Tíz éve halt meg Pim Fortuyn. Saját halálának körülményei őt, az áldozatot valószínűleg ironikus elégtétellel töltötték volna el. Gyilkosa a tolerancia nevében és jegyében, a halálosztagok tagjainak profizmusával végezte ki a „fasisztát,” demonstrálva, hogy a véleményszabadság korlátozásától, a gyűlöletbeszéd üldözésétől esetleg nem is olyan hosszú az út az „Irtsuk ki a szélsőségeseket!” szándékáig. Az pedig, hogy ki a szélsőséges, és miért is az, gyakran nem tények, hanem politikai előítéletek mentén dől el.

Ugyebár mindenki látott, halott és olvasott már olyan embereket, a jobb-vagy baloldaliak, liberálisok és konzervatívok soraiban egyaránt, akiknek lényegében mindenki fasiszta vagy kommunista (illetve a fenti szélsőségesek által megtévesztett balek) volt, aki a dogmaként hangoztatott „igazságaikat” megkérdőjelezte. Ez nem függ kizárólagosan világnézettől, sajnos az ilyen figurák a mérsékelt, „szalonképes” oldalakon is előfordulnak.

Fortuyn életének sok tanulsága volt, de a halálában is felfedezhetünk egypárat. Például, hogy amennyiben bizonyos emberi alapjogokat (a szexuális identitás nyilvános vállalása, a nem kívánt terhesség megszakítása, a nemtetszés értéktartalomtól, stílustól, hangvételtől függetlenül engedélyezett békés kifejezése) egyes politikusok büntetendővé tennének, annak súlyos következményei lehetnek. Akkor is, ha a kriminalizálási javaslat nem emelkedik törvényerőre.

Mert lesznek olyanok, akik – ha már az állam nem tesz semmit – önszorgalmúan végrehajtják az ítéletet. A melegbár-gyújtogatók és az abortuszklinika-robbantók szellemisége munkált a vélelmezett „fasisztabűnözés” ellen végletes eszközökkel küzdő merénylő, Volkert Van den Graaf agyában is.

De ki volt Pim Fortuyn, aki úgy felingerelte a parttalanul doktriner antifasisztákat, hogy az Európa nyugati felén elég ritka politikai merényletek egyikének „célszemélye” lett? (Tegyük hozzá, a Fortuyn előtt fikcióba öntött celluloid emlékművel tisztelgő Theo Van Gogh rendezővel szintén gyilkos golyói végzett.)

Mindenekelőtt némi szubjektív tapasztalati adalék: több ízben vettem részt olyan nyilvános vitán, melynek témája végül Pim és Theo vesztét is okozta. Egyszer a 2005 végi párizsi zavargások, másszor a politikai korrektség, mint olyan volt a téma. Az ELTE-n rendezett esemény közönségét a György Péter-tanítványok és TGM-rajongók dominálták. Mikor felvetettem, hogy a zavargásoknak kulturális okai vannak, illetve taglalni kezdtem, miért is gáz a píszí, akkora – bekiabálásokkal, lehurrogó hangorkánnal tarkított – düh-és gyűlölethullám zúdult rám, hogy úgy éreztem, mintha nem XXI. századi bölcsészek között, inkább egy harci kultuszokat gyakorló törzs áldozati szertartásán lennék. Vagy egy totalitárius szekta ideológiai autodaféján.

Ha a közönség soraiban lett volna olyan hajlamú ember, mint Fortuyn gyilkosa, akkor bizonyára megkapja tőlük az indítólöketet. Természetesen a gyűlöletközeg jogilag nem felelős a gyűlöletbűntény elkövetőjének tettéért, de morálisan nagyon is. Fortuyn pedig a píszi, a „kulturális marxizmus” feketelistáján igencsak előkelő helyen szerepelt. Talán azért is, mert a magamfajta peremvidéki „píszí-szkeptikusokat” könnyű azzal a tekintélyelvű érveléssel mattolni, hogy ez egy liberálisnak álcázott mucsai kriptonáci, bezzeg a politikailag korrekt Nyugaton nem fordulhat elő, hogy egy ilyen figura egyetemi katedrához, a főáramú nyilvánosságban kiemelt helyhez jusson, az ilyenekkel komoly, „normális” pártok nem alkotnak koalíciót.

 

 

Fortuyn, a tudományos fokozattal rendelkező műsorvezető-tévésztár és pártja halomra döntötte ezt a kényelmes, bebetonozott „eszmei magaslati” lőállást, csinos kis pánikot generálva a „haladó baloldal” frontvonalán. Szociológusprofesszor volt, mielőtt közéleti és médiapályára lépett, a protestáns Hollandiában duplán kisebbségiként, mint meleg és katolikus.

Pártja világnézeti fundamentuma is atipikus képződmény volt. Ugyanis nem azért támadta a bevándorlók egyes rétegeit, amiért a tradicionális xenofób mozgalmak szokták. Nem azért, hogy nem elég hazafiasak, hogy nem akarnak dolgozni vagy épp, hogy elveszik a munkát az „őshonosaktól.” Hanem az iszlám bevándorlók köreiben domináns homofóbia, hímsovinizmus, az alapvető liberális értékek (pl. a valláskritika) jogának tagadása miatt.

A multikulturalizmus kritikusai joggal mutatnak rá arra, hogy az iszlám civilizációban tomboló önkény és a nyomor elől menekülő bevándorló férfiak egy jelentős része cinikus potyautasként viselkedik. Élvezi a nyugati társadalom biztosította előnyöket, a menekültstátuszt, a segélyt, a pozitív diszkriminációt. Ugyanakkor családja, illetve szűkebb környezete fölött ugyanolyan sivár parancsuralmat, az alfahím tekintélyének megkérdőjelezhetetlenségén alapuló falkadominanciát gyakorol kicsiben, mint rangidős férfi, amely elől nagyban, mint alattvaló nyugatra távozott.

Arra törekszik, hogy a közösségén belül a rangban alacsonyabbak (pl. nők, gyerekek, stb.) tekintetében ne a nyugati jogállam formális rendje, hanem a törzsi-vallási szokásjog érvényesüljön. Vagyis, miközben ő kihasználja a lehetőségeket (önmegvalósítás, mobilitás), hozzátartozóitól ezt megtagadja. Él a véleményszabadsággal, annak jegyében a legelvetemültebb gyűlöletpropagandát folytatja az őt befogadó nyugati ország értékrendje, civilizációja ellen. Ezzel szemben az ő életmódját, hitét érintő legcsekélyebb gúny vagy bírálat láttán-hallatán erőszakkal fenyegetőzik.

A családfői basáskodás ellen fellázadó nőrokonok, illetve a „vallásgyalázó firkászok” elleni becsületgyilkosságokat cinkos kacsintással helyesli. A multikulturalista utópiából egy zárt törzsi-vallási gettó lett, ahol fundamentalista kápók terrorizálják a „táborlakókat”, miközben az állam tapintatosan félrenéz.

A progresszív baloldalt igazából nem is Fortuyn személye sokkolta, hanem az, hogy a hollandok egyre nagyobb hányada állt tabudöntő nézetei mellé. Márpedig a holland átlagembert aligha lehet azzal vádolni, hogy tudatlan, felvilágosulatlan, demokratikus hagyományokkal nem rendelkező, idegengyűlölő vadember lenne. Hollandia a ’70-es évekre a nyugati félteke legbefogadóbb országává vált. Nagyobb türelmet gyakoroltak a szexuális, vallási, etnikai és ideológiai kisebbségek javára, mint bárhol másutt. Még a bűnözők, a szabály-vagy normasértők jogait is próbálták tágítani. Különösen elnézőek voltak, ha az illető „hátrányos” volt.

Nem vicc: Hollandiában egyesületként bejegyzésre került Törvényszegők Szövetsége, a kábítószerfüggők színeiben a Dzsánkiszövetség, az iskolakerülőknek buszt, a drog-és fegyverkereskedelemben részes Pokol Angyalainak pedig önkormányzati támogatást utaltak ki. Holland földön jött létre az önkényes lakásfoglalók Eldorádója. Amennyiben valaki jogcím nélkül beköltözött egy üres lakásba, a törvénytelen helyzetet szentesítve előbb-utóbb hivatalosan is megkapta a használati jogot.

A hatósági kontrollt egyre több ágazatban váltotta fel az önszabályozás és az önigazgatás. Jó példa erre a tömegközlekedés, ahol a ’60-as évek végétől gyakorlatilag megszűnt a jegy-és bérletellenőrzés. „Néhány évvel később az amszterdami metró vad senkiföldje lett. Az utasok egyik része a bliccelésre, a vandalizmusra, a heroinfogyasztásra és a zsebmetszésre szakosodott, a másik rész pedig ezt kénytelenségből elviselte, vagy ha tehette, messziről elkerülte a metrót. A villamosokon is bevett dolog lett a bliccelés. Csak a kilencvenes évek elején érett meg lélektanilag a helyzet arra, hogy a kalauzok visszatérhessenek.” (Herman Vuijsje: Korrekt Hollandia. Gondolat Kiadó, Budapest, 2008. 27. o.)

Tarthatjuk ezt a becsületkasszára alapozó modellt naiv utópiának. A vadhajtásai tekintetében nyilván az is. De voltak területek, ahol jól, de legalábbis tűrhetően működött a dolog. Ha belegondolunk, a joguralom is ezen alapszik. Az Alkotmánybíróságnak (vagy máshol a szerepét betöltő Legfelsőbb Bíróságnak) a nyugati országokban nincs önálló fegyveres ereje, amivel döntéseit kikényszeríthetné. Az erőszakszervezeteket felügyelő végrehajtó hatalom megtehetné, hogy köp a határozatokra. De nem teszi, egyrészt beleszocializálódott jogtiszteletből, másfelől azért, mert tudja: az alkotmánysértő parancsot a jogtudatos rendőr, katona, hivatalnok esetleg megtagadja. (A miénkhez hasonló országokban persze gond nélkül lehet bírói verdikteket szabotálni vagy kijátszani, illetve a bírói hatalom önállóságát felszámolni.)

Hollandiában (valamint a hasonló fejlettségi szintű skandináv államokban) a büntetőpolitika azon alapul, hogy a jogi vétséget elsősorban ne a közhatalom ereje, hanem a társadalmi prevenció gátolja meg. A kisebb súlyú bűncselekményeket pedig nem érdemes drákói eszközzel megtorolni, hisz az csak ront a helyzeten. Ez a felfogás a bűnözőt inkább megtévedt, kijavítandó egyénnek, a gyógyulásban partner „betegnek” gondolja, s nem megsemmisítendő ellenségnek. Svédországban pl. elítéltek által a soraikból választott Rabszakszervezet is van a börtönökben, amely a börtönlakók jogai fölött őrködik, ügyes-bajos dolgaikat képviseli. Egy fejlett, polgárosult, reális önképpel bíró társadalomban egy ilyen struktúra, folyamatos kritikával és korrekcióval úgy-ahogy akár be is válhatna.

Csakhogy Hollandiában ez az amúgy is törékeny, a legkülönbözőbb alrendszerek kifinomult összhangját feltételező rendszer épp a bevándorlás okán vált gyakorlatilag működésképtelenné. Pim Fortuyn nem tett mást, mint hogy ki is mondta ezt.

A bevándorlók túlnyomó része olyan kultúrkörből érkezett, ahol az önkéntes normakövetés jóformán ismeretlen. A szabályokat diktatórikus, korrupt vagy szimplán primitív, brutális államrend tartatja be rendkívül szelektíven, az emberek mindennapi életét vallási, etnikai és politikai dogmák kötik gúzsba. A polgári-civil öntudat jóformán a nullával egyenlő. Az innen szabadult egyének jelentős része a szabadság és tolerancia rendjét a balekok gyengeségének, a parttalan következménynélküliség dzsungelének látja. Nem az ő hibája, de tény: olyan helyről jött, ahol az erősebb joga, a fegyver által kicsikart „tisztelet” diktál.

Mivel a bevándorlók sokszor erőszaktól fűtött térségekből özönlöttek ide, anyaországi szocializációjuk miatt többnyire az általuk elkövetett cselekmények is erőszakosabbak. A szabályszegések bevett kezelése pedig csődöt mondott. Nincs szó itt xenofóbiáról, csupán annak higgadt leszögezéséről: a nyitott társadalom egy hosszú tanulási folyamat végterméke. Aki egy gyökeresen különböző miliőből kiszakadva hirtelen csöppen bele, az gyakran nem tud vele kulturáltan élni. Csak visszaélni vagy görcsösen tagadni az egészet.

Az iszlám civilizációból Hollandiába került férfiakat kulturális sokként érte a nyílt szexuális szabadság, a nemi örömszerzés piacosítása. Természetesen prostitúció az ő hazájukban is van, de rejtve, lehetőséget biztosítva a hipokrita kettős életre. Itt viszont mindez kendőzetlenül (ugyanakkor sokkal kulturáltabban) zajlik. Ha lehet, még jobban zavarta őket, hogy ami odahaza a férfiak titkos kiváltsága (hedonista élvezetek a mecset árnyékában), azt Hollandiában a nő is megteheti, méghozzá szabadon.

Fortuyn sikerét az okozta, hogy a holland többségnek (illetve a bevándorlók Nyugat-barát szegmensének) kezdett nagyon elege lenni abból, hogy a píszí jegyében „vadászati tilalmat” hirdettek a bigottságra, a premodern barbárságra, a nőket kínzó rabszolgatartókra, kulturális hagyományként védelmezve a védhetetlent. Kétségtelen, hogy szervezetének tömegbázisához rasszisták is csapódtak. Ezt Fortuyn se tagadta.

„Arra a kérdésre, hogy ha ő maga nem is az, de a hívei között szép számmal akadnak rasszisták, így felelt: „Na és? Legalább jó kezekben vannak.” (Antal Dániel: Pim Fortuyn választása.) Talán érdemes itt bedobni egy párhuzamot. ’68-ban egyebek közt a szélsőbalos fiatalok Che Guevara és Mao képmását viselve randalíroztak, gyújtogattak. Csakhogy ’68 ettől függetlenül döntő és pozitív módon változtatta meg, tette szabadabbá azt, amit életmódról, társadalomról, művészetről és szexualitásról gondolunk.

Húsz évvel a II. világháború után a szélsőbal volt az avítt társadalmi korlátok széttörésének faltörő kosa. Most pedig, húsz évvel a Fal ledőlését követően netán a szélsőjobb az, és nem kell hőbörögni, kedves Dimitrov-antifasiszták. Ha szalonképesen nem lehet a tabukról beszélni, akkor lesz olyan, aki kimondja szalonképtelenül.

Pim Fortuyn lehetett volna az európai szélsőjobb Alexander Dubčekje. Aki képes az iszlámellenes szélsőjobbos fiatalokat megszelídíteni, differenciált gondolkodásra tanítani. Aki beszélt a nyelvükön. Míg a Prágai Tavasz hősét szovjet tankok állították meg, Pim karrierjének végére a merénylő golyói tettek pontot. A helyzet pedig azóta csak rosszabb lett.

Az iszlám fundamentalizmus lubickol az Arab Tavasz zűrzavarba fulladt reményeiben, a progresszív baloldal hülyébb, mint valaha, az emberarcú reformfasizmus is várat magára. Fortuyn szabadelvű rendpártisága és populizmusa elárvultan vergődik. A tehetetlen nyugati civilizáció kitermeli saját beteg lelkű „ellenterroristáit”: a hebroni vérengző Goldsteint, a norvég mészáros Breiviket. Az iszlám fundamentalizmus hatására erősödik a zsidó és keresztény fundamentalizmus.

A Fortuyn halála óta eltelt évtized azt is bizonyította: a militáns iszlámot pusztán katonai úton nem lehet térdre kényszeríteni. Egy új Fortuyn-generáció kéne Európának. Népnyelven beszélő liberális populisták, akik a többség és bevándorlók/kisebbségek viszonyát tabumentes, de szalonképes új alapokra helyezik. Járja be az Óvilágot Pim kísértete.