Csütörtök reggel megírta a Népszabadság, hogy a Közgép újabb állami megrendelést nyert el, ezúttal egy konzorcium részeseként a Békéscsaba és Gyoma közötti vasútszakasz felújítását végezheti, 39 milliárd forint értékben. Este arról adott hírt az [origo], hogy Orbán Viktor a nehéz költségvetési helyzetre való tekintettel azt javasolta: függesszék fel a pártok állami támogatását 2013-ra és 2014-re is, azaz a következő választások évére. (2011-ben a parlamenti pártok állami támogatása nem egészen 3 milliárd forint volt.) Drága a többpártrendszer ilyen válságos időkben, egy árva forintot se kapjanak, adta piócái.

A sokat látott magyar állampolgár első reakciója az, hogy ez nyilván egy vicc, kamu, hoax, csalafinta tréfa, miegyéb. Ilyen politikatörténeti súlyú, monstruózus arcátlanság még Orbán Viktor szájából sem hangozhatott el. A második reakció az, hogy miért is ne? Annyi arcátlanság elhangzott már magyar politikusi szájakból az Emberi Jogok Európai Bíróságának lehülyézésétől a nyugdíjak megvédéséig.

Mielőtt a harmadik reakciót ideírnám, elmondom (nagyon nem elsőként), hogy a pártfinanszírozás, különös tekintettel a választási kampányok finanszírozására, az egyik reménytelen dögvész a magyar politikai életben. A pártok elvileg, törvény szerint 386 millió forintot költhetnének a kampányra. Mindenki láthatja – és számvevőszéki vizsgálatok rendre megállapítják – , hogy ennek a valóságban a sokszorosát költik. Aztán nem történik semmi.

Mindenki láthatja, hogy az összes állami korrupciós botrány, a Tocsik-ügytől a BKV-ig és tovább, a fedett párt- és főleg kampányfinanszírozás körül forog, és a kishalak, a közvetlen végrehajtók meghurcolásán kívül nem történik semmi. Most MSZP-s ügyeket mondtam.

Mindenki láthatja azt is – ebben pedig a Fidesz a nagy varázsló –, hogyan szervezik ki a kampányt magáncégeknek, „civil” egyesületeknek, sebtében alapított lapkiadóknak, aztán a választási győzelem után állami megrendelésekkel, stallumokkal, testre szabott törvényekkel honorálják. És máris megindítják a felhalmozást a baráti cégeknél a következő kampány céljaira. Az összes szájalás arról, hogy a másik oldal, az lopik, mi bezzeg nem, emiatt hazug (a féloldalas látású rajongók tudatáig persze ez sem jut el).

(Fotó: Tury Gergely, hvg.hu)

Azonkívül ez az egyik olyan dögvész a számos közül, amelyik abból ered, hogy az 1989-es viszonyokra találták ki, ámde – megint csak az 1989-es viszonyok miatt – kétharmados törvény szól róla, úgyhogy a pártoknak eszük ágában sem volt változtatni rajta, inkább falaztak egymásnak a sok propaganda közepette.

Az 1989-es viszonyok lényege az, hogy még nem volt kapitalizmus, és a többség – beleértve az újszülött politikai elit többségét – nem is akarta, hogy legyen, ezért útját állták a magánfinanszírozásnak. Mert az úgy demokratikus, ha a pártokat nem érdekcsoportok csinálják, hanem mindenki, azaz a nép, tehát az állam, vagyis a nép érdekeit a nép pénzén úgy általában képviselő pártok maguk.

Ebből (is) az lett, hogy amit Magyarországon kapitalizmusnak neveznek, az menthetetlenül összefonódott a jogszabályokat habituálisan megsértő pártokkal, és viszont.

Szóval a harmadik reakció a következő: Orbán Viktornak teljesen igaza van. Meg kell szakítani a kapcsolatot a pártok és az államháztartás pénzét ide-oda rakosgató állam között. Egy fillért se a pártoknak az adófizetők begyűjtött pénzéből, éljenek a tagdíjakból, kaphassanak egy százalékot a személyi jövedelemadóból, fogadhassanak el akár közvetlen kampánycélokra is magán- vagy céges adományokat.

De akkor már lépjünk tovább. Ha elfogadjuk, hogy Orbán Viktor osztálytársának és az ő barátainak érdekeltségében álló magáncégek valóban toronymagasan a legjobbak minden állami megrendeléssel boldogítható ágazatban a vasútépítéstől a közterületi reklámig, akkor teljesen rendjén való az is, hogy a Fidesz-KDNP kapja toronymagasasan a legtöbb legális kampánypénzt. (És, mint az a magyar választások alkalmával szokás, a kormány kampányidőszakban hirdethesse magát a közterületeken, immár minden megvásárolható felületen, hiszen a verseny, az verseny, győz az erősebb, és a piacon a Publimont a legerősebb.)

Ha tehát elfogadjuk egyfelől az állami pártfinanszírozás tilalmát, másfelől a magáncégek állami finanszírozásának színlegális voltát, akkor a 2014-es választások már el vannak dőlve. Így a nehéz gazdasági helyzetre való tekintettel meg se kell rendezni őket. 2010-ben az országgyűlési és helyhatósági választások lebonyolításának együttes költsége kb. 10,5 milliárd forint volt, ez három és félszerese a pártok jelenlegi támogatásának. Legközelebb nyilván több lenne, ha javaslatomat követve nem spórolnánk meg az adófizetők nyilvánvaló örömére.

Ha pedig nincs választás, hanem egypártrendszer van, és egy párt majd elvégzi magában, hogy zsarnokságát megbocsássuk, akkor természetesen az Országgyűlés további működésére sincs szükség. Mi sem szánalmasabb, mint egy állampárt kihízott honatyáinak és -anyáinak parlamentesdije a csicsás díszletek között. Abba kell hagyni. Ez további hatalmas megtakarítást jelentene, nem beszélve arról, hogy ha az Országház tágas helyiségeit kiadnák vándorcirkuszoknak, pornófilmeseknek, tévés tehetségkutató műsoroknak, még az évi százmilliós rezsi is bőven megtérülne. Nem adok ötleteket, kiknek a magáncégét bízzák meg a soktornyú épület hasznosításával.

Az igazán nagy megtakarítás persze az lenne, ha a kormány is beszüntetné ténykedését, mert ha például Matolcsy miniszter el sem kezdi 2010-ben az unortodox ötletelést, Orbán miniszterelnök pedig nem fedezné politikailag tűzön-vízen át, akkor most néhány milliárd euróval beljebb volnánk. És meg kell adni, ehhez képest az a pár milliárd forint, amit a pártoktól visszavesznek, bakfitty.

Igaz, hogy az olyan államot, ahol nincs kormány, kudarcállamnak hívják, az efféle helyzetet pedig anarchiának, de úgyis afelé tartunk, mennyivel olcsóbb lenne, ha legfelsőbb szintű jóakaróink lerövidítenék az odavezető utat.

 

(Címlapfotó: Fazekas István, hvg.hu)