. A valóságos pénz képes egyedül biztosítani a a kamatlábak állandóságát, kiszámíthatóvá tenni a beruházást, s korlátozni a pénzügyi spekulációt. Helyre kell állítani a szabad piacgazdaságot, azt a motort, amely lehetővé teszi a technikai fejlődést, a hatékonyság javulását.

Könnyebb lett volna 1919-ben visszatérni az aranypénzrendszerhez. Kisebb fájdalommal járt volna, ha az 1929-es világválság idején nem a pénznek az aranytól még jobban való elszakítása mellett döntöttek volna az akkori döntéshozók. 1944-ben is elszalasztották a történelmi lehetőségét annak, hogy visszatérjenek az aranypénzhez. 1971-ben véglegesen elszakadt a pénz az aranytól, s megindult annak a hatalmas adósságlufinak a felfújása, amely ma összeomlással fenyegeti világunkat.

Ma már hatalmasra nőtt a hitellufi kipukkanásával  fenntartatlanná, „feleslegessé” váló munkák és megélhetések aránya, amelyeket eddig az adósságfelhalmozás finanszírozott. Mégsincs más út. A további folyamatos pénzteremtés és részleges megszorítások útja a válság időtlen elhúzódásához vezethet, legrosszabb esetben  minden gazdaság elégéséhez egy végeláthatatlan deflációs folyamatban, aminek ellensúlyozására előbb utóbb beindulnak a pénzjegynyomdák, s ami tőke még megmaradt, el fog értéktelenedni egy hiperinflációban.

Európa egyféleképpen menekülhet meg civilizációjának összeomlásától. Ha kijavítja az őshibát, az eredendő bűnt, amely hosszú évtizedek kacskaringóin keresztül elvezetett a ma válságához, a mértéktelen eladósodáshoz. Vissza kell térni az aranypénzhez, amely egyedül képes arra, hogy önszabályozó módon a gazdaság lehetőségeihez igazítsa az anyagi vágyakat, s egyben megteremti a valóságos és fenntartható gazdasági növekedés feltételeit.