Nemzetgazdasági miniszterünk tagadhatatlanul sokat olvas. Amellett, hogy a Heti Válaszban hetente jelentet meg külföldi szakirodalmi recenziókat, a magyar kutatók eredményeiről sem marad le. Az Új baby boom, a középosztály gyermekvállalási forradalma című nemzetgazdasági minisztériumi stratégiai vitaanyagot ugyan nem jegyzi, de nyilván nem kerülhetett nyilvánosságra az ő jóváhagyása nélkül.

Ezért feltételezhető, hogy a javaslati részben (106. oldal) felvázolt pontrendszert javasló elméleti írást – Botos József-Botos Katalin: A nyugdíjrendszer alapkérdései c. vitairatát (mely a Pénzügyi Szemle online vitafórumán jelent meg) is ismerte. Mindenesetre a javaslatot a Baby boom elég elnagyoltan dobja csak fel, megértéséhez és értékeléséhez érdekesebb az alapművet átfutni.

A szerzőpáros érvelése azon az elgondoláson alapszik, hogy előbb-utóbb minden nyugdíjrendszer felosztó-kirovóvá válik. A bismarcki típusoknál ez kézenfekvő: a rendszer lényege az, hogy az aktív korúak befizetéseiből kapnak járadékot a nyugállományba vonulók. A gond abból keletkezik, ha munkapiacra lépők kevesebben vannak, mint a nyugdíjba vonulók, így egyre kevesebb dolgozó befizetéseiből egyre több nyugdíjas ellátását kell fedezni.

Botosék szerint ez vár az ún. tőkefedezeti rendszerekre is, mert a belépők számának csökkenésével a felhalmozott vagyont használják fel a járadékok kifizetésére, és ez végül felosztó-kirovó struktúrához vezet, vagyis a befizetések jelentik a kifizetések forrását. A felhalmozott megtakarításokat háború és hasonló kockázatok fenyegetik. A nyugdíj tehát az ő elgondolásuk szerint minden esetben generációk közötti szerződés, és csak úgy működhet, ha a belépő generációk létszáma nagyobb, mint a kilépőké.

Ezért tehát szerintük a gyermekvállalás nem magánügy. A társadalom elvárása az, hogy minden járulékfizető állítson maga helyett egy újat, tehát alapesetben családonként két gyermeket kéne adni a társadalomnak. Ezt kívánja ösztönözni a pontrendszer, melynek logikája a következő: a több gyermeket nevelők nagyobb anyagi terheket viselnek, mint gyermektelenek, illetve kevesebb gyermeket nevelők. Ez utóbbiak tehát inkább tudnak megtakarítani, félretenni idős korukra, mint az előbbiek. Ezt a különbséget a nyugdíjrendszer ellensúlyozná.

Ehhez egy pontrendszert vezetetnének be: a nettó átlagbér jelent egy pontot, 36%-os nyugdíjjárulék mellett évente 0,46 pontot kap a dolgozó, 40 év szolgálati idő alatt 14,4 pontot. A nyugdíjat úgy számítják ki, hogy az aktív korban megszerzett pontok számát osztják a nyugdíjba menetel időpontjában várható élettartam éveinek számával. Az így kapott hányados és a mindenkori nemzetgazdasági átlagbér szorzata a nyugdíjas nyugdíjjáruléka. A magasabb kereset valamilyen módon növeli, az alacsonyabb csökkenti a pontértékeket (ezt nem fejtik ki, hogyan).

És ehhez jön a „családi teljesítmény” szerinti differenciálás. A két gyermeket felnevelő család tagjai kapják meg a fenti módon kiszámított pontszámot, a harmadik gyermek ezt 15%-kal (alapesetben 2,2 pont) növeli, négy gyermek 24%-kal, (3,5 pont). Ha csak egy gyermek van  a családban akkor 26%-kal, (3,7 pont) csökkennek a nyugdíjpontok. Gyermektelenség esetén méltányosságból (sic!) csak 38%-kal (5,5 ponttal) kell csökkenteni a járulékot. (Hiszen főbe is lőhetnék őket, nem?)

Az, hogy van valami zűr a gondolatmenttel, a szerzőknek is feltűnt. „Semmi nem segít a nyugdíjrendszer hiányán, ha nincs megfelelő munkalehetőség az országban, méghozzá többé-kevésbé egyenletes földrajzi eloszlásban.” Valamit már a migrációról is hallottak, de ez szerintük nem segít a népességfogyáson, mert azt tapasztaljuk, hogy inkább a hátrányai vannak túlsúlyban: „a kiképzett, jó koponyák elmennek a strukturális munkaerő-hiányban szenvedő EU-s országokba, ahol sokkal magasabbak a bérek, mint nálunk.” A beáramló migránsok pedig beilleszkedési terheket rónak a társadalomra.

Na, ha idáig eljutottak, akkor nyugodtan tartsanak egy kis szünetet, amíg rendeződik a lélegzetvételük.

A dolog persze erősen kritizálható, sokféle szempontból is. Először is az a feltételezés, hogy tőkefedezeti nyugdíjrendszerben a felhalmozott befizetések nem termelnek hasznot, hozamot, hanem az összegyűjtött pénzből kell majd a nyugdíjakat kifizetni, ha ugyan el nem viszi őket a háború. Miért is? A magánnyugdíj-pénztárak elkonfiskálásakor is kiderült, hogy bizony, még a válság sem tudta mindenütt eltüntetni a reálhozamokat – ezt többen meg is kapták, letagadni sem lehet -, pár nyugis év alatt pedig esetleg további hasznot is hoztak volna.

 

 

 

 

 

 

 

 

(Fotó: Creative Commons)

Másodszor a gyermek, mint befektetés. Azt, hogy ez micsoda lenézése a gyermeket vállaló családoknak, most hagyjuk. De a dolog erősen idejétmúlt. Rabszolgatartó és feudális társadalmakban a birtok tartozéka volt munkaerő is, ekkor a rabszolgák, cselédek, jobbágyok szaporulata a vagyon gyarapodását szolgálta. Önálló agrárgazdaságokban is a gyermek részben munkaerő utánpótlás volt, részben pedig az idős szülők eltartója. De ez nagyjából az ipari forradalommal megszűnt, azóta a jövedelmet nem feltétlenül a több munkaerő, hanem egyre inkább a nagyobb termelékenység emeli.

Még a magyar parasztságban is elterjedt az egyke-rendszer, amikor az arató- és cséplőgépek használata elkezdte csökkenteni a kézi munka iránti igényt. Nem véletlen, hogy fejlett gazdaságokban mindenütt csökkent a születések száma: egyszerűen nincs szükség annyi új munkaerőre. És persze szerencsére a megszületett gyermek nagy valószínűséggel munkában fogja tölteni a szükséges éveket (ha álláshoz jut) a csökkenő gyermekhalandóság és a  kitolódó élettartam miatt. A technológiai és a tudományos fejlődés a minden bizonnyal a jövőben is lehetővé teszi, hogy egy dolgozó egyre több jövedelmet termeljen meg.

Harmadszor: a nyugdíj-váromány eltérítése a járulékfizetéstől azonnal csökkenti a járulékfizetési hajlandóságot és a jövedelmek járulékfizetés elől való eltitkolásában teszi érdekeltté a dolgozókat. Megjegyzem, ehhez a járulék adóvá alakítása már meg is tette a maga lépését.

Negyedszer: azzal, hogy munkahelyek kellenek egy jól működő nyugdíjrendszerhez, nem lehet vitatkozni (az országosan egyenletes elosztással már igen). Ha volnának adózó munkahelyek, akkor az egész bonyolult pontosdira nem volna szükség, a dolgozók fizetnék a járulékot, lenne miből nyugdíjat fizetni. Most viszont a szerzők által is jelzett migrációs folyamatok ahhoz vezetnének, hogy a több gyerek többfelé menne a világban, semmi nem kényszerítené őket, hogy itthon termeljenek nyugdíjjárulék alapot képező jövedelmet. Ha a most távozókat vissza lehetne csábítani (nem Túró Rudival!), máris javítani lehetne a nyugdíjkassza (és más adóbevételek) állapotán.

Na, de itt már nem nyugdíjakról van szó, hanem arról: milyen környezetet kínál ez az ország a vállalkozáshoz? Van-e értelme rámozdulni a felismert lehetőségekre, új terméket, szolgáltatást bevezetni a piacra, célszerű-e beruházni, bővíteni, új vevői igényeket kielégíteni, vagy inkább lapítani kell, mert aki magasra emelkedik, annak lecsapják a fejét? A sikeres vállalkozások, üzletágak megsarcolása, az egyre bonyolódó szabályok és növekvő büntetések már ahhoz vezettek, hogy a magyar ifjak 5%-a sem álmodik arról, hogy ő lesz a magyar Bill Gates. Ki teremt itt legális munkahelyet?

És végül egy aggódó kérdés: ha a világot túlnépesedés veszélyezteti, miért is van szükség itt több gyermekre? Milyen óriásinak feltételezett terheket is jelent Magyarországnak a migránsok beilleszkedése? Némi nyelvtanulás, az ország működési rendjének megismertetése többe kerülne, mint egy újszülött felnevelése munkavállalói korig? Nem inkább a potenciális bevándorlók bőrszínével van itt baja némelyeknek? Sőt, esetleg a génkészletükkel? Azt tudjuk, hova vezetett az eugenika, a faj tisztaságának védelme és egyéb – áporodott, de sajnos ki nem pusztult – „tudományok” művelése.

Nem kell a magyarok tenyésztésén törnie a fejét sem tudósnak, sem politikusnak. A gondolkodást inkább arra kéne fókuszálni, hogyan teremtsünk itt élhető országot. Olyat, ahol mindenki nekivághat álmai megvalósításának, mert az eredmény rajta múlik, legyen az álom nagycsalád, felfedezés, szakmai karrier, vállalkozói siker. Ahol itt marad a megszületett gyermek és idejön a máshol világra jött, de ott jövőt nem látó.

Különben, ha majd megöregszünk, nemhogy szép esténk nem lesz, de csúf sötétség, hideg kandalló vár ránk.