Böcskei Balázs meggyőző posztban fejti ki, hogy Kádárnak nincs bocsánat. Egyrészt mert megbocsáthatatlanul súlyos bűnökkel került hatalomra. Másrészt mert itt hagyta nekúnk az örökségét, ami gusztustalan állagú, zsírszagú magatartásmintákban nyilvánul meg. Posztjának ez utóbbi része nagyon tetszik, tökéletesen egyetértenék. Egyetlen megjegyzésem van csak hozzá: ezek nem “posztkádári”, hanem egyszerűen kádárista magatartásminták, ugyanazoknál az embereknél figyelhetők meg, akik már Kádár életében is így viselkedtek.

A közélet ugyanis tömve van ilyen emberekkel, és nemcsak a Böcskei Balázs által – csakis helyeselhető szenvedéllyel – kárhoztatott baloldalon, hanem a létező jobboldalon is. 2010-re a húsz évet öregedett professzionális derékhad révén befejeződött a kádárista restauráció. Bródy János nyilván nem pont erre gondolt, de a diagnózis önmagában precíz: ezek ugyanazok. Szó szerint. Matolcsy, Martonyi, Pintér kb. azon a helyen van, ahol “rendszerváltás” nélkül lenne, és nem megyek tovább a spekulációban. (Az, hogy a következő nemzedék ennél is pocsékabbul viselkedik, másik poszt témája.)

Azzal is tökéletesen egyet lehet érteni, hogy Kádár bűn útján került hatalomra. De az ebből levont következtetést a magam részéről tragikus tévedésnek tartom, a szóban forgó tévedést pedig a mai szégyenteljes és kétségbeejtő állapotokhoz vezető folyamat egyik fő magyarázatának. Böcskei Balázs szerint:

A Kádár-rendszer genezise tehát a bűn. A rendszerváltás „pillanata” és referenciapontja pedig 1956 és Nagy Imre és társainak újratemetése. Lehet választani, vagy-vagy. Erkölcsi értelemben nincs harmadik út.

Először is van (lenne) harmadik út, még erkölcsi értelemben is. A spanyol átmenet során a Kádárénál sokkal véresebb genezisű Franco-rendszer bűneit felbonthatatlan zárójelbe tették. A spanyol demokráciát olyan politikusok alapozták meg, akik két évvel korábban még Franco rendíthetetlenül hű emberei voltak, és ugyancsak ilyen államférfiak mentették meg a spanyol demokráciát egy kritikus pillanatban. (Nem mellesleg kommunista együttműködéssel.) Dél-Afrikában az apartheid-rendszer bukása után nem nürnbergi típusú törvényszéket állítottak fel, hanem az Igazság és Megbékélés Bizottságát. (Mind a két fele fontos: a bűnöket intézményesen feltárták és intézményesen megbocsátották. Magyarországon se fel nem tárják, se meg nem bocsátják – annak, aki a mostani hatalommal nem működik együtt. Mikor hogy diktálja a konkrét politikai érdek. Bizonyos értelemben ez is egy erkölcsi harmadik út.)

Másodszor: elég baj, hogy a rendszerváltás referenciapontja 1956, “pillanata” pedig az újratemetés.

Itt tegyünk egy kanyart. Az 1989 előtti évtizedben a Kádár-rendszer válsága elsőrendűen gazdasági válság volt. 1979-től kezdve hol visszaesett, hol stagnált a reáljövedelem. Ezt a nép túlnyomó többsége megszenvedte, ki hogyan: egy réteg elszegényedett, egy másik réteg egyre jobban kizsigerelte önmagát, hogy a jólét illúzióját tartsa. A túlnyomó többséget nem érdekelte sem 56, sem a népi-nemzeti irányzat agendája, még a vízlépcső sem. A gazdasági válság érdekelte. Ezenkívül, a tiszta politikában maximum annyi, hogy menjenek ki az oroszok, de úgyse fognak kimenni. Különben is szerencsétlen csókák, ha már itt vannak, arra jók, hogy búvárszivattyút vegyünk tőlük bagóért vagy három üveg cseresznyéért.

Aki elemi szinten értett a gazdasághoz, az tudta, hogy ennyi volt. Az államszocialista kísérlet megbukott. Nincs ésszerűség, nincs tőke, műszakilag piszkosul le vagyunk maradva. A Távol-Kelet is elhúz tőlünk. Más megoldás nincs, mint valahogy idecsábítani a tőkét, és enyhíteni a technológiai lemaradást. Ehhez pedig az kell, hogy a) létrejöjjön a kapitalizmusnak legalább a jogi és intézményi feltételrendszere, b) hogy valahogyan eltávolodjunk a szovjet blokktól, mert amíg benne vagyunk mindenestül, a COCOM-lista ránk is érvényes.

Az 1985-ös pártkongresszuson Kádár – utolsó politikai leheletével -meghirdette a gazdaság élénkítésének, az életszínvonal mindenáron való emelésének az unortodox politikáját. Ezzel két év alatt máig ható katasztrófába sodorta az országot,  az életszínvonal nem nőtt, az adósság viszont megkétszereződött. A rendszer elfuseráltságát mi sem bizonyította jobban, hogy Kádár ezt akadálytalanul megtehette, miközben a saját gazdasági szakértői mind tudták, hogy ez őrület. De azért volt, aki engedelmesen kidolgozta a részleteket. (Tanult belőle valaki ?) Annyi áldásos hatása azért volt, hogy amikor egyértelmű lett a csőd, az ifjútörökök megszabadultak Kádártól, és elkezdtek dolgozni a fenti két cél megvalósításán.

Afelől nem volt kétségük, hogy a kapitalista feltételrendszer létrehozása és a blokktól való eltávolodás (szakításról nem lehetett szó), vagyis a kínai modell Közép-Európába átültetett változata az ő vezérletükkel fog megvalósulni. Magyarul: a többpártrendszer, a képviseleti demokrácia szabad választásokkal eredetileg nem tartozott a célok közé. Megjegyzendő, hogy ekkor még az ellenzék és a félellenzék céljai közé sem. Ilyen messzire a Társadalmi szerződés (a Beszélő körének programja ) se ment. A népiek még kevésbé, ők Csoóri egyszeri fellángolása, a Duray-előszó után már a meglévő pártállami intézmények saját képükre alakítását tekintették “realista” reformprogramnak.

Kádár utódai egyébként teljesen jól kalkuláltak, mert a nyugati hatalmak számára a szabad választás a hidegháború időszakában sohasem volt a támogatás követelménye. Elég volt a “mintha” választás, mint Mexikóban vagy Dél-Koreában, vagy még annyi sem, mint Szaúd-Arábiában. Európáról lévén szó, a putyini szóval, anakronisztikusan ‘”irányítottnak” nevezhető demokrácián kívül még ragaszkodtak olyan szabadságokhoz, mint a gyülekezési jog és a tabumentes sajtó. Ezeken a törvényeken vagy mechanizmusokon ugyancsak dolgoztak a pártközpontban.

Közbejött azonban a lengyel kerekasztal, és a magyar kormányzat igen hamar rájött, hogy a többpártrendszernek az az imitált változata sem lesz elég, amin Pozsgay és a belügy 1988 második felében oly lelkesen dolgozott. Lengyelország nagyobb, fontosabb, látványosabb, merészebb. Magyarország elveszítheti a kivételes jógyerek szerepét. Ezért egyrészt megkezdődött a magyar kerekasztal szervezése, másrészt – érthetően – mindenki igyekezett a lehető legjobb pozíciót biztosítani magának a többpártrendszer korszakára. Úgy, hogy közben nem mond semmit a gazdaságról (mert vagy nem ért hozzá, vagy csak népszerűtlen dolgot mondhat). Sem a többpártrendszerről (vagy azért, mert – erősnek tartva magát – igazából nincs kedve hozzá, vagy mert gyengének tartja magát, és nem akarja közhírré tenni, hogy pillanatnyilag nem volna egy ilyen rendszerben túl sok esélye).

Ehhez jött kapóra egy “proxy”, helyettesítő ügy, amelyben egyikről sem kellett beszélni: az újratemetés. Egy hangsúlyozottan politikán kívüli (bár az emberijog-centrikus liberális ellenzékhez kötődő) csoport, a Történelmi Igazságtétel Bizottság nemes és erkölcsileg támadhatatlan kezdeményezésére szinte az összes számottevő vagy reménybeli politikai tényező rászállt. Az SZDSZ-nek ez régi, központi ügye volt, az újratemetés megvalósulásával értelmiségi tömörülésből valóban párttá léphetett elő. Az Antall előtti, Bíró Zoltán-féle MDF-vezetőség – a megbeszéléseken Csurka képviselte – nagy többségében rühellte az egész pártosdit és kerekasztalt, és úgy érezte, az újratemetés jó alkalom rá, hogy megmutassák: az MDF nem párt, hanem a nemzeti érzelmű nép egészét képviseli. A Fidesz, amely mint “az ifjúság” képviselője a kerekasztalok pártjai közül egyedül kapott szólási jogot a Hősök terén, úgy látta: itt a lehetőség a kiugrásra.

A kormány számára kiváló alkalom volt, hogy megmutassa a Nyugatnak, milyen bátor és hogyan szakít a múlttal. Koszorúzott Németh Miklós, Medgyessy, Pozsgay, Szűrös. Az eseményt egyenesben közvetítette a Magyar Televízió. A hatalmas állambiztonsági készültségnek csak az egyik célja volt, hogy a radikális 56-osokat, Krassóékat távol tartsák az eseményektől. Közben a balos fenyegetés, munkásőrveszély felfújásával a kormánypropaganda – illetve az állambiztonsági dezinformáció – azt sugallta a nyugati sajtónak és diplomatáknak, hogy a kormány itt valami rettentő kommunista közegellenállást győz le. Olyan haladó és Nyugat-kompatibilis, mint Lengyelországban lesz a Szolidaritás kormánya.

Mivel a kormány is, az ellenzék is drámai módon megtagadta Kádárt, a nagyközönségnek az a benyomása támadt, hogy ezzel a Kádár-rendszernek van vége. Ebben a tudatban ezernyi beszéd és publicisztikai mű erősítette meg. A Kádár-rendszerrel az volt a baj, hogy bűnben fogant, mi lelepleztük a bűnt, most már jó rendszer lesz. Mondom, minden akkor számottevő politikai erőnek ez volt az egybehangzó érdeke, és mivel ezeknek az erőknek a hívei a politikai közösség nagy többségét alkották, kételynek sok helye nem maradt.

Ezt a manipulációt egyetlen más kommunista országban nem lehetett volna kivitelezni. Már csak objektív okokból sem. 1956-ban, két héttel Kádár előtt Wladislaw Gomulka nem a szovjet tankoknak, hanem ellenkezőleg, a népi lelkesedésnek és a Lengyel Néphadsereg hazafias kiállásának köszönhette, hogy övé lett a hatalom. Nem voltak sortüzek, nem végeztetett ki és nem csukatott börtönbe senkit, ellenkezőleg, liberalizált, és kiengedte a börtönből  a poznani felkelőket. Egyszóval a rendszere nem bűnben fogant,. De tizenkettő-tizennégy év múlva már rosszabb volt a Kádárénál, 1968-ban, Varsóban diákokat és zsidókat vertek az utcán, 1970-ben, a Tengermelléken 42 embert lőttek agyon. És sehol máshol nem a hatalom megszerzésének barátságos, semleges vagy erkölcstelen módja miatt döntötték meg a rendszert a forradalmak. Ceausescu teljesen szabályos, bürokratikus úton került hatalomra, ő sem végeztetett ki akkortájt senkit. Mégis kivégezték. Csehszlovákiában nem az eltiport, elárult prágai tavasz volt a referenciapont, hanem az 1948 – a kommunista puccs és az államosítások – előtti állapot. Ahogy lehetett volna nálunk is az az év, amikor megszűnt a kapitalizmus és a többpárti parlament. De nem lett. És nem lesz a közeljövőben sem.

A Kádár-rendszer nem azért volt gyökeresen rossz, nem azért kellett (volna) megtagadni, mert “a bűn volt a genezise”. Hanem azért, amiért a szovjet típusú létező szocializmus összes többi változata: szabadságellenes volt, szegénységet generált, és elszigetelte az országot a világ fejlett részétől. De ugyanez elmondható az Orbán-rendszerről is. Pedig az mocskosul tiszteli 56-ot.