„Kérem, elvtársak, én évekig éltem és dolgoztam Rákosi elvtárssal, mindennapos, közös munkán, és megmondom maguknak, soha életemben olyan nyugodtan nem aludtam, mint akkor, mikor nekem az volt a feladatom, hogy figyeljek arra, hogy Rákosi elvtárs, Gerő elvtárs, Révai elvtárs, és hozzáfűzöm, Farkas Mihály, mit mond, mit tesz, mert egy becsületes kommunistának az a dolga, hogy törje a fejét, hogyan kell végrehajtani, és mit tehet ő a maga részéről. Ez egy áldásos állapot volt, elvtársak. Megmondom, ebben volt egy bizonyos vakbizalom is, és az a vakhit, vakbizalom nem egészséges vonása a pártéletnek. De bizalomra igenis szükség van, elvtársak” – az idézet gazdájának 100. születésnapját ünnepli május 26-án a magyar társadalom egy része. Jól van ez így?

Bizony, hogy nem. Ahogyan az sem, hogy Kádár János és rendszere kapcsán csak két őszinte csoport mutatkozik: az egyik az antikommunisták táborokon átívelő – a legkevesebb a politikai baloldalon van belőlük – köre, illetve a vezérük kapcsán már-már nekrofil tünetekkel élő kommunisták, kádáristák csoportja. Míg az előbbiek következetesen ellenállnak a történelem- és bűnrelativizálásának, addig utóbbiak töretlenül zárójelbe tesznek mindent, ami erkölcsös és igaz, továbbá szobrot akarnak a gyilkosságokra parancsot adónak. Lelkük és szívük rajta, csak ha lehet, úgy ne ők akarják betiltani a Jobbikot (és általában, senki ne ügyeskedjen politikai küzdelmekben jogi megoldásokkal).

A kettő között van a rejtőzködők és az „egyrészt-másrészt” érvelők felelőtlen világa. Ezzel a megállapításommal előre is bocsátom: nem történészi érzékenységgel írom e sorokat, mert nekem az új gazdasági mechanizmus és félresiklása, Kádár János „sikeres” külpolitikája, stb. helyett jóval és jóval fontosabb az erkölcs.

Amikor gyermekeimnek el kell mesélnem, ki volt e „puritán”, „műveletlen, de törekvő”, „magányos” (hogy csak a leggyakoribb, tipikusan bűn alól felmentő, azt relativizáló kádárista jelzőkkel éljek) férfi – aki utolsó beszéde alkalmával úgy dőlt össze, ahogyan az egy egyeduralmat és megfigyelések hálózatát, egzisztenciák betörését fenntartó és működtető, Nagy Imre és társait még halálukban is megalázó vezérhez illik –, akkor azt fogom mondani: ő a szégyenem, erkölcsi felelősségem tárgya. Ezt sokan így látjuk. És még többen nem. S ha az utóbbiak létszáma nem csökken, úgy a Negyedik Köztársaságnak is annyi.

S akkor is ezt fogom mondani, amikor egyes történészek így vallanak: „ha nem ő van ott, ha nem ő teszi meg, akkor mást járt volna el így.” Nem, kérem, sajnos vagy sem, ez nem igaz: nem mindenki születik potenciális hóhérnak.

A Kádár-rendszer genezise tehát a bűn. A rendszerváltás „pillanata” és referenciapontja pedig 1956 és Nagy Imre és társainak újratemetése. Lehet választani, vagy-vagy. Erkölcsi értelemben nincs harmadik út. Egyszerre védeni a rendszerváltás ethoszát Orbántól – aki mondjuk személy szerint is bátrabb és aktívabb volt akkoriban, mint mai baloldali kritikusainak egy jelentős része – és azt mondani „igen, igen, ott vannak a kivégzések, de ott van a villamosítás, a mobilitás, a panelok építése, stb.”, erkölcsileg elfogadhatatlan.

Nyaljon vissza a fagyi, képzeljük el, ha valaki így kezdi ma egy szoboravatáson: „Jó, igen, Horthy alatt volt…, de ugyanakkor….” Már látom, ahogyan Dániel Péter festéket kever, a baloldal egy része tartja a vödröt, a másik fele meg segédkezik a vödörhajításában (hogy aztán utána gyorsan elhatárolódjon az akciótól).

Nem, nincs egyrészt-másrészt. Bűn és bűn van, nincs kettős mérce. Nekem éppúgy fáj 1956-1963, azaz 1949-1989, mint a komplett Horthy-rendszer. És nem akarom szememet eltakarni iskolaépítésekkel, Olcsó Könyvtár sorozattal, ideológiai segédeszközként szolgáló Szabó családdal, infantilizmusban tomboló Táncdalfesztiválokkal, SZOT-üdülőkkel, zsírban tocsogó lángossal és az értelmiség osztályhatalmával.

Mink András szerint: „Ha Kádár és hívei kommunizmust akartak, a ma uralkodó politikai és erkölcsi meggyőződés szerint nem akarhatták a legjobbat az országnak.” Ehhez képest majd kiesett a kezemből a lap, amikor ezt olvastam: „Egy politikus helyét a történelmében az jelöli ki, hogy mennyit tudott tenni az emberekért, a nemzetéért.”

Ezek a sorok eltakarják szememet, hogy ne lássak tisztán. Persze, hogy baloldalról jönnek. Arról a baloldalról, amely irdatlan nagy energiát fektet abba, hogy magának hagyományt teremtsen. Nem fog menni. A szociáldemokrata tradíció megszakadt – bár szívesen olvasnék Kunfi Zsigmond relevanciájáról a Web 2.0, posztfordista társadalmakban –, az 1890-ben megalakult szociáldemokrácia nem az övék, hanem sokkal inkább senkié. Elvitték – pontosabban –, elrabolták és kivéreztették e hagyományt a kommunisták, az MDP, majd az MSZMP hihetetlenül nagy formátumú ideológusai.

S aztán jött az MSZP, mint utódpárt, amelyre már rég nem akként tekintek magam se, viszont csak abban az esetben tudok továbbra is így tenni, ha nem akarja magának újrateremteni – folytonosságot hirdetve – elődpártja által sárba tiport magyar szocdem hagyományt. Ez ugyanis történelmi és erkölcsi szempontból sem fog menni.

Emellett az MSZP politikusai esetében egyébként is számos alkalommal hallottuk a nosztalgiázást, a féloldalas modernizáció elismerését, „a Kádár alatt jobb volt” árnyékolt verziót. Na, ez a maga a cinizmus. A párt dokumentumaiban számos alkalommal elhatárolódott a bűnöktől – állítólag több kongresszuson bocsánatot is kért –, majd pedig egykori állambiztonsági „munkatársakkal” töltötte fel kormányát, frakcióját, (egykori) párttagjai sajátos legitimációs érveivel magyarázták a történelmet, legutóbb pedig az LMP állambiztonsági múlt feltárása kapcsán kezdeményezett vizsgálóbizottsághoz nem adták aláírásukat. Kreatív felejtés baloldali módra.

Bajban lesz az MSZP, ha a „szülinapon” a Demokratikus Koalíció állásfoglalásához képest kevesebbel jön ki: „Azt gondoljuk, hogy a viszonylagos jólét, a nagyobb politikai mozgástér nem Kádár János személyes politikai teljesítményének, hanem az 1956-os forradalomnak és nemzeti szabadságharcnak az eredménye. Kádár politikai és erkölcsi felelősségét egyáltalán nem csökkenti az ország más szocialista országokkal összehasonlítva kiegyensúlyozottabb gazdasági helyzete. A Kádár-rendszer diktatúra volt (…) A Kádár-rendszer azáltal, hogy szembe állította a biztonságot a szabadsággal súlyosan károsította a politikai és társadalmi erkölcsöt, hazudozásra, alakoskodásra, hamis azonosulásra kényszerítette az országot.” Így.

Nincs pardon, nincs is-is, nincs szavazatmaximalizálás, nincs „jajj, a szavazótáborunk mit szól majd”, és nincs, hogy „inkább ne szólaljunk meg az évfordulón, a média napirend máson pörög, lám az is a kezünkre játszik.” Ha innentől mást már nem is csinál a Demokratikus Koalíció, már ezért a közleményért érdemes volt megalakulnia. Ez más baloldali pártban nem születhetett volna meg, és pozitív identitást egy Orbán utáni köztársaságnak pedig csak ilyen alapon lehet adni. Nem javasolt az emlékezni-nem-akarás annak, aki új köztársaságban gondolkodik.

Hangsúlyozom, bár úgyis látszik: nem történészként gondolkodom ebben az írásban, hanem erkölcsi lényként. Ami ugye, mindig előbbre van, mint az ember foglalkozása, és senki ne is jöjjön azzal, hogy „fiatal vagy még ahhoz, hogy megértsd a rendszer komplexitását”. Valóban, fiatal vagyok, de szerintem lehetséges utólagos ítélkezés vagy önkritika is. Vagy esetleg még működne az MSZMP, félni kellene valamitől – mi akadályozza az egyrészt-másrészt gondolkodókat a reflexióban, a választásban? Tegyük hozzá: egy kádárista nem érvel egyrészt-másrészt módon, neki csak az út van, amely a szocializmushoz visz, azon pedig az „ellenforradalmár” Maléter kivégzése csak egy állomás, van ilyen.

A posztkádárista már bonyolultabb lény: kiismeri magát a kádárizmusban, cinikusan tekint rá, lenézi, de élet- és működési elveinek alkalmazása során él vele. Még most is topon van, szociologizál, politikai elemez, értekezik, „közír”, interjút ad magyarul külföldi lapoknak, véleménye van, folyóiratot szerkeszt. Igen, szűkítettem a kört a többségi társadalomról, a „véleményvezérek” egy részére, a közvetítőkre. Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy mit közvetítetünk a többségi társadalom felé. Megerősítjük egyrészt-másrészt világában vagy döntéseinkkel, gondolkodásunkkal mi is azt erősítjük, hogy nincs tovább a cinizmusnak, a relativizmusnak, a teljesítménynélküliségnek.

De kik is azok a posztkádáristák? Ők azok,

– akik szerkesztőként nem közölnek folyóiratukban, mert vannak soraid, amelyekkel nem értenek egyet,
– akik nem vesznek be pályázati projektbe, mert attól félnek, ha beválsz, úgy a következőbe őt nem veszik be,
– akik szívesen folytatnak vitát a baloldalról, főleg, ha honorárium is jár vele, de legalább egy konferenciakötet, és már a konferencia végén megkérdezik, mikor jön a kötet,
– akik szerint a rendszerváltásig a történelem osztályharcok története volt, utána pedig kultúrharc, illetve antifasizmus-fasizmus küzdelme,
– akik szerint mindenki neoliberális vagy neokon (a kettő között a különbséget meg nem tudják mondani), aki nem azt gondolja a szociális kérdésről, amit ők,
– akik nem azért kritizálják Gyurcsányt, mert elhagyta az informális pártpénztárnokok világát, hanem mert Nagy Imrét választotta Kádár helyett (előbbi kapcsán nem győzik hangsúlyozni: „Ő is kommunista volt.” És?! Ha kommunista nyír komcsit az oké?),
– akik 2010-ben, a II. „filozófus-per” kapcsán szerették meg Heller Ágnest, 1973-ban még nem tartották indokoltnak a szolidaritást,
– akik szerint az ügynökügyekkel nem kell már foglalkozni, meg egyébként is „nehéz ma már megérteni a kort”,
– akik szerint Erdős Péternek már csak azért sem lehetett könnyű, mert ő eleve hithű kommunista volt, komcsiként pedig még nehezebb volt a konfliktusokat elszenvedni,
– akik szerint, ha akartál valamit az életben, úgy be kellett lépni a pártba – ők is ezt tették –, de ezek a mai politikusok már egytől egyig hazugok, karrierből politizálnak,
– akik úgy beszélnek a Kádár-rendszerről, hogy közben A tanú című filmre hivatkozva szidják a Rákosi-rendszert,
– akik szerint Hofi Géza is volt olyan bátor, mint Kőszeg Ferenc,
– akik szerint a rendszerváltás az SZDSZ-nek kegy, az állampártnak félgyőzelem,
– akik szerint Moszkva tér+üveges sör+kispolgári modorosság+farmer = ’68,
– akik egy mondatban egynél többször mondják ki: „értelmiségi”,
– akik szerint Judit, a több idegen nyelvet beszélő, diplomás intézeti munkatárs Jucika és titkárnő,
– akik szerint nem az a legrosszabb az LMP-ben, hogy ökofilozofál, hanem hogy “liberális”,
– akik miközben nyilvánosan jelenlétedben kritikával illetnek, úgy fogalmaznak, hogy X.Y. „nevű” politológus vagy „az a politológus”, esetleg „politológuska” (s mivel ezt viccesnek érzik, összenevetnek tudszoc-on végzett, művelődésszervező-szociológus barátjukkal),
– akik, amikor egy barátjáról a Heti Válasz megírja, hogy ügynök volt, csak annyit mondanak: „S miért pont most írja meg?! Persze, hogy eltereljen valamiről a figyelmet!”,

…azaz mindazok, akik nem szeretnek téged, mert úgy élsz, ahogyan ők szerettek volna, és te erre mindennap emlékezteted őket. Következetesen, magadnak és másoknak is vállalható módon, a szabadságot és a teljesítményt önértéknek tartva.

S hogy ezt miként érted el? Úgy, hogy nem felejtettél, nem bocsátottál meg. Mert nem is lehet.