Elnézést, most privát ügyben szólalok meg.

Úgy alakultak a dolgaim, hogy csak nemrég tudtam elolvasni a Haza és Haladás blogon Bajnai Gordon „Erkölcsi kötelesség és felvilágosult önérdek” című előadásának írott változatát. (A konferencián nem vettem részt.) A volt miniszterelnök e műben nagyon értelmesen és empatikusan fejti ki, hogy sem az a gondolkodás nem fogadható el, amely szerint a szegények önhibájukból azok, és ezért semmiféle támogatásra nem érdemesek, és az ellenkező nézet sem, hogy aki szegény, az áldozat és feltétel nélküli segítségre szorul.

Bajnai arany középútként úgy látja, hogy az elesetteket nem lehet teljesen magukra hagyni, de a segítség fejében meg lehet követelni, „hogy a segélyben részesülő, a szolidaritás kedvezményezettje éljen a neki felkínált lehetőséggel – ha van ilyen -, és tegyen meg mindent, hogy ő még a saját életében próbáljon meg kitörni a reménytelenségből.” De legalább a gyermeke számára tegye lehetővé a kitörést a reménytelenségből.

Szívből és elméből jövő szavak, megfontolandó gondolatok ezek, nehéz nem elfogadni őket. Inkább éreztem, mint tudtam, hogy valami hibádzik. Délután azután telefonált a fiam: dolgozói gyűlés volt a munkahelyén: felszámolják a csömöri Összefogást, rövidesen munkanélküli lesz. Sok céggel, sok munkavállalóval megtörténik ez napjainkban, ennek a történetnek azonban egy kicsit más a kontextusa.

Az Összefogás szövetkezetet 1986-ban alapították. Megálmodója, létrehozója és vezetője egy olyan asszony volt, akinek halmozottan fogyatékos gyermeke teljesen esélytelenül indult az életnek. Szekeres Erzsébet egy olyan telepet hozott létre, ahol a sérült emberek felnőttként lakhatnak és dolgozhatnak.

(Fotó: MTI)

A modell szociális szövetkezet néven ismert, a gazdálkodó szervezet a hasznát a létrehozásakor meghatározott célra, a tagok élet- és munkafeltételeinek biztosítására fordítja. A gazdasági szabályozás változásai során különféle szervezeti formákat váltottak, de csaknem harminc évig húzták, mostanára már több mint ötszáz főnek nyújtva munkalehetőséget és emberhez méltó életkörülményeket. A válságot is kibírták, de az unortodox gazdaságpolitikát már nem.

A Fidesz-kormány a nyomorékok elleni hadjáratát ugyan a csaló rokkantnyugdíjasok elleni fellépésként hirdette meg, de megcsapta a fogyatékosokat foglalkoztató szervezetek támogatását is. Persze, jogos elvárás minden gazdálkodótól, hogy éljen meg a bevételeiből, azonban az Összefogás és a hasonló szervezetek munkavállalói versenyhátránnyal indulnak a munkaerőpiacon. Kevésbé termelékenyek, speciális munkahelyi igényeik vannak (ezeket törvényi előírások is rögzítik), az ő foglalkoztatásuk kisebb profitot hoz, miközben mindenért nekik is a normál árat kell megfizetniük. Hát ezt a versenyhátrányt igyekezett kompenzálni a támogatás. (Ha egyáltalán nem dolgoznak, akkor teljes ellátásuk költsége a társadalomra hárul, így viszont egy részét megtermelik.)

Nos, az Összefogás még ennek megcsapolását is bírta egy ideig. Ami végül betette a kaput, az a stagnáló piac. Az Összefogás dolgozói valódi munkát végeztek, részben maguk állítottak elő termékeket, részben különféle iparosok számára dolgoztak be. A pangó magyar gazdaságban, a növekvő vállalkozói terhek alatt nyögő cégek egyre kevesebb megrendelést adtak számukra, mostanra vezetett boruláshoz a költségek és a bevételek közti egyensúlyhiány.

Persze, ez a történet sem egyedi. Csak kitűnően illusztrálja: hiába osztja vissza az állam a termelőktől elvett jövedelmet, az így életben tartott intézmény nem lesz életképes, ha a kifosztottak visszafogják, beszüntetik a tevékenységüket. Ahogy most több száz, hendikeppel sújtott munkavállaló veszti el a lehetőséget, hogy tegyen magáért, úgy vesztette már el egy csomó pályakezdő a munka világába való belépés esélyét, úgy vált munkanélkülivé húsz-harminc évi munka után több ezer középkorú dolgozó a tisztes nyugdíj megérésének ígérete nélkül. A különbség csak annyi, hogy az Összefogásból a munkaügyi hivatalokba kerülőket még stadionépítésre és hasonló közmunkára sem lehet elvinni, hiszen csak korlátozott munkákra alkalmazhatók.

A Fidesz ámokfutása mindannyiunktól azt veszi el, ami az élethez a legfontosabb: annak lehetőségét, hogy tegyünk magunkért, hogy erőfeszítéseinkkel révén boldoguljunk. Fogyatékkal élőktől és épektől egyaránt. És ezt nem pótolhatja semmiféle segély, támogatás.