Szembe kellene nézni Kádárhorthy János Miklós valóságával. Kádár és Horthy  személyének valóságával, mert valójában nem kettő alakról van szó, legfeljebb két testről, de a szellem, a mentalitás ugyanaz.

Nyugodtan nézhetünk egy személyként rá, így jobban átláthatjuk a jelenlegi helyzet lényegét. Volt eset, hogy  Horn Gyula szocdem jótevőként beszélt Kádárról, Moldova nem túl kritikus könyvet írt róla és könyve nagy siker. De még Gyurcsány is azt mondta róla nemrég, a DK kongresszusán: “Az nem vitatható el Kádártól, hogy demokratizálta a tudáshoz, a kultúrához való hozzáférést, valamint az egészségügyi javakat.”

Ma Horthy is szuper jófejként jelenik meg Koltay Gábor  filmjében, az ötven éves évforduló gyászmiséjén ott volt a jobboldal szinte minden árnyalata. Kádár tisztelői és Horthy tisztelői a legtöbb esetben egymás ellenfelei. Viszont nyugodtan alakíthatnának egy nagy közös társaságot: a Kádárhorthy János Miklós (KJM) Barátai Társaságot.

Egy cég ez valójában. Gyakorlatilag mindazt megtestesíti, amit a magyarságnak el kell vetnie, amiből ki kell gyógyulnia. A bloghoz illően fogalmazva: a KJM BT mindazt jelenti, ami a magyar kapitalizmus és szabadság útjában áll. Most szobor nő ki a földből  (nem lett túl szép, a tumbleren így jellemezték: “mintha egy háromhetes insomnia-roham után lenyalt volna egy gerezd sós citromot”), mások másik szoborra gyűjtenek. Nem jó ez így.

Kádárhorthy egyik és másik arcával szembe kellene nézni. Szeretném, ha világos lenne: nem aktuálpolitikai, inkább metapolitikai (ha szabad ezt a nyakatekert,de kifejező szót használni) jellegűek ezek a kérdések. Máig izgalomba hoz Kertész Imre megjegyzése arról, hogy a Sorstalanságot a Kádár-korról írta (és nagyon is egyetértek vele). Azaz itt a magyar élet egészét átfogó baj nyomai rögzültek. Ezért ez bőven túl van az aktuális politikai mezőn.

A Kertész-féle párhuzamnál maradva: magam is a Kádár-lágerben nőttem fel (e kifejezés természetesen a kor szellemi-lelki természetét jelenti elsősorban). Nagyon furcsa így visszagondolni nem különösebben szörnyű gyermekkoromra. De most már világosan látható, mennyire igaza van az ügyben Kertész Imrének. A láger lényege: a szabadság hiánya és így a sors nélküli élet. Mit is mond Kertész?

“A Sorstalanság tehát valószínűleg nem azért nem jelenhetett meg, mert témája a Holocaust. Ez a regény ugyanis nem azonos a témájával, a Sorstalanságot én a Kádár-rendszerről írtam, és aki a hetvenes évek Magyarországán élt, annak azonnal észre kellett vennie, hogy aki ezt a könyvet írta, az ismeri a jelent és gyűlöli. Egy olyan alkalmazkodási folyamatot írtam le ugyanis, amely minden elemében a magyar történelem 1956 utáni szakaszára emlékeztetett. Tehát nagyon veszedelmes könyvről volt szó, és Kardos ezt bizonyára rögtön észrevette.”

És:

“Nézze, ezek a mocskos körülmények, ez a szörnyű kádárizmus, amely már a második totális rendszer volt az én életemben, számomra azért volt olyan fontos, mert segített megérteni és feldolgozni a gyerekkori tapasztalataimat, egy rövid bevezető szakaszt kivéve azonban már nem volt életveszélyes diktatúra. Egy darabig persze ott lebegett a fejem fölött, hogy letartóztatnak mint közveszélyes munkakerülőt, ezért mindig kellett, hogy legyen valami “flepnim”, amely alkalomadtán kimentett szorult helyzetemből, de azért ez már nem tört az életemre, csak elviselhetetlen volt, csak – szellemileg, lelkileg – bele lehetett dögleni, és nagy fegyelem kellett hozzá, hogy az ember kitartson amellett, amit elhatározott.”

 Persze ez fordítva is igaz: a Sorstalanság a Horthy korról is szól, természetesen. Sokat nem érdemes ragozni, de a jövőnk múlik azon, hogy KJM-mel mit kezdünk – ez persze  azokat érdekelheti, akiket a jövő is érdekel. Sokakat egyelőre nem érdekel, úgy tűnik.

Tényleg, nem kell Horthy szobor. Bár a vita nem árt, szerintem. Nem kell Károlyi szobra sem, de nekem Petőfié sem hiányozna sehonnan. De igazából rég elhunyt nagyapámról sem állítanék fel kőbálványt. Nekem jobban tetszik ez a megoldás:

“Az ilyen értelemben vett „plurális szobor” egyik első példája a Jochen Gerz és Esther Shalev-Gerz által közösen tervezett Antifasiszta háború- és erőszakellenes emlékmű, melyet 1986-ban állítottak fel Hamburg-Harburgban. Egy tizenkét méter magas, acéllemezekkel bevont pilonról van szó, amelyet vékony ólomréteg fedett. Az egész kiegészült egy szöveggel, mely a járókelőket a háború, az erőszak és a rasszista fanatizmus elleni tiltakozásra szólította fel, amit az erre a célra odakészített acélvessző segítségével lehetett megtenni. Amikor elérhető magasságban a felület megtelt aláírásokkal és kommentárokkal, a pilont egy betongödörbe lejjebb eresztették. Tették ezt mindaddig, míg a pilon teljesen a földfelszín alá nem került, ami 1993-ban következett be. Közben mintegy tízezren vésték rá kézjegyüket, megjegyzéseiket, rajzaikat vagy firkáikat egy olyan emlékmű felületére, amely a bevett szokásokkal ellentétben nem az örökkévalóságnak szól, hanem csak a jelennek, hiszen szöveges-rajzos felület soha többé nem lesz látható.”

Ezt lehetne Horthyra is alkalmazni. A szöveg egy kérdés lenne: Horthy? Jöhetne a firka és a szöveg, mindenki kiélhetné hajlamait, majd végül ez a pilon is eltűnne, a kérdéssel együtt. Fellélegzés. Ha már szobor, akkor ez.

Az események azonban egyre különösebb fordulatokat vesznek. Látni, hogy az ügy tüneti kezeléssel (festék) megoldhatatlan. Nem beszélve arról, hogy pl. a kereki szobor különlegesen ronda kivitelezése mellett gyakorlatilag önmaga cáfolata lett volna, így meg kegytárgy lehet belőle.

A református egyház vezetője Horthy-emléktáblát avat, bár előtte nyilatkozatban ítélte el az antiszemitizmust. Ebben sokan némi  ellentmondást látunk. Vagy inkább nagyot. Lehet, hogy tényleg alkalmazni kellene Jochen Gerz ötletét?

A legfontosabb azt tudatosítani, hogy a szobrok csak tünetek, és a tünetek eltüntetése sok esetben egyáltalán nem szünteti meg magát a betegséget. Szerintem az adott kór megszüntetésének egyik kulcsa Kádár és Horthy hatása lényegi azonosságának felismerése. Annak tudatosítása, hogy aki Horthy szobrot állít, az egyben Kádár-szobrot is állít valójában.

Meggyőződésem, hogy a Kádárhorthy/Horthykádármentalitás csak együtt intézhető el. Azt is gondolom, hogy ez elsősorban fej-szív kérdés (morális-elméleti), és nem gazdasági (persze egy virágzó szabadpiac nagyon lényeges segítség a mentalitásváltáshoz, de enélkül is el lehet kezdeni). Gerz projektjét kellene valahogy országosan beszédben-papíron-tettben megvalósítani. Kezdhetnénk az ügynökügyekkel mondjuk, mert ezzel nem csak a kádárizmust, hanem a horthyzmust is nagy csapás érné.

Kellenének ezek a csapások, mert egyre nyilvánvalóbb: ez a probléma csak súlyosabb lesz az idő  haladtával. Az avatások tünetek, Horn és Gyurcsány kétértelműsége is az, ahogy a láz is tünet, de ahogy az események mutatják, a láz nem alacsony, inkább magas. És egyre följebb szökik. A történelmi múlt által okozott fertőzések meg egyszerre, egy időben vannak jelen (jó példa erre a fentebb idézett Kertész-gondolatmenet), és külön nem is kezelhetőek, ezért írtam Kádárhorthy János Miklós jelképes alakjáról.

Olyan ez az egész, mintha az 1918 utáni múlt  hatalmas hegye ma agyon akarná nyomni  a szabadulni akaró jelent. Most a Horthy-tünet  a virulensebb, de  ez nem jelenti azt, hogy ne lenne ott az egész böhöm hegy. Azaz egy kórrol beszélünk és nem kettőről, szellemi-morális értelemben biztosan. De történetileg is egy ügy ez. A  lényegi egységet nagyon jól mutatja be a magyarországi terrorhullámok folyamata.

Ruff Tibor nagyon pontosan fogalmazza meg a teendőket:

“…meg kell értenünk, hogy pusztán a megemlékezések és évfordulók, koszorúzások és szép beszédek, új emlékművek és emléktáblák avatásai nem engesztelik ki a kiontott vért akkor, ha nem szakítunk gyökeresen azokkal a magatartásformákkal, gondolkodásmódokkal és eszmékkel, amelyek a gyilkosságokhoz vezettek. Gyökeresen – vagyis nem elegendő még az sem, hogy magát a romboló tevékenységet abbahagyjuk: hanem annak legmélyebbre nyúló gyökérszálacskáit, szellemi-eszmei magvait is kritika alá kell vonnunk és ki kell vetnünk magunkból. Magatartásunkat pedig a régivel ellenkezőre kell fordítanunk.”

Szögezzük végül le, ha eddig még ez nem derült volna ki: a legfontosabb közös vonás Kádár és Horthy alakjában és tetteiben a súlyos gyilkosságokban való bűnrészesség. Minden más vonásuk, tulajdonságuk csak ezután következik. Az emlegetett 1918 utáni hegy elsősorban emiatt különlegesen sötét, ezért kell eltakarítani az útból.

Jelképesen le kell dönteni  Kádárhorthy János Miklós szobrát. Szobrát? Felejtsük el  inkább a szobrokat, és ültessünk fákat helyettük. Ki kell szabadítani a jelenünket a múlt bűneinek terhe alól. Bár sokan nem akarnak a jövő felé utazni, most úgy tűnik, mégis a jövőbe kellene tartani. Itt az idő, ha nem most, akkor később már csak a sírt állhatjuk majd körül, hol egy nemzet süllyedt el szégyenében.

(Fotók: MTI)